RSS

VÁLTOZÁS!!!

Kedves Tintapatrónus követők! Sikerült hamarabb befejezni az új blogot, úgyhogy már ARTmargók néven elérhető (http://artmargok.wordpress.com/).

A legfontosabb változás az, hogy az új blogon kizárólag képzőművészettel kapcsolatos bejegyzések lesznek, az új név is ezt hivatott jelezni; igyekeztem átláthatóbbá tenni a menürendszert, és még egy-két apróbb újítást is bevezettem, de ezeket hagyom, hogy ti fedezzétek fel :)

A Tintapatrónus visszatér eredeti rendeltetésére, mint könyves és személyes blog, úgyhogy a jövőben mindkettő elérhető lesz, csak a tematikájuk külön el. A Tintapatrónus egy darabig még szerkesztés alatt áll, addig csak a régebbi posztok lesznek részlegesen elérhetők – az esetleges furcsaságokért előre is elnézést kérek :)

megujultunk

 
Hozzászólás

Szerző: be augusztus 8, 2014 hüvelyk Kölcsönkapott bejegyzések

 

René Berger: A festészet felfedezése

a-festeszet-felfedezese-1-2--11154609-90Fülszöveg: „Ha valamely műalkotás zavarba ejt bennünket, kötelességünk vizsgálat tárgyává tenni a művészt és magunkat is. A helyes magatartás nem az alkotás egyszerű elfogadásán vagy visszautasításán alapul, hanem a megalapozott ítéleten, miben hisz a néző, mert alapos oka van erre. Ilyen jól megalapozott ítéletet kizárólag az esztétikai érték megvizsgálásakor alakíthatunk ki a magunk számára.” 

Értékelésem: Nagyon sokáig volt nálam ez a könyv (könyvtári példány), és nagyon nehezemre esett megválni tőle, úgyhogy az első adandó alkalommal be fogok szerezni egy saját példányt. Szerintem alapmű mindenki számára, aki szeretne közelebb kerülni az alkotófolyamat kívülről titokzatosnak tűnő világához. Nem művészettörténészek vagy műértők számára írta Berger ezt a könyvet, hanem a mindennapi embernek, aki szereti a festményeket, de sokszor megakad az általuk nyújtott látványnál, és nem tudja, hogyan lehetne ennél mélyebb esztétikai élményben részesülni, illetve hogyan lehetne a különböző rétegeket megfejteni, ugyanúgy, mint amikor az ember egy regényt olvas. Ehhez kiváló útmutató ez a kétkötetes könyv. 
Az első kötet a művészeti eszközök és elvek bemutatásával foglalkozik, a második pedig a kompozícióval, majd az előzőek felhasználásával több, nagyon részletes műelemzést prezentál. A szerkezete tehát valóban segíti a tanulást és egyben a tanultak gyakorlását is konkrét példák bemutatásával. A számtalan kép (festmények reprodukciói, azok részletei, illusztrációk és rajzok, fényképek) nagymértékben hozzájárul a leírtak megértéséhez. 
A könyvnek viszont elsősorban az a legfontosabb és legszembetűnőbb erénye, hogy a szerző végig kapcsolatban marad az olvasóval, nem kalandozik el a túlságosan szakmai nyelvezet felé, és folyamatosan hangsúlyozza, hogy a festészet által nyújtott élmény érzelmileg és szellemileg ugyanúgy hozzáférhető bárki számára, mint az az élvezet, amit egy könyv vagy egy mozifilm adhat. Ezt a hozzáállást felbecsülhetetlennek találom, és remélem, vannak még művészettörténészek, akiknek ez (is) fontos, és akik írásaikban ezzel behatóan foglalkoznak.

Jegyzeteim:

“Két évszázaddal később Albrecht Dürert olyannyira magával ragadta ez a kutatás, hogy élete végéig a festészetről egészen megfeledkezett: négy kötetet szentelt az arányok tanulmányozására. Az Ádámot és Évát ábrázoló metszetén (1504) – ma a Pradóban látható –, melynek alapján néhány évvel később híres kétszárnyú oltárképét is festette, a figurákat nem modell után rajzolta, hanem – akár egy mértani ábrát – előre meghatározott számbeli arányok szerint szerkesztette a festő.”

statements_357872

“De mit jelent az arány a művész számára? Nagyon régóta tanulmányozzák már, s igyekeznek tételesen is rögzíteni az arány fogalmát. Közismert az a Polükleitosznak (i.e. V. század) tulajdonított kánon, mely szerint a fej az egész test magasságának pontosan egyheted része. Lüszipposz (i.e. IV. század) számára pedig köztudottan már nem hetede, hanem csak nyolcada.”

statements_357867

A kép bal oldalán: Polükleitosz – Dorüphorosz, római másolat
A kép jobb oldalán: Lüszipposz – Agias, római másolat

„Cézanne Kártyázói sohasem terítik az asztalra lapjaikat, mint ahogy Géricault lovai sem érnek soha célba. A művészet nem annyira magát a cselekvést fejezi ki, mint inkább azt az érzést, amelynek a cselekvés kifejezője.”

statements_357771

“A festészet területén az arány egyaránt elősegíti a figuratív vagy nonfiguratív alakzatok plasztikai formákká való átalakulását. A formák pedig egyrészt emberalakokká, építészeti részletekké, vagy éppen intervallumokká válnak, másrészt – egyidejűleg – egy adott formátumon belül megvalósuló méretviszonyok kifejezőivé.”

“A festészet területén az arány egyaránt elősegíti a figuratív vagy nonfiguratív alakzatok plasztikai formákká való átalakulását. A formák pedig egyrészt emberalakokká, építészeti részletekké, vagy éppen intervallumokká válnak, másrészt – egyidejűleg – egy adott formátumon belül megvalósuló méretviszonyok kifejezőivé.”

“Tágabb értelemben az arány bizonyos részeknek egymás közti, valamint az egyes részeknek az egységhez való viszonyát jelenti, e fogalom tehát a tárgyak mennyiségi összefüggéseire vonatkozik, alapja a mérték.”

“A festészetben a ritmusnak a legtöbbször az a funkciója, hogy a képfelületet tér-idővé változtassa.”

“Kétségtelen, hogy a ritmus – mozgás; van azonban egy olyan sajátossága, mely csak az övé, s amely az általános értelemben vett mozgástól megkülönbözteti; ez pedig a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek érzékelhetően egyenlő időközönkénti váltakozása. Tudatunk éppen a ritmus sajátos jellegét adó periodicitás, a mozgásoknak e szabályos váltakozása iránt olyan fogékony.”

“Az abszolút mozgás és az abszolút nyugalom az embert egyaránt közönyössé, fásulttá teszi; csak akkor élénkülünk fel, ha egyensúlyunkat felborulással fenyegeti valami, anélkül azonban, hogy valóban felborulna, vagy ha igen, azt azonnal helyre tudjuk állítani. […] Érzékenységünk tehát csak akkor „működik”, ha valamilyen feszültség táplálja. A feszültség hozza létre azt a belső tevékenységet, amelyet figyelemnek nevezünk.”

“A kompozíció rendeltetése tehát az, hogy a természet heterogén alkotó részeit egy kifejező jelrendszer homogén elemeivé változtassa, és ezáltal a szemlélőben (vagy az olvasóban) az egység benyomását keltse.”

“A plasztikai eszközök rendszerezésével a kompozíció a mű alapvető összefüggéseit határozza meg: a felület tagolódását, a formák elhelyezkedését és arányait. Ezzel pedig értelmünk egyik legfőbb szükségletét, az összefüggések utáni vágyat elégíti ki.”

A szerzőről

René Berger (1915-2009) svájci író, filozófus és művészettörténész. Néhány évig ő volt a Művészeti Kritikusok Nemzetközi Szövetségének elnöke. Magyarul eddig csak ez az egy könyve jelent meg.

René_Berger_by_Erling_Mandelmann

 
 

Címkék:

Jodi Picoult: Gyere haza

Jodi Picoult: Gyere hazaFülszöveg: Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

Értékelésem: Az összes Picoult könyv közül, számomra ez volt a leggyengébb. Pedig a téma eléggé vitatott és megosztó ahhoz, hogy ebből sokkal több feszültséget ki lehessen hozni, és sokkal jobban felrázza a kedélyeket. Ismét ugyanaz az érzésem volt, mint a „Házirend”-nél: Picoult lassan, de biztosan, apró dolgokban, de meghunyászkodik, már nem vállal be akkora meccseket, mint azelőtt. Nagy kár, mert végre volt egy bestseller író, aki mert szembemenni a társadalom megrögzött ostobaságaival, és mert olyat írni, amitől az ember saját magával is farkasszemet néz. Egy ideig most hanyagolni fogom az írónőt, ebben az évben megvolt a Picoult adagom, majd figyelem, és remélem, később megint fogok tudni olyat olvasni tőle, amitől farkassá leszek…

 
Hozzászólás

Szerző: be április 13, 2014 hüvelyk Jodi Picoult

 

Címkék:

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek – 3)

3. Fejezet: Test- és szépségápolás. öltözködés és ékszer

A reneszánszban a hölgyektől elvárták az ápolt külsőt, a jó ízlésről árulkodó öltözködést és hajviselet. Akkoriban az eszménykép a fiatal szépség volt, úgyhogy a nők társadalmi osztálytól függően minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy a fiatalságukat, vagy legalábbis annak a látszatát minél jobban megőrizzék. Ehhez az eszményképhez hozzá tartozott a szőke haj, és már abban az időben is ismertek olyan módszereket, melyek lehetővé tették a sötétebb árnyalatú haj kiszőkítését; az ideális bőr hófehér színét pedig hintőporral és egyéb szerekkel érték el. Többen saját maguk kísérleteztek a különböző kenőcsök kidolgozásával, melyeknek receptjeit azután vagy féltve óvták illetéktelen szemektől, vagy – szerencsénkre – levelekben megosztották a hozzájuk közel állókkal, így ma mi is megismerhetjük ezeket. Sőt, egy Caterina Sforza által írt “Experimenti” címet viselő, 1525-ben megjelent kódex másolata is fennmaradt. Isabella d’Esté, a mantovai őrgróf hitvese pedig, akiről az előző fejezetekben is szó esett, híres illatszerkészítőnek számított a saját korában.

Az alapvető tisztálkodási szokásokról kevés képi ábrázolás maradt fenn Itáliából vagy Franciaországból, a legtöbb ilyen témájú kép német területekről származik. Az egyik ilyen ritka alkotás Francois Clouet festménye Diane de Poitiers-ről, a francia II. Henrik király szeretőjéről, akinek idősebb korában is csodálatraméltó bőré volt, és állítólag ez a különleges fürdőinek volt köszönhető. Az a szokás, amit ezen a festményen, de egyéb, 1500 körüli faliszőnyegeken is láthatunk, hogy fürdőzés közben édességet vagy gyümölcsöket esznek vagy akár zenét is hallgatnak, egyfelől azt mutatja, hogy a fürdés luxusnak számított, sokkal inkább volt köze az élvezethez, mint a tisztálkodáshoz, és nyilván csak a magasabb társadalmi rétegek tagjai engedhették meg maguknak.

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Németalföldi területről Hans Memling  Bethsabét ábrázoló festményét hozza példának a szerző, ugyanis ennek az az érdekessége, hogy a kádat egy sátorszerű tető borítja:

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé,  1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé, 1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Sokkal több ábrázolás mutatja be a korabeli nyilvános fürdőéletet. Ezekből kiderül, hogy a nyilvános fürdőkben is ettek-ittak az emberek, hogy ismerték a gőzfürdőt, piócákat használtak és hogy sok helyen együtt fürödtek a nők a férfiakkal. Más metszeteken azt látjuk, hogy a nők el vannak különítve, viszont velük vannak a gyerekeik is. Ugyanakkor a legtöbb ilyen intézménynek a hírneve (még a gyógyfürdőké is) a bordélyházakéval vetekedett, ezért a reformáció idején sok helyen bezárták a fürdőket, úgyhogy a köznép számára maradt a dézsában való mosakodás, mert kádak csak a nemesek otthonaiban akadtak. Általánosságban elmondható, hogy a tisztálkodás nem foglalt el túl fontos helyet a reneszánsz kor embereinek életében. Hannelore Sachs egy vicces bizonyítékot hoz fel ennek alátámasztására: a prémgallért “bolhás bundának” nevezték Itáliában…

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546,  Gemäldegalerie, Berlin

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546, Gemäldegalerie, Berlin

Annak ellenére, hogy a higiénia alacsony szinten volt, a fogak és körmök ápolásával is foglalkoztak valamilyen szinten, de erre is inkább a tehetősebb polgárok és a nemesek fordítottak figyelmet. A fogport már ismerték ebben a korban, sőt levelekből kiderül, hogy egyes helyeken valamilyen fajta szájvizet is használtak. A körmöket levágták és kifényesítették, illetve szokás volt éjszakára kesztyűt hordani, hogy megőrizzék a kéz bőrének puhaságát. A XV-XVI. századi hölgyek gondot fordítottak a hajviseletre is. Amikor nagy ritkán  hajat mostak, természetesen illatos vízben, a szárítással együtt a művelet gyakran egy egész napot vett igénybe. Nem kevésbé időrabló volt a szőkítés. Gyakran használtak vendéghajat, hogy a divatos hajtornyokat fel tudják építeni. A szépségideálhoz hozzátartozott a szépen ívelt szemöldök és a magas homlok – ezért, amikor a szemöldököt kicsipkedték, sokszor a feleslegesnek tartott hajat is eltávolították a homlokról, hogy az minél magasabbnak tűnjön. Az arc, nyak és dekoltázs ápolására sok fajta kenőcsöt használtak, például ólomfehéret vagy higanytartalmút, amitől halovány lett a bőr színe és abban a korban ez rendkívül előkelőnek számított. Több ilyen kenőcsrecept maradt ránk, használati utasításokkal együtt, ugyanis bizonyos készítményekhez babonák is kapcsolódtak, és csak adott műveletek elvégzése mellett fejtették ki teljes mértékben hatásukat.

A parfümhasználat keletről terjedt el előbb Itáliában, majd az egész európai térségben. A XVI. században a parfümgyártás fő központja Firenze volt. Az illatszereket patikusok állították elő és ők is értékesítették a gyógyszerek mellett. A hölgyek nemcsak magukon használtak parfümöt, hanem gyakran illatosították lovaikat vagy postai küldeményeiket is, illetve szokás volt illatos kesztyűt ajándékozni.

Az öltözködés nagyon fontos helyet foglalt el a reneszánsz férfiak és nők életében egyaránt. Az utazó művészek terjesztették egyik helyről a másikra a különböző térségek divatját, és valóságos “kosztümkönyvek” keletkeztek utazásaik során. 1550 után a spanyol udvarban divatos merev és szigorú viselet lett az irányadó az egész európai térség számára. Állítólag az aranybrokátból készült nehéz menyegzői ruháknak akkora volt a súlya, hogy a spanyol hölgyeket vinni kellett az oltárhoz, mert maguktól nem tudtak megmozdulni öltözékükben. A divat változásait nagyon jól nyomon lehet követni a korabeli festményeken, hiszen eddigre már elterjedt volt a portrékészítés és a nemesek, illetve a gazdag polgárok mindig a legjobb és legszebb ruhájukban készíttettek magukról képmást. A szerző itt kiemeli Holbein képeit, melyen a bázeli nemes- és polgárlányokat láthatjuk hétköznapi vagy ünneplő viseletben, és Dürer képeit, amelyeken nürnbergi hölgyeket ábrázol különböző alkalmakra illő ruhákban.

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516,  Kunstmuseum Basel

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516, Kunstmuseum Basel

Ebben a korban rendeletek szabályozták a különböző társadalmi rétegek öltözködését. Ezek kitérnek például a felhasználható anyagokra is; így például csak a nemesek viselhettek bársonyt vagy selymet, a polgárasszonyok egyszínű – leggyakrabban fekete – posztóruhában jártak, de ezeket szabad volt bársony vagy prémszegéllyel díszíteni. Sokszor látjuk ábrázolásokon, hogy széles övet viselnek, melyről kulcscsomó, vagy egyéb, a háztartásban használatos kisebb tárgyak lógnak (például olló). Ezek egyfajta szimbólumok is, melyek a jogaikat és kötelességeiket jelzik. A hölgyek öltözetéhez még hozzá tartozott a főkötő is, mely számtalan változatban fordult elő. Az északi régiókban előírás volt, hogy a haj nem látszat ki a főkötő alól, délen ez nem volt ennyire szigorú. Sok festményen láthatunk hajhálót is, ami drága holminak számított, ugyanis arany- vagy ezüstszálból készült. Szintén a festmények tanúskodnak arról, hogy nagyon szerették ékszerekkel kiegészíteni a viseletüket.

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

 

Carpaccio festményén láthatunk a korabeli velencei divatnak megfelelő ruhákat, ékszereket és hajviseletet: bodorított, homlokba fésült fürtök, a fejtetőn pedig koszorúba font vendéghaj.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 30, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , , ,

Jacques Le Goff: Európa születése a középkorban

Jacques Le Goff: Európa születése a középkorbanFülszöveg: Európa épül. E nagy kihívásnak – önmagának – csak úgy felelhet meg, ha számot vet történetével, mely nélkül elárvult és boldogtalan volna. Mert hát a ma a tegnap szülötte, a holnap pedig az elmúlt időé, nem kell a múIt fogságába esniük, ha a megtörténtek megértése az előrehaladás segítőjévé válik. A jövő arra az antikvitás óta – vagy talán már a „történelem előtti időktől” – az egységet és a sokféleséget ötvöző, roppant gazdag és kreatív kulturális örökségre épülhet, melyet ez az Atlanti-óceán, Ázsia és Afrika ölelésébe zárt, földrajza mintázta, történelme formálta, görögök elnevezte öreg kontinens őriz.Az Európa születése, mely öt különböző nyelvű és nemzetiségű kiadó – a müncheni C. H. Beck, az oxfordi Basil Blackwell, a barcelonai Critica, a római Laterza és a párizsi Séuil – kezdeményezésére jött létre, Európa kialakulását kívánja bemutatni – ennek esélyeit és nehézségeit. Csak a kontinens népeinek egységtörekvéseit kísérő belső viszályok, konfliktusok és ellentmondások megértése engedi megpillantanunk a jövőt. Sorozatunk címe ezért élő folyamatra utal, hiszen aligha érkezett el egy egyetemes Európa-történet megírásának ideje. Vezető kortárs történészek műveivel szeretnénk bejárni az európai történelem – gazdaság, politika, társadalom, vallás és kultúra – vidékeit. Szerzőink, kik nem feltétlenül európaiak, egyszerre támaszkodnak a régi, Hérodotosz megalapozta történetírási tradícióra, s azokra a történelemkoncepciókra, melyek az utóbbi évtizedekben alapjaiban újították meg századunk történettudományát. Tanulmányaink mindenki számára olvasható, világos stílusra törekednek. Arra a kulcskérdésre keressük a választ, mellyel mindenki szembesül, akit megérintett a születő Európa eszméje, vagy éppen részesének tudja magát: Kik is az európaiak? Honnan, s hová tartanak?

Értékelésem: Jacques Le Goff könyve kiválóan foglalja össze a történelmének azt a korszakát, amit középkornak nevezünk, bár ezt kizárólag a nyugati térség vonatkozásában vázolja fel. A csupán 260 oldalnyi írás (amihez még hozzátartoznak térképek, egy kronológia és egy részletes bibliográfia) öt nagyobb egységre tagolódik. Le Goff ezeket „rétegeknek” nevezi, és ha belegondolunk, hogy minden új korszak az előzőre épít (még akkor is, amikor igyekszik minél jobban eltérni tőle), akkor már mindjárt nem tűnik olyan szokatlannak ez a kifejezés, amit a szerző itt tulajdonképpen az idővel kapcsolatban használ. 
Az első réteget a IV. és VIII. század közötti időszakban helyezi el, melynek domináns folyamata a barbárok betörése volt a Római Birodalom területére, illetve a letelepedésük következményei. A második réteg kronológiailag a VIII. és a X. század között található. Ezeket a századokat Nagy Károly és az általa alapított dinasztia politikai aktusai határozzák meg. Le Goff a hűbéri Európát a XI. –XIII. század között bekövetkezett társadalmi és geopolitikai változások fényében tárgyalja, majd egy egész egységet szentel kizárólag a XIII. századnak. Végezetül a reneszánsz térhódításával zárja sorait az utolsó időbeli réteggel, melyet a XIV.-XV. század közötti intervallumban határol el. 
Mindegyik egység fejezetekre van osztva, majd azok is tartalmaznak külön címekkel ellátott részeket. Ennek az a hihetetlen előnye, hogy ettől az egész mű rendkívül átláthatóvá, szervezetté és konzekvensé válik. Ebben persze nagy szerepe van a szerző kifinomult összefoglaló, és lényegre törő stílusának is, mely olvashatóvá és élvezhetővé teszi a könyvet azok számára is, akik nagyon jártassak az európai történelem meghatározó momentumaiban, de azok számára is, akik csak szeretnék felfrissíteni és egy kicsit elmélyíteni korábban szerzett ismereteiket. 
Nyilván az oldalakból kisejlik a szerző saját rálátása és koncepciója a térség alakulásával kapcsolatban. Ezt a koncepciót talán úgy lehetne a legkönnyebben összefoglalni, hogy a középkorban végig felfedezhetők azok a folyamatok, irányok és célkitűzések, melyek – bár különböző helyeken, különböző időben és intenzitással jelentek meg – arra engednek következtetni, hogy tulajdonképpen a kontinensnek ezen a részén egy olyan civilizáció kezdett kialakulni, mely széttagoltsága és változatossága ellenére, valamilyen egységes képződményként tekinthető, mintegy a mostani modern uniónak a csíráit magában hordozó alakulatnak. Ennek a koncepciónak a mentén Le Goff szinte kifejezetten kiemeli és előtérbe helyezi azokat a történelmi elemeket, amelyek ennek a paradigmának felelnek meg, és ezt sajátos szóhasználattal alá is támasztja. Így olvashatunk a „lovagság Európájáról”, az „erőszak Európájáról”, a „cenzúra” vagy a „korházak Európájáról”. Miközben szinte minden fejezet valamilyen Európáról szól, ugyanakkor a szerző több helyen is egyértelműen kitér arra, hogy a név csak későn, elvétve és más tartalommal jelenik meg a korabeli dokumentumokban, mint ahogyan ma értelmezzük. Le Goff Európája alatt emiatt tulajdonképpen az európai térséget kell értenünk, és folyamatosan vigyáznunk kell arra, hogy mialatt a jelenre utaló jeleket fedezzük fel a múlt kisebb-nagyobb mozzanataiban, ne egy anakronisztikus szemüvegen keresztül értelmezzük a történelmet.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 24, 2014 hüvelyk Jacques Le Goff, Tényirodalom

 

Címkék: , ,

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-2)

2. Fejezet: Házasság, családi élet, anyaság

A reneszánszban a korai házasság (15-16 évesen) egyszerre volt szabály és kívánatos cél is, hiszen a pártában maradt lányoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy kolostorba vonuljanak. A nemes- és patríciuscsaládból való lányok annyi kiváltsággal rendelkeztek, hogy a családjuk gondoskodott arról, hogy előkelőbb apácarendekhez kerüljenek, vagy a reformáció után “hölgy-alapítványokba”, ahol jobb körülményekre számíthattak. A reformáció idején voltak olyan törekvések, hogy a házassághoz szükséges korhatárt mind a lányok, mind a fiúk esetebén magasabbra emeljék (18 illetve 20 év).
A házasságokat rangnak megfelelően kötötték, a magasabb osztályokban a szülők politikai és családi érdekei határozták meg, milyen párt választottak a gyermeküknek; a polgárságnál is fontos volt a családi és vagyoni háttér, a céhbeliek pedig leggyakrabban csak céhen belül házasodtak, ezért sokszor a pénz és cím érdekében fiatal segédek feleségül vették a céhvezető sokkal idősebb, megözvegyült feleségét.
A nemesek és fejedelmek körében gyakori volt, sőt elnézték, ha szeretőket tartottak és törvénytelen gyermekeik születtek, akiket viszont tisztességesen neveltek fel, és címeket is kaptak.

Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum

A házasságkötés fontos része volt a hozomány, de emellett ranghoz illő kelengyét is össze kellett állítani a férjhez menő lányok részére. Ez elsősorban ágy-, és asztalneműből állt, illetve gyermekruhákból. A kelengyéhez láda is járt (cassone olaszul), ami a reneszánsz kor egyik legfontosabb bútordarabja. Ez sokszor pazarul díszített tárgy volt, gyakran felkértek híres festőket, hogy a láda belsejére szerelmi témájú jeleneteket fessenek.

XVI. századi firenzei cassone

A házassági szerződés egy másik lényeges eleme volt a pár egybekelésének. Ebben nemcsak azokat a javakat sorolták fel, amelyeket a férfi hozott magával a házasságba, hanem az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés és az esküvő között adtak egymásnak a párok. Magára a ceremóniára a templomban került sor, és felekezettől függetlenül a házasság felbonthatatlannak számított. Nagyon kivételes esetekben, pápai közbenjárással lehetett elválni, de ez is csak fejedelmeknél fordult elő.

Az esküvő után a következő fontos momentum a gyerekek születése volt. Kívánatosnak tartották a gazdag gyermekáldást, még akkor is, ha sok újszülött nem élte meg a felnőttkort és annak ellenére is, hogy a szülés komoly veszélyt jelentett az anya részére. A szülésről és a szülőszobai szokásokról több fennmaradt képen is láthatunk ábrázolásokat; ezek vallásos témájú képek (Mária vagy Keresztelő Szent János születése), de mivel korabeli környezetben  kerülnek megjelenítésre, sok részlet tanúsít arról, hogy pontosan hogyan is zajlott ez az esemény a reneszánsz kori családokban. Például azt is megtudhatjuk ezekből az ábrázolásokból, hogy akkoriban szülőszéken történt a szülés, nem feltétlenül ágyban. Több, a XVI. században megjelent írás, arról tanúskodik, hogy már akkor gondot fordítottak a bábák tanítására: “A terhes asszonyok és a bábák rózsáskertje” (1513); “Egyszerű és üdvös tanácsok terhes és szülő asszonyok, valamint minden betegségben sínylődők, kivált a falusiak számára”.
A gyermekágyas nők meglátogatása abban az időben fontos társadalmi esemény és kötelesség volt. Sok itáliai festményen feltűnik az ajándékozó tál (deso da porto) – eleinte az ajándékba hozott ételeket, leginkább gyümölcsöket rakták rá, később gyönyörű képekkel díszítve adták át.

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése, 1486, Santa Maria Novella, Firenze

A társadalom felsőbb rétegeiben az volt a szokás, hogy dajka táplálta az újszülöttet, de minden más családban az anya saját maga szoptatta gyermekét. Erről Madonna-képeken láthatunk korabeli ábrázolásokat.

A családon belül a nők dolga volt a konyhai feladatok ellátása, az ételek elkészítésében, illetve a munka irányításában a nemes hölgyek is részt vettek. A németalföldi festmények között több olyat is találunk, amelyik konyhai jeleneteket örökít meg. Az asszonyok más feladatokat is elláttak, mint például a gyertyaöntés, gyapjú- és lenszövés vagy hímzés. A legtöbben saját maguk varrták ruháikat, a tehetősebbek az ünneplőt – amely drágább anyagból készült – szabónál rendelték.

Francesco del Cossa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből

 
Hozzászólás

Szerző: be március 23, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , ,

 
Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

%d blogger ezt szereti: