RSS

Furcsa izmusok kezdőknek

A Magyar Nemzeti Galériában pár hete nyílt Dada és szürrealizmus kiállítást látni kell, és kész! Legalább egyszer, de talán érdemes kétszer is. Egyszer csak úgy önmagunkkal, vagy valakivel, aki nagyon közel áll, mert közben és utána is lesz min csámcsogni (könnyedén vagy fennkölten, kinek-hogy); egyszer meg tárlatvezető kíséretével, hogy egy másik szemszögből is lássuk ugyanazt, amit eleve nagyon sok szemszögből lehet nézni, gondolni, szeretni, utálni, elutasítani, megmosolyogni, befogadni, megragadni, véletlenül elfelejteni, megérteni, megbámulni, elképzelni, vagy csak lenni hagyni.

Eddig mindig azt hittem, ha valaki fenntartással közelít a képzőművészet felé, mert annak a téveszmének a rabja, miszerint a képzőművészet élvezete csak egy nagyon szűk és korlátozott kategóriának a kiváltsága – hiszen az egyszerű kilenctőlötigdolgozó, túlórázó, hétvégéket bevállaló, mókuskerékbajnok úgysem érti, nem éri fel szellemileg, nem tudja megfejteni a sok rétegeket, mert a munka, mert a gyerekek stb. – na szóval, ha a mókuskerék társaimat szeretném meggyőzni arról, hogy ez nem így van, akkor olyasmi alkotások segítségével érhetem ezt el, amelyek “egyértelműek”: egy tájkép, egy reneszánsz kori narratív témájú festmény, egy klasszikus szobor. Nos, kezdem sejteni, hogy tévedtem. Talán sokkal hamarabb és könnyebben bele lehet rángatni valakit a képzőművészet világába egy olyan tárlattal, ahol a legtöbb kiállított tétel úgy tűnik, kifejezetten annak az ellentéte, amit a képzőművészetről általában elképzelünk mi, teljesen átlagos emberek.

A XX. századi avantgárd mozgalmakban benne van minden, amit akkor éreztünk, amikor kamaszok voltunk, és ami lassan legtöbbünkről idővel lemorzsolódik: az előző korok gátlástalan, a szemtelenségig, a kihívó pimaszságig elmenő megkérdőjelezése, a vadság, a meggyőződés, hogy nincsenek határok sehol, semerre, és hogy ez így jó, a gondolat, hogy mivel úgyis örök életűek vagyunk, bármi megengedett, bármit meg szabad tapasztalni, mindent ki lehet fordítani, széttépni, majd másképpen összerakni, és ugyanakkor annak a halvány sejtése (ami furcsa félelemmel, ellentmondásos visszafogottsággal, hallgatással és figyelemmel ajándékoz meg), hogy mindennek, amit csinálunk vagy mondunk, az értékét a végső bizonyosság hiánya megkérdőjelezi. Ezért az elszakadás sosem tökéletes, a másság sosem teljesen más, és a lázadás sosem végérvényes.

Így van ez a dadával és a szürrealizmussal is, hiszen a kiállításon végigsétálva elsőre talán sokkal inkább az az érzése támad az embernek, hogy egy játszóházban van, és nem művészeti tárlaton: itt egy biciklikerék, ott egy miniatűr kert egy dobozban, amott lóg egy kép, amin valaki bajszot rajzolt Mona Lisának, pár lépéssel odébb egy festőpaletta formájú, háromlábú színes asztal… Ezek mögé nehezen lehet elképzelni komoly, borzas hajú, ihlettel megszállt, az alkotás tudatától áthatott művészeket, mint inkább játékos, örök szabad szellemeket (na, jó: a borzas haj rájuk is illik), akik szerintem a legfontosabbat mondták el a mindenkori átlagembernek a művészetről. Méghozzá azt, hogy a művészet a szabadság egyik alapvető formája, mert nem csak azé, aki alkot, hanem sokkal inkább azé, aki szembesül az alkotással. Persze, ahogy ezt a tárlaton is tapasztalhatjuk, ez a bizonyos játékosság a tárgyakkal, anyagokkal, formákkal gyakran mély tartalmi tragikummal vegyül.

Mindenestre, ha Marcel Duchamp rámondhatja egy piszoárra, hogy az egy forrás, akkor minden bizonnyal nem várja el, hogy mint egy Michelangelo előtt, áhítattal viszonyuljunk hozzá. Csak egyet akar: reagáljunk valamit, bármit. Mosolyogjunk el- és/vagy lenézően (hát, hiszen hol van ez egy Michelangelótól), botránkozzunk meg, gondoljuk és mondjuk is ki, hogy ez baromság, kuncogjunk cinkosan a humort értékelve, vagy – ha van rá érkezésünk – gondolkodjunk el azon, milyen kevés kell ahhoz, hogy a saját, mindennapi környezetünket másképpen lássuk. Szerintem pontosan ezért sokkal jobb belépők az avantgárd-féle izmusok a művészet kapuján, mint a nagy klasszikusok, mert úgy érzem, fontosabb, hogy előbb ösztönösen kerüljünk kapcsolatba egy-egy alkotással azáltal, hogy indulatokat vált ki belőlünk, vagy megnevetett, vagy olyan alapkérdéseket fogalmaztat meg velünk, mint “mi ez?” és “miért ilyen?”

Szóval menjünk el, nézzük meg, és csak hagyjuk, hogy Dalí és Miró és a mieink, Tihanyi Lajos, Ország Lili, Kassák Lajos maguktól megtörténjenek velünk. Nem kell hozzáérteni, megérteni, elemezni, értelmezni. Csak nézni. Aminek a nézése pedig nem valamilyen oknál fogva nem esik jól, azt nyugodtan hagyjuk ott, lépjünk tovább, felejtsük el, töröljük ki. Garantálom, hogy úgyis lesz legalább egy valami, amiért mindenki azt érzi majd, hogy érdemes volt időt szánni erre a tárlatra.

 Az én személyes “valamim”:

Marcel Duchamp: Víg özvegy, 1920, MoMA, New York

Marcel Duchamp: Víg özvegy, 1920, MoMA, New York

Ablak… de mégsem az, mert fekete bőr darabok eltakarják a kilátást… Leon Battista Albertivel froclizna Duchamp? A festészet (művészet) mégsem egy ablak, amin át a világot látjuk?… Az eredeti címe áthallásos: Fresh Widow (friss özvegy lenne a szó szerinti fordítás) olyan, mint a French Window (francia ablak – aminek ez az átalakított miniatúrája)… 1920-ban vagyunk, nemrég lett vége a háborúnak, sokan megözvegyültek, sokan feketén, gyászban látják a világot és önmagukat is… sokan ki se mernek nézni az ablakon… A miniatúra alján egy felírat olvasható: “COPYRIGHT ROSE SÉLAVY 1920″. Rose (később Rrose) Sélavy Duchamp egyik (női) álneve, ami szintén áthallásos: kiejtve olyan, mint a francia mondás: “éros, c’est la vie”, vagyis “az erósz (a szerelem, a vágy) az élet”… szemben a halállal… De az is lehet, hogy ez csak egy egyszerű kis ablak, kékes-zöld kerettel, fekete ablakszemekkel. Akár dekoratív is lehetne, a nappaliban is pont elférne a tévé fölött. Bárcsak ne lenne ilyen árnyalatú az a zöld… bárcsak ne özvegyült volna meg senki, bárcsak az új vágyakból született új életek ne felejtenének…

 
Hozzászólás

Szerző: be július 23, 2014 hüvelyk Kiállítás, Kiállítás élménybeszámoló

 

Címkék: , , , , , , , , ,

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (3)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaim által kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század): Duccio művészete

Az előző bejegyzésben szó esett arról, hogy miközben Siena szinte kizárólag csak a helyi mestereknek ad megbízásokat, Firenzében bárki kaphat megrendelést, aki bizonyítja rátermettségét, függetlenül attól, hogy firenzei vagy nem. Így fordulhatott elő, hogy éppen Duccio di Buoninsegna, akit a művészettörténészek a sienai festészet atyjának tartanak, éppen Firenzében alapozta meg a hírnevét.

Ducciotól csupán tizenhárom alkotás maradt fenn a világon, és ezek közül a Ruccelai Madonna (vagy Trónoló Madonna) a legkorábbinak datált műve. Eredetileg ez a táblakép a firenzei Santa Maria Novella dominikánus templom főoltárát díszítette, majd átkerült a Ruccelai család kápolnájába, és onnan kapta a ma is ismert címét.

Duccio: Ruccelai Madonna, 1285-86, Uffizi, Firenze

Duccio: Ruccelai Madonna, 1285-86, Uffizi, Firenze; photo: Google Art Project

Ezen a hatalmas méretű festményen (450 cm × 290 cm) nagyon könnyen meg lehet figyelni Duccio jellegzetes stílusjegyeit, melyek azután meghatározzák az egész sienai festészetet a XIV. század folyamán: részletesen kidolgozott dekoratív mintázatok fedik szinte az összes felületet (a trónszéket, amin Szűz Mária ül, illetve a mögötte lógó drapériát), finoman hullámzó vonalak, melyek végighúzódnak az angyalok és a Madonna testét borító, rafinált színezésű leplein, és nem utolsósorban az emocionális kapocs anya és gyermeke között, mely kifejezetten lírai hangulatot kölcsönöz az egész kompozíciónak. Ez az egyik olyan jellegzetesség, ami már a reneszánsz felé mutat, miközben egyéb elemek még a bizánci, illetve a gótikus stílust idézik. Ilyen az aranyozott háttér, a szinte teljesen egyforma angyalok, akik mind ugyanazzal az áhítatos arckifejezéssel fordulnak a trónon ülők felé, illetve Madonna hosszúkás alakja, a nyújtott nyak és a meglepően hosszú, vékony ujjak. A térábrázolás sem érdekli annyira Ducciot, mint például firenzei riválisát, Giottót. A trónszék megfestésénél ugyan fel lehet fedezni némi térbeliséget, és a festő azt is érzékelteti valamilyen szinten a nézővel, hogy Szűz Mária a szék két karfája között foglal helyet, és mintha az egyik térde előrébb lenne, mint a másik,  a gyermek Jézus pedig valóban az anyja ölében helyezkedik el. Ez mind egy lépéssel tovább mutat, mint az előző korok pusztán stilizált, egymás mellé és fölé (de sosem egymás elé vagy közé) elhelyezett alakok ábrázolásánál. Ugyanakkor, ha a trónt körülvevő hat angyalt vizsgáljuk, láthatjuk, hogy Duccio ezeket teljesen tradicionális módon, a térbeliség teljese mellőzésével festette meg.

Madonna öltözete ultramarin kékben tündököl, ami abban a korban az aranynál is drágább pigment volt. Ha összeadjuk a nagy felületeken használt kéket és aranyat, és emlékezve a festmény méreteire, akkor könnyen kitalálhatjuk, hogy ennek pénzben kifejezett értéke igen magas lehetett. A kor társadalmi és politikai hátterének szempontjából lehet ez érdekes, ugyanis ne feledjük, hogy ez az oltárkép eredetileg a dominikánus rend templomának oltárát ékesítette. Márpedig a dominikánus rend  – alapelvei szerint, lévén kolduló rend – a szegénység erényét és a földi javak haszontalanságát prédikálta… Ennek az érdekes ellentétnek később komoly következményei lesznek az Egyház alakulásának szempontjából.

Szűz Mária kék öltözetén az aranyszínű szegély az egyetlen dekoratív elem, illetve a vállán és a homloka fölött felfedezhetünk egy-egy nyolcágú csillagot. Ennek a csillagnak a szimbolikája igen érdekes. Szűz Mária egyik titulusa “Stella Maris”, ami latinul annyit tesz: “A tengerek csillaga”, így a csillag erre utalhat. Egy másik értelmezés szerint a nyolcágú csillag a kereszténység megváltását szimbolizáló csillag, és mivel Szűz Mária a Megváltónak ad életet, ezért találkozhatunk ezzel a jelképpel a különböző Mária-ábrázolásokon. Látni fogjuk a későbbiekben, hogy Duccio szinte minden egyes alkalommal, amikor Madonnát fest, ezzel az attribútummal jeleníti meg.

Firenze után Duccio visszatér szülővárosába, Sienába, ahol élete legfontosabb megrendelését kapja: a város katedrálisának főoltárához kell készítenie egy poliptichont. Erről azonban majd a következő blogbejegyzésben olvashattok részletesebben.

 

Címkék: ,

Wine Wednesdays at the Hungarian National Gallery

In July, the Hungarian National Gallery is organising each Wednesday an event called “Wine Wednesday” (Borszerda), which is certainly worth attending. The event combines museum guided tours, with wine tasting and with music and dance shows for the price of only two regular entrance tickets (2800 HUF – aproximately 9 EUR or 12 USD). If you also add to this that with the event ticket you can visit the recently opened temporary exhibitions built around the avantgarde movements and even enjoy the splendid view of the city from the dome terrace (which is not always open), then I am sure that this makes a good argument for spending the next two Wednesday evenings at the Hungarian National Gallery. One of the best things about the Wine Wednesday is that it happens during the week and after the normal business hours: the programmes start at 18:00 and last till 22:00.

borszerda-magyar-nemzeti-galeriaban

Below you will find the detailed programmes of the upcoming two Wine Wednesdays.

July 23rd, 18.00-22.00
In the focus: The West
Wine region: Pannonhalma, the cellars of the Abbey of Pannonhalma

Guided tour:
18.30-19.00 Highlights of Hungarian Art – guided tour in English
Dance:
19.00-19.20 The National Dance Theatre presents: Argentinian Tango Dance – theatre
Music:
19.30-21.15 Pátkai Rozina quartet

July 30th, 18.00-22.00
In the focus: The East
Wine region: Tokaj, Sauska Cellars

Guided tour:
18.30-19.00 Highlights of Hungarian Art – guided tour in English
Dance show
19.00-19.20 The National Dance Theatre presents: Feledi János – Feledi Project
Music:
19.30-21.15 Hajdu Klára quartet

With the event ticket you can visit the following temporary exhibitions:

  • Dada and surrealism. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí. Selection from the collections of The Israel Museum from Jerusalem
  • Rearranged reality. Creative strategies in the Hungarian art under the influence of dada and surrealism
  • (Movie) experiments which come to life. The first movie of the avantgarde

Enjoy and send me a feedback! :)

 

 
Hozzászólás

Szerző: be július 18, 2014 hüvelyk Guided tours, Hungarian National Gallery

 

Borszerdák a Magyar Nemzeti Galériában

Eddig sikerült eljutnom mindkét Borszedára, és bár nem volt alkalmam az összes programon részt venni, azért láttam és tapasztaltam annyit, hogy egy rövid élménybeszámolót összehozzak.

Kezdeném azzal, hogy két praktikus oldala van a Borszerdáknak. Az egyik, hogy este hat után kezdődnek, ami azt jelenti, hogy azon kevés alkalmak közé sorolhatók, melyek lehetőséget adnak a kilenctől ötig dolgozó embereknek, hogy hétközben is eljussanak a múzeumba, és részt vegyenek képzőművészeti programokon. A másik pedig az, hogy két belépőjegy áráért (amihez természetesen igénybe lehet venni különböző kedvezményeket) az ember részt vehet egy képzőművészeti előadáson, három tárlatvezetésen, megnézheti a hónap elején nyílt Dada és szürrealizmus időszaki kiállítást, ellátogathat a nemrég újra megnyílt kupolába, élvezheti a zenei és táncelőadásokat, hogy ne csak képzőművészetről szóljon az est, arról nem is beszélve, hogy – ha már Borszerda – akkor borkóstolással is egybekapcsolhatja a látogatást. Ez utóbbi pedig, melynek helyszíne az első emeleti terasz, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, lássuk be: önmagában is egy nagyon kellemes időtöltés. Ha még a nyereményjáték elég komoly díját is figyelembe vesszük, akkor szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy „megéri” elmenni legalább egy Borszerdára. Júliusban még kettőt fog rendezni az MNG, úgyhogy akár válogatni is lehet, hogy melyiknek a programjai szimpatikusabbak, bár én biztosan nem hagynám ki egyiket sem.

A július 09-i Borszerdán beültünk a férjemmel Gimesy Péter Csók Istvánról szóló előadására. Igaz ugyan, hogy azok számára, akik nem ismerik túl jól a múzeum elrendezését, egy kicsit nehézkes lehetett megtalálni a termet, de ennek ellenére nagyon sokan odataláltak (köszönhetően a segítőkész önkénteseknek is), és igen szép számmal hallgattuk végig az egyik leghíresebb magyar festő első korszakáról szóló bemutatót. Gimesy Péter ezúttal is izgalmas és érdekes témát választott: a nő ábrázolása Csók István festményein. Ahogy azt tőle megszokhattuk, most is nagyon széleskörű áttekintést kaptunk a témáról, miközben Csók István festményeit közelebbről is megismerhettük. Gimesy Péter képes csupán néhány mondattal kiválóan felvázolni egy egész kor hangulatát és fő jellemzőit. Érdekes módon, miközben számtalan utalást tett irodalomra, filozófiára, pszichológiára vagy akár filmművészetre, egyszer sem éreztük az előadás során, hogy ez túl sok lenne, éppen ellenkezőleg: minden egyes párhuzam vagy kapcsolódási pont a festészet és más, az ember szellemi tevékenységével összefüggésbe hozható területekkel, csak még színesebbé tette a hallottakat. Természetesen, a festményekről is nagyon sokat megtudtunk. Megismertük háttértörténetüket, keletkezésük körülményeit, szó esett néhány sajnálatos módon már nem létező festményről is, aminek ma csak fényképes reprodukcióit láthatjuk, illetve amelyekről csak vázlatok maradtak fent, értelmeztük a képen ábrázolt alakokat és tárgyakat, és párhuzamot vonhattunk Csók és külföldi festők alkotásai között. Mindezt egy kifejezetten könnyed, sokszor szórakoztató stílusban prezentálva, ami rendkívül élvezhetővé tette az új ismeretek elsajátítását.

Csók István: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, 1890, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

Csók István: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, 1890, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

A második Borszerdán sajnos kihagytuk a Markó Károly tájfestészetéről szóló előadást, bár nagyon szeretjük a képeit. Helyette két tárlatvezetésen vettünk részt, mindkettőt szintén Gimesy Péter tartotta. Az első Mednyánszky művészetéről szólt. Ugyan az MNG-ben kiállított három nagyméretű Mednyászky festmény közül Gimesy Péter csak kettőről beszélt részletesebben, mégis, ezekből kiindulva, nagyon sok minden elhangzott a festő stílusáról, kedvenc témáiról, jellegzetes kompozíciós technikájáról, arról, hogy ki és hogyan befolyásolta, mindez életrajzi érdekességekkel tűzdelve. Ennyi kép alapján nyilván nem lehet megismerni egy festőt, de a tárlatvezetés mindenesetre nagyon jó alapot biztosított bárki számára, akinek esetleg eddig nem volt alkalma Mednyánszkyval találkozni, vagy azoknak, akik kedve kapva, ezután még közelebb szeretnének kerülni a művészhez és munkásságához.

Mednyánszky László: Alkony, 1897-1898, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

Mednyánszky László: Alkony, 1897-1898, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

A második tárlatvezetésnek teljesen más volt a témája. A késő gótikus szárnyasoltárok termében kiállított remekműveket vettük szemügyre, viszont előtte még Gimesy Péter megfejtette számunkra MS Mester emblematikus Vizitáció című alkotásának összetett szimbólumrendszerét. A szárnyasoltárok közül kettőnél álltunk meg hosszabb ideig, és az egyik éppen a kisszebeni főoltár volt. Mellette még szó esett az egyik mellékoltárról is, végezetül pedig az úgynevezett „Szent Katalin ciklushoz” tartozó képeket nézegetve hallhattuk a mártírszent történetét. A tárlatvezetés során sok mindent megtudtunk az oltárokon szereplő szobrok elkészítésének technikájáról, az oltárok jelentőségéről abban a korban, amikor elkészültek, és mivel ezek mind hatalmas méretű alkotások, nagyon sok részlettel, ezek közül csak néhány jelentősebb vagy látványosabb került kiemelésre.

MS Mester: Vizitáció, 1506, MAgyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

MS Mester: Vizitáció, 1506, MAgyar Nemzeti Galéria, Budapest, photo: MNG

Az egyik alkalommal végignéztük a kifejezetten színvonalas tangó táncbemutatót is, és elmenőben még éppen elkaptuk a jazz koncert felcsendülő első akkordjait is. Bort eddig nem kóstoltunk, de hát még hátravan két szerda, amikor még az is beleférhet, bár ilyen melegben talán többen örülnének (a férjem biztosan), ha Borszerdák helyett Sörszerdák lennének :)

Ami a nyereményjátékot illeti, a hétről hétre változó kérdések nem mindig kézenfekvők, de mindegyikre ott van a válasz valahol a múzeumban. Elárulom, hogy én kettőhöz igénybe vettem a múzeum shop polcain található könyveket, például, hogy megtudjam, mi volt Csontváry foglalkozása, mielőtt elkezdett volna festeni.

Művészetkedvelőknek azt mondanám, hogy kötelező program, viszont mindenki másnak is nyugodt szívvel tudom ajánlani.

 
 

Címkék: , , , , , , , ,

Szürrealizmus gyerekszemmel

A Magyar Nemzeti Galériában a hónap elején nyílt meg a  Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí című időszaki kiállítás. A szervezők, a nyári vakációra való tekintettel is, kifejezetten sok és változatos programot dogoztak ki a tárlathoz kapcsolódóan a legfiatalabb korosztályokhoz tartozó művészetkedvelők számára. Erre talán az is magyarázat, hogy a képzőművészeti irányzatok közül talán éppen a szürrealizmus áll a legközelebb a gyerekekhez, hiszen nekik még élénk a képzeletükben a mesék fantasztikus lények által lakott, álomszerű helyszíneken zajló, hihetetlen történetekkel életre keltett világa.

 André Masson: Goethe és a növények metamorfózisa, 1940 (Fotó: Wikimédia


André Masson: Goethe és a növények metamorfózisa, 1940 (Fotó: Wikimédia

A kiállításra összegyűjtött alkotásokat a kifejezetten gyerekeknek szervezett szerdánkénti tárlatvezetések során ismerhetik meg a legifjabb múzeumlátogatók. A kicsiket és szüleiket minden szerdán délelőtt várják a tárlatvezetők 11 órától – találkozási pont:  Budavári Palota, C épület, információs pult. A tárlatvezetésen az időszaki kiállításra váltott belépőjeggyel a részvétel ingyenes. Célcsoport: 8-13 éves korosztály.

Marcel Duchamp: Biciklikerék című, 1913 és Man Ray: Akadály, 1920 (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

Marcel Duchamp: Biciklikerék című, 1913 és Man Ray: Akadály, 1920 (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

Ha pedig sikerült felkelteni az érdeklődésüket, akkor mindenképpen ajánlom legalább egyiket a két nyári táborból, ami a témához kapcsolódik:

A szürrealizmus világa
Időpont: 2014. július 28.–augusztus 1.
Tartja: Rébay Fatima
Korosztály: 6 éves kortól
A múzeum ismertetője: “A táborban az álmok és a fantázia világába utazunk a dadaista és szürrealista művészekkel, akik meghökkentő műalkotásokat hoztak létre. A Dada és szürrealizmus című időszaki kiállításban vándorolva találkozunk Salvador Dalíval és Marcel Duchamp-nal, megfigyeljük, milyen technikákkal és milyen szokatlan anyagokkal dolgoztak, kipróbáljuk a kollázst, a fotómontázst és az automatikus írást is.”

A másik tábor pedig alkalmat ad a gyerekeknek, hogy miközben „múzeumoznak” a  francia nyelvet is gyakorolják:

„Sur réel” – le monde des Surréalistes
Francia nyelvű tábor
Időpont: 2014. július 21–25.
Tartja: Sepsey Zsófia
Korosztály: 9 éves kortól
A múzeum ismertetője:A francia nyelvű táborban felfedezzük a francia szürrealizmust, elmerülünk a szürrealista képzőművészet és költészet világában. Kipróbáljuk az automatikus írást, a montázs és a kollázs technikáját, és megpróbáljuk a világot egy teljesen más nézőpontból, szürreálisan látni.”

 
Hozzászólás

Szerző: be július 15, 2014 hüvelyk Képzőművészeti programok, Múzeum gyerekeknek

 

Címkék: , , , , , , ,

A crypt beneath a museum

Not many people know, not even the locals, that while visiting the Hungarian National Gallery, one can also take a tour of the Palatinal Crypt. Access to the Crypt is through the main entrance hall of the museum. It is one of the extremely few parts of the former Royal Palace (the foundations of which date back to medieval times) that survived through time. The palace was rebuilt and extended several times between the XVth and the XXth century, but today it can only show its ancient magnificence through the exterior design which was reconstructed after the war; however, the interior – housing the National Gallery, the Budapest History Museum and the National  Széchényi Library – preserves only very little of the historical building.

The Palatinal Crypt was the burial-place of the Habsburg palatines (viceroys), who governed Hungary from the late XVIIth century till 1848 (during this period the Kingdom of Hungary was part of the Habsburg Monarchy). It is worth visiting even for those who are not familiar with the history of Hungary or that of the Habsburg dynasty, because the three vaults of the crypt exhibit valuable works of art. The ceiling is decorated with frescoes depicting the starry sky and angels in the corners and the statues and sarcophagi of those buried here are indeed splendid masterpieces of Hungarian art.

Interior of the Palatinal Cript; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

Interior of the Palatinal Crypt; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

One of the most imposing statues is that of the founder of the crypt, Palatine Joseph. This double life-sized white marble statue is the work of the Hungarian sculptor György Zala and it shows the palatine kneeling, with his arm stretched above the Crown of Saint Stephen.

György Zala: Sarcophage sculpture of Palatine Joseph; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

György Zala: Sarcophagus sculpture of Palatine Joseph; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

Right in front of this, at the entrance of the main vault, there is the sarcophagus which has the remains of Archduchess Elisabeth Clementine. It is decorated with the charming marble statue of the child archduchess, praying to God. This statue was made by Alajos Stróbl, one of the most renowned sculptors of memorials in Hungary at the turn of the 20th century.

Alajos Stróbl: Sarcophagus sculpture of Archduchess Elisabeth Clementine; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

Alajos Stróbl: Sarcophagus sculpture of Archduchess Elisabeth Clementine; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

Near the southern wall of the crypt there is a large double sarcophagus which contains the bodies of Archduke Joseph Charles (1833-1905) and his wife, Klotild (1846-1927). Their marble statues were also made by György Zala and modelled after their death masks. A bronze Angel of the Peace is standing above them with outstretched wings.

György Zala: Sarcophagus sculpture of  A big double sarcophagus near the southern wall of the crypt contains the bodies of Archduke Joseph Charles and his wife, Klotild; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

György Zala: Sarcophagus sculpture of Archduke Joseph Charles and his wife, Klotild; photo: http://muellermarianne.wordpress.com/

 

Visiting information: being a memorial place you can only visit the crypt by requesting a prior appointment. (Information and booking: +36 20 4397 408 E-mail: info@mng.hu). A guide will accompany you during the visit. The ticket cost is 600 HUF (aprox. 2 EUR) and can be purchased at any of the cashier desks of the Hungarian National Gallery.

Enjoy your visit and send me a feedback! :)

 
Hozzászólás

Szerző: be július 13, 2014 hüvelyk Hungarian National Gallery, Museum overviews

 

Címkék: , , , ,

Címek, nevek, jelképek…

Vegyük például a velencei festő, Alvise Vivarini Sacra conversazione (Szent beszélgetés) című festményét…

Alvise Vivarini: Sacra conversazione (Szent beszélgetés), 1480, Gallerie dell'Accademia, Velence

Alvise Vivarini: Sacra conversazione (Szent beszélgetés), 1480, Gallerie dell’Accademia, Velence

… vagy bármelyik sacra conversazione festményt: honnan tudjuk, kit ábrázol? A sacra conversazione elnevezés kiindulópontnak már elég nagy segítség. Ez ugyanis egy olyan ikonográfiai fogalom, mely egy bizonyos, a reneszánszban elterjedt Mária-ábrázolást jelöl. Az ilyen típusú alkotásokon Szűz Máriát látjuk a trónon ülni, karjaiban a gyermek Jézussal és körülötte két vagy több szent helyezkedik el informális testtartásban (ellentétben a korábbi századok hasonló, Maestá-típusú kompozícióitól, melyeken a trónt körülálló szentek vagy angyalok odaadó áhítattal fordulnak a két főalak felé). A “beszélgetést” természetesen nem szó szerint kell értelmezni, hanem inkább mint egy spirituális együttlétet. A kérdés viszont az: hogyan lehet felismerni a trón két oldalán elhelyezkedő alakokat?

Vegyük lépésről lépésre. A festmény címe tehát megegyezik egy a művészettörténészek által használt fogalommal, vagyis nincs saját, egyedülálló, a többi festménytől elkülönítő megnevezése. A magyarázat erre igen egyszerű: maga Vivarini nem adott címet az alkotásának. Ahogy egyetlen reneszánsz kori festő sem adott címet képeinek… Sem a középkorban, sem a reneszánszban és még egy jó pár évszázadig azután a festők nem érezték annak szükségét, hogy címmel lássák el műveiket; a nevüket is csak nagyon ritkán tüntették fel a képeken. A címadás akkor vált szükségessé, amikor megjelentek a galériák, kiállítótermek, művészeti szalonok és múzeumok, tehát a XVIII. – XIX. századtól; a katalogizálás miatt kezdték el a művészek saját maguk elnevezni munkáikat. Ez azt jelenti, hogy a korábbi évszázadok festményeinek “keresztszülei” a modern kori művészettörténészek. Ezért egyik-másik alkotás több, különböző címen is ismert, például Tiziano Égi és földi szerelem (más néven: Vénusz és a menyasszony).

Tiziano: Égi és földi szerelem, 1514, Galleria Borghese, Róma

Tiziano: Égi és földi szerelem, 1514, Galleria Borghese, Róma

És ezért fordulhat elő, hogy az összes a Vivarini festményhez hasonló témájú és elrendezésű alkotás “címe” teljesen azonos: mindegyik egy-egy “Sacra conversazione”.

Ha ellátogatunk Velencébe, ahol most található Vivarininek ez az alkotása, akkor számunkra ma természetes, hogy a múzeumban ott fogjuk mellette találni a kis ismertető táblát, amin azonnal elolvashatjuk az alkotó nevét, a festmény címét és zárójelben a képen látható szentek nevét is. Viszont, amikor Vivarini 1480-ban elkészült a festménnyel, és ez a rendeltetési helyére került a San Francesco templomba (Treviso – Olaszország), akkor nem rakott ki mellé senki semmilyen jegyzetet névvel, címmel és az ábrázolt szentek felsorolásával. Ha mi visszautaznák az időben, és múzeum helyett az eredeti helyén találkoznánk a festménnyel, nem biztos, hogy magunktól – anélkül, hogy utánaolvasnánk – be tudnánk azonosítani, ki is van a képen.  A XV. századi trevisói átlagember számára viszont ez egyáltalán nem jelentett gondot. Már csak azért sem, mert  – ugyan már érződik a humanizmus hatása -, de a vallás még mindig áthatja az élet minden területét. Ez azt jelenti, hogy a templomban elhangzott történetek - melyeknek fő forrása a Biblia, vagy az ahhoz kapcsolódó vallásos írások, mint például a szentek életéről szóló krónikák – és a templomban látott falfestmények és oltárképek jelentik a kor emberének szinte az egyetlen szellemi és vizuális ingert. Szórványosan ugyan találkozhatott akár profán forrásból származó történetekkel is más helyeken és korokban élt emberekről, de mivel a könyvek (és egyáltalán az olvasás) még nem terjedt el, ezért számára számottevő az volt, amit a templomban hallott. Képekkel viszont ekkor még kizárólag ott kerülhetett szembe, hiszen épp csak elkezdenek megjelenni a magán megrendelők az Egyház mellett, és azok is kivétel nélkül a leggazdagabb társadalmi rétegekből származnak; az átlagembernek otthon nincsenek képei a falon, nem tart könyveket, amelyekben láthat esetleg illusztrációkat, tehát a teljes vizuális kultúrája kizárólag a templomi alkotásokhoz kapcsolódik.

Szóval képzeljük el ezt az alapfelállást: XV. században élő, trevisói polgár vagyok, aki a feljebb vázolt szellemi környezetben élem le az egész életemet. Így már nem nehéz megérteni, hogy – mivel betéve ismerem az erkölcsi épülésemre szolgáló, a pap szájából már százszor elhangzott bibliai történeteket, és közben a templom falán megelevenednek ezen történetek szereplői -, amikor Vivarini mester festménye is már a helyi templomot díszíti, azonnal felismerem a képen látható hét alakot. Ugyanis Vivarini mester – ahogy az szokás – oly módon ábrázolta és olyan jelképekkel látta el őket, amelyek segítségével könnyen be tudom azonosítani, ki-kicsoda, hiszen ezek az apró jelzések mind olyasmire utalnak, ami nagyon élénken él a képzeletemben.

A jelképek és a jellegzetes ábrázolásmód tehát az, ami egyfelől támaszpontot jelentett a reneszánszban, azok számára, akik közvetlen és mindennapi kapcsolatba kerültek a festménnyel, másfelől pedig a művészettörténész  is (aki segít a múzeumnak, hogy helyes információkat írjon az ismertető táblára) ezekhez az attribútumokhoz nyúl vissza. Természetesen számára létezhetnek egyéb források is, mint például olyan dokumentumok (adás-vételi szerződés, örökösödési okirat stb.), amelyek bár nyilván cím szerint nem azonosítják az egyes alkotásokat (hiszen mint láttuk, nem is volt címük), viszont többé-kevésbé részletesen leírják azok formai és tartalmi jellemzőiket: a festmény méretét, melyik mester vagy műhely készítette, és mi látható rajta: hány alak (gyakran a festmény készítője munkája díjszabását a rajta szereplő alakok számához viszonyította), milyen elrendezésben, ha beazonosíthatók, akkor kik ők név szerint, milyen környezetben találhatók, stb.

Így tehát, mire az itt példának vett Vivarini festmény a Gallerie dell’Academia falára került, ahol korunk átlagembere is megtekintheti, számára már ott áll az a bizonyos jegyzet, mely segít az eligazodásban, hiszen magától legfeljebb a fő alakokat ismerné fel. A XV. századi trevisói polgárral ellentétben, a mai múzeum látogató, még ha kifejezetten rendszeresen is jár templomban, és sok vallási írást olvas, akarva-akaratlanul megszámlálhatatlan más egyéb forrásból is kapja a legkülönbözőbb szellemi és vizuális ingereket. Így, mivel nemcsak egy relatíve jól körülhatárolt témakörből tevődik össze ismereteinek tárháza, kénytelen a művészettörténészek által szolgáltatott információkra (is) hagyatkozni, amikor vallásos témájú festményeken szeretné beazonosítani az egyes bibliai alakokat vagy szenteket.

Érdekességként megemlítem, hogy a mai napig találkozhatunk a világ nagy múzeumaiban megfejtésre váró alkotásokkal. Ezeken ugyanis olyan szentek, akiknek a személyazonosságát a szakmabeliek még nem tudtak egyértelműen megállapítani, mert a művész által használt jelképek túlságosan általánosak, nem csak egy adott személyre jellemzőek, és a rendelkezésre álló források is elégtelenek. Ezért láthatunk olyan képeket, amelyeknél az ismertető táblán  akár öt lehetséges nevet is említenek a művészettörténészek egy bizonyos alak esetében, vagy egyet sem és csak úgy jelölik, hogy “férfi szent” vagy “női szent”.

Giorgio Schiavone: Női szent, 1456-61 k., National Gallery, London

Giorgio Schiavone: Női szent, 1456-61 k., National Gallery, London

U.I.: Vivarini festményén őket láthatjuk: a trónon Szűz Mária, az ölében a gyermek Jézus; közvetlenül mellette, két oldalt a szülei: Szent Anna és Szent Joachim; a trón mellett álló négy férfialak (balról jobbra haladva): Toulouse-i Szent Lajos, Páduai Szent Antal, Assisi Szent Ferenc és  Sienai Szent Bernardin.

 
 

Művészettörténet 111 tanfolyam – jegyzetek (2)

Saylor.org Művészettörténet 111 online tanfolyam alapján készített és olvasmányaim által kiegészített jegyzeteim.

Protoreneszánsz – Itália – (XIII. sz. második fele – XIV. század)

Az előzőekben láthattuk, hogyan kezdenek a szobrászatban a valószerű ábrázolás irányába elmozdulni a kor művészei. Ugyanez a folyamat ment végbe a festészet területén is, és szinte lépésről lépésről nyomon követhető az új művészeti elvek felfedezése, elsajátítása és elterjedése először Itáliában, majd az európai térség más régióiban is.

Nagyon fontos mindjárt az elején leszögezni, hogy amikor erről az átmeneti folyamatról beszélünk, mely átvezeti a középkort a reneszánszba, tévedés lenne “fejlődésről” beszélni. Ez a fogalom ugyanis azt feltételezi, hogy az előző korok alkotóiból hiányzott a tudás, a képesség és a tehetség, mely az olyan fajta ábrázoláshoz szükséges, mint amilyet majd a reneszánsz évszázadaiban látni fogunk. Valójában nem a tudás hiányzott, hanem szemléletbeli különbségről van szó: a középkori művésznek az a fontos, hogy a vallásos jelenet szellemiségét, erkölcsi mondanivalóját helyezze előtérbe, ezért minden más, ami erről elvonhatja a hívő figyelmét a háttérbe kerül. Például ezért stilizáltak az emberi alakok, és néhány szimbólum jelzi, hogy kiről van szó (Krisztus, egy bizonyos szent, stb.), de ezen túl nem az ő személye, főleg nem az emberi vagy akár isteni mivolta a lényeges, hanem az, ami vele történik, amit ő cselekszik, és ami tanulsággal szolgálhat annak, aki nézi, illetve ami hozzájárulhat a vallásos érzelmek és gondolatok elmélyítéséhez.
Az itt tárgyalt protoreneszánsz évtizedeiben, amikor még mindig az egyház a szobrok, freskók és táblaképek fő megrendelője, és még mindig a vallás a művészet fő témája, a célkitűzés is változatlan: közelebb hozni az emberekhez a művészet eszközeivel a Szentírást és annak tanait. Viszont megváltozik (a humanizmus hatására) a szemlélet: a művészek azért folyamodnak új technikákhoz és új megközelítésekhez, amelyek másfajta ábrázolásmódot eredményeznek, mint azelőtt, mert úgy gondolják, így könnyebben tudják elérni a fent említett célkitűzést.
A reneszánsz lesz az a kor, amikor egyfelől elkezdenek megjelenni nagy számban a magánszemélyek, mint a művészeti alkotások megrendelői, és ennek következtében a témák is változatosabbak és már nem kizárólag a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódnak; másfelől a tudományos és földrajzi felfedezéseknek köszönhetően, és a humanizmus immár egyértelmű szellemi térhódításával, az alkotók egyre nagyobb figyelmet fordítanak az emberi lét és annak minden megnyilvánulásának az ábrázolására, ami természetes módon magával vonja a környezetábrázolásban (tájképek, városképek, belső terek) bekövetkezett változásokat is.

A fentiekben vázolt folyamat kiindulópontjának két észak-olaszországi várost szoktak említeni a művészettörténészek: Sienát és Firenzét. A XIII.-XIV.században a két egymással határos városállam nagyjából egyforma gazdasági és kulturális tényezőkkel bír, és nem csak politikai ellenfelek, gyakran háborúig élezve a konfliktust, hanem a művészetek terén is versenyt futnak egymással.

Siena gazdagsága elsősorban a kereskedelemből származik: a Via Francigena nevezetű, Franciaországból Rómába vezető egyik fő zarándok útvonalon helyezkedik el, nagy hasznot húzva az átutazó zarándokok tömegéből. Egy másik jelentős jövedelemforrás pedig a banki szolgáltatásokból ered. Sienát a Nove (Kilencek) vezeti, egy kilenc főből álló tanács, mely a legfontosabb nemesi családok képviselőit tömöríti. Ők azok, akik az Egyházzal együtt megbízásokat adnak a középületek felépítésére és díszítésére. Ezeket a megbízásokat Sienában szinte kizárólag a helyi mesterek kapják, akik Itália-szerte nagyon komoly hírnévnek és elismerésnek örvendenek. Többen közülük ugyan máshol tanultak és váltak híressé, de miután munkásságuk nagy részét itt fejtették ki, mint sienai mesterek tartották őket számon, és úgy is maradtak fenn a művészettörténetben. Látni fogjuk, hogy a protoreneszánsz jelentős alkotásai két fontos épülethez kapcsolódnak: a helyi katedrálishoz és a Nove székhelyéhez, mely a Palazzo Publico nevet viseli. Az itteni jelentősebb festők pedig: Duccio di Buoninsegna, a Lorenzetti testvérek és Simone Martini.

A sienai katedrális, photo: Ron Reznick

A sienai katedrális, photo: Ron Reznick

A sienai Palazzo Publico

A sienai Palazzo Publico

Firenze is egy gazdag és pezsgő kulturális életet élő város volt már ezekben a századokban is. Itt is a leginkább a kereskedelem és a pénzügyi területen kifejlesztett szolgáltatások biztosították a jólétet. Sienával ellentétben viszont a várost nem a nemesi családok vezették, hanem a gazdag polgári, leginkább bankár családok (ilyen volt például a Medici család is). A művészeti megbízásokat ennek megfelelően nem csak a város vezetése adta a különböző műhelyeknek, hanem maguk a tehetős családok, vagy egyének is. Ők pedig, Sienától eltérően, nem ragaszkodnak kizárólag a helyi mesterekhez, hanem mindenhonnan hívnak művészeket – és így kapnak firenzei megbízásokat pályafutásuk elején olyanok, mint Duccio is, aki itt fogja megalapozni  a hírnevét, hogy utána visszatérjen szülővárosába, és mint a sienai iskola szülőatyja vonuljon be a történelembe. Firenze is számos jelentős középülettel rendelkezik már ebben a korszakban is. Ezek mind építészetileg, mind az ott található freskók és táblaképek miatt fontosak a művészettörténet számára. Ilyenek például a Santa Maria del Fiore katedrális, a Santa Croce ferences templom, a Santa Maria Novella domonkos templom, illetve a Palazzo della Signoria vagy más néven: Palazzo Vecchio (a városvezetés és a céhek vezetésének székhelye). Az itteni festők közül kettővel fogunk behatóbban foglalkozni: az egyik Cimabue a másik pedig tanítványa, Giotto.

 

A Santa Maria del Fiore katedrális (Firenzei dóm)

A Santa Maria del Fiore katedrális (Firenzei dóm)

A Santa Croce templom

A Santa Croce templom

A Santa Maria Novella templom

A Santa Maria Novella templom

A Palazzo della Signoria (Palazzo Vecchio)

A Palazzo della Signoria (Palazzo Vecchio)

 

 
 

Címkék: , , , , , ,

Várséta az MNG önkénteseivel

10376734_488277704636372_742591588582546341_n

Június 18-án a Magyar Nemzeti Galéria önkénteseinek egy része (köztük frissen “véglegesített” jómagam is) részt vett egy vársétán, melynek célja az volt, hogy jobban megismerjük a Várnegyedet, hiszen mint önkéntesek, az infó-pultban gyakran kell magáról a Várról is útmutatás adnunk a hozzánk látogatóknak. Főleg a külföldi turisták között akad több olyan is, aki nem is a Galériát szeretné megnézni, csak – mivel ez az egyik fő épület a környéken – ide tér be tájékozódni. Emlékszem, amikor az első napon, már mindjárt az oktatásom elején, felhívták a figyelmemet arra, hogy ne lepődjek meg, de a Galéria információs pultja sokszor egy Tourinform iroda feladatait is el szokta látni. Az önkéntesek által vezetett várséták tehát rendkívül hasznosak munkánk elvégzésében. Viszont már mindjárt az első alkalommal meggyőződhettem róla, hogy ennél sokkal többet jelent egy ilyen csoportos kimozdulás, és ezt az élményt szeretném az alábbiakban megörökíteni, illetve megosztani azokkal, akik most nem tudtak hozzánk csatlakozni.

Két órán át sétáltunk, és ez idő alatt a Dísz térrel, a Tárnok utcával, a Bécsi kapuval és a Kapisztrán térrel ismerkedhettünk meg közelebbről. Két, a köreinkből való sétavezetőnk volt: Rieger Mária és Záhorszky Edit, és velünk tartott Halász Rita művészettörténész és Ruzsits Ágnes is, akik az MNG önkéntesek koordinátorai. Egy önjelölt és nagyon lelkes fotóriporterünk is volt, akinek a képei bizonyítják mennyire élveztük, hogy ott lehettünk, hogy új és érdekes dolgokat tudhattunk meg a Várról, meg egyáltalán, hogy együtt részesei voltunk egy különleges kalandnak, mert ahol érdeklődő és kíváncsi önkéntesek gyűlnek össze egy helyen, ott bizony történnek izgalmas dolgok is.
No, de ne szaladjunk ennyire előre…

A Dísz tér a háború alatt

A Dísz tér a háború alatt

A  séta első első részét Rieger Mária vezette, aki a Dísz téren és a Tárnok utcában sorakozó régi és újabb kori épületekről mesélt nekünk. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha eddig csukott szemmel jártam volna minden egyes alkalommal, amikor feljöttem a Várba, és annak ellenére, hogy szerelmese vagyok mindennek, ami a régi korokból származik, valahogy eddig megelégedtem azzal, hogy ezeket az épületeket kívülről megcsodáljam, és elolvassam a kihelyezett ismertetőket, de például soha nem vettem a fáradságot, hogy alaposabban utánanézzek legalább azoknak, amelyek különösen a szívemhez nőttek. Most viszont megismerhettem történetüket, megelevenedtek előttem azok az emberek, akik bennük laktak (köztük sok híresség a társadalmi élet legkülönbözőbb területeiről: a történelmi személyiségektől kezdve egészen a kéteshírű színésznőkig), és mintegy életre kelt azoknak a koroknak a hangulata, amelyekről Mária éppen mesélt nekünk. A Batthyány-palota, a De La Motte-Beer palota (melynek belső termei csak tavaly nyártól látogathatók), a Pápai Nunciatúra egykori épülete, melyhez egy második világháborús “kémtörténet” is kötődik (ennek egy másik szereplője az éppen szemközt található  Edelsheim-Gyulai ház), majd tovább a Tárnok utcán haladva: a Vár legrégebbi, a középkorból származó épülete, nem sokkal távolabb a ma mint patikamúzeum működő legrégebbi patikája a negyednek (az Arany Sas patika), a hangulatos Balta-köz a szintén több évszázados, a Vár egyetlen fennmaradt utcahídjával, végül pedig a Szentháromság téren az Athéné-szobor, ezek mind-mind sokkal közelebb kerültek hozzám, és mostantól sokkal többet jelentenek, mint egyszerűen csak szép, régi házak, terek és köztéri szobrok.

A De La Motte-Beer Palota belseje

A De La Motte-Beer Palota belseje

A séta második része a Szentháromság térről indult Záhorszky Edit vezetésével. Megismerhettük a ma mint Magyarság Háza működő egykori kollégium izgalmas történetét, majd a gyönyörűen felújított Fortuna utcán át eljutottunk a Bécsi kapu térhez. Itt olyan sok érdekesség van egy helyen, hogy hosszabb ideig is elidőztünk, hiszen itt található az Országos Levéltár főépülete (amelynek szintén lenyűgöző a históriája), itt áll Budapest legrégebbi evangélikus temploma, valamint a Kazinczy-emlékkút, és két olyan ház is, amit mindenképpen érdemes közelebbről megismerni. Az egyik a Bécsi kapu tér 7. szám alatt található, Hatvany-villának is ismerik, és egykor az irodalmi élet egyik fő színhelye volt. A ház előtti járdán azon hírességek aláírásai láthatók, akik itt megfordultak. Csak egy kis ízelítő abból, amit Edittől tudtunk meg: Thomas Mann is a ház vendége volt, és egyik este József Attilának alkalma volt elszavalni az üdvözlésére írt verset, miközben a háttérben Bartók zongorázott… A ház falai talán még őrzik valahol, valahogy ennek az estének a hangjait, érzelmeit, gondolatait…

Hatvany-ház. Bécsi kapu tér 7.

Hatvany-ház. Bécsi kapu tér 7.

Nem messze tőle áll az a ház, mely nagyon sokáig az Esterházyak tulajdona volt. Udvarán védett, nagyon öreg, de még mindig élő és termő szőlőtőke áll. Mivel ez egy lakóház, sajnos nem látogatható. Nekünk viszont (egyik önkéntesünknek köszönhetően) sikerült bejutnunk, ami bizony felért egy igazi kalanddal. Edit épp sajnálkozva mesélte, hogy nem láthatjuk élőben a híres szőlőtőkét, amikor kiderült, hogy nem úgy van az, hiszen ott van köztünk valaki, aki ismeri a “titkot”, mely nyitja a kaput :), úgyhogy pár percig igazán kiváltságosnak érezhettük magunkat. Már önmagában a belső udvar is egy élmény volt, hiszen ez is őrzi az eredeti, régi épületből megmaradt elemeket.

A "titkos" szőlőtőke

A “titkos” szőlőtőke

Sétánk utolsó állomása a Kapisztrán-tér volt, ahol sok mindent megtudtunk az I. kerületi Városházáról, (amit “Kis Nemzeti Galériának” is szoktak hívni, mivel bent nagyon komoly képzőművészeti gyűjtemény található), a Hadtörténeti Múzeum hányatott múltjáról, a hangulatos Mária-Magdolna rom-templomról, és természetesen a névadó Kapisztrán-szoborról. Végezetül, mivel épp odalátszott az Úri utca vége, Mária megmutatta, melyik ház a híres Úri utca 72., amiről még a legelején mesélt nekünk, és amiről sokan közülünk eddig nem hallottak, úgyhogy talán ez volt mindenki számára a séta legnagyobb meglepetése. Ez sem látogatható, de érdemes róla olvasni.

Mária Magdolna templom

Mária Magdolna templom

Annak élvezetét, hogy rengeteg újdonsággal bővült a tudástárunk, csak növelte a sétavezetők felkészültsége, és az, hogy végig le tudták kötni a figyelmünket érdekesebbnél érdekesebb történetekkel. Az egésznek a hangulata nagyon közvetlen és barátságos volt, bár többen közülünk most találkoztunk egymással először; sokat nevettünk is, és szinte mindenki aktív volt, hiszen például, aki hozzá tudott tenni valamit az elhangzottakhoz, az megtette, így több ízben is kellemes beszélgetés alakult ki séta közben, amikor éppen egyik helyszínről a másikra mentünk.

A fentiekből talán egyértelműen kiderül, hogy már alig várom a következő vársétánkat, amiről szintén igyekszem majd legjobb tudásom szerint beszámolni :)

10376734_488277704636372_742591588582546341_n

 
Hozzászólás

Szerző: be június 26, 2014 hüvelyk MNG önkéntes

 

Címkék: ,

Amikor nem a saját szemeddel látod a festményeket…

Az egész egy Google kereséssel kezdődött nagyjából egy évvel ezelőtt. Éppen hazajöttem egy az impresszionizmusról szóló előadásról, és elkezdtem írni erről egy blogbejegyzést, amit szerettem volna a megfelelő képanyaggal illusztrálni. A X és Y generációk határmezsgyéjén nevelkedett egyénként reflexszerűen a Google nevezetű – általában korrekt, de nem teljesen meglepetésmentes – virtuális barátom képkereső funkciójára bíztam a dolgot. A legimpresszionistább (elnézést a kifejezésért) festményt – lévén ez az irányzat névadója – kellett volna Guglikámnak feldobnia: Monet – Impresszió, a felkelő nap. Nyilván nem akkor kerestem rá életemben először egy festményre a neten, de akkoriban kezdett érdekelni komolyabban a festészettörténet, így a megdöbbenésem mértéke valahol ennek is tulajdonítható. Arra fel voltam készülve, hogy a festmény különböző felbontású és ezáltal különböző minőségű digitalizált verziói lepik majd el a monitort, de csak abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ennél sokkal többről van szó, ugyanis a keresés eredménye ez lett:

Monet_HU_02

Végigpásztáztam az oldalak nevét, amelyek ezt a nagy és változatos kínálatot tárták elém ugyannaról a festményről: nem mind amatőr blogoldal, mint mondjuk az enyém, hanem bizony van köztük komolyabb hírnévnek is örvendő, sőt olyan is, amit én is szoktam olvasgatni, hogy gyarapítsam képzőművészeti ismereteimet. Na, de akkor kinek „higgyek”? A sok reprodukció szinte mindegyik más-más színvilágot mutatott (bármilyen nyelven is futtattam le a keresést).  Akármilyen amatőr is lennék, az nekem is nyilvánvaló, hogy a szín, illetve annak különböző tulajdonságai egy zenemű esetében nem, de egy festmény esetében bizony eléggé lényegesek. A festők, amióta festészet a festészet, olyan faramuci módon állnak ehhez a dologhoz, hogy képesek direkt bizonyos színeket választani, mármint célzattal, mert ők így mondják el nekünk a világ dolgait a saját nyelvükön: formákkal, színekkel és az ezek között létrehozott összefüggésekkel. Ennyi változatban látni egy digitális festményreprodukciót, olyan mintha Ady Párisban járt az ősz című versét is ugyanennyi kis „jelentéktelen” változatban olvashatnánk a világhálón. Mert, ha mindegy, hogy az a kék most kékes-zöld, vagy kékes-szürke egy festmény reprodukcióján, hiszen egyik is kék, másik is kék, és ettől még a tenger tenger marad, akkor az is mindegy, hogy „Ballagtam éppen a Szajna felé” vagy mondjuk „Sétáltam éppen a Szajna felé”. Hiszen mindkettő ugyanazt jelenti: lassan mentem; sőt: a verssor ritmusa is megmarad, mivel mindkét szó három szótagú.

Nem mindenkinek adatik meg, hogy lépten-nyomon kirepüljön Franciaországba, sőt még az sem kézenfekvő, hogy az ember, ha nem budapesti, csak úgy ideutazzon festményeket eredeti mivoltukban nézegetni a Szépművészetiben. Márpedig sok olyan embert ismerek (például ők), akiben megvan az igény, hogy időnként utánanézzen egy-egy műalkotásnak, mert bár nem a képzőművészet a fő érdeklődési köre, és nem is feltétlenül jár (rendszeresen vagy nem) múzeumba, de mondjuk éppen elolvasott egy regényt, amiben szó esik egy híres festményről.
Aztán persze itt vagyok én is, aki ugye illusztrálnám, amennyire lehet valósághűen a blogbejegyzéseimet…

Szóval felmerült bennem a kérdés: hol és hogyan találhat az ember olyan reprodukciókat, amelyek – ha nem is nyújtják ugyanazt az élményt, mint amikor a múzeumban látjuk – mégis az eredeti mű egy minél kevésbé eltorzított és manipulált változatát prezentálják?
A jó hír az, hogy több lehetőségünk is van. A rossz hír pedig, hogy mindegyik „munkával” jár, de szerintem megéri. Az ellen, hogy mi és hogyan kerül az internetre, nem tehetünk semmit, hiszen valljuk be: mi magunk is mindenféle szellemi kacatot feldobunk. Az ellen viszont tehetünk, hogy a sok kacatból, kikeressük az értékes és valódi információt.

Véleményem szerint a legmegbízhatóbb forrásai a festményreprodukcióknak a múzeumok és galériák hivatalos weboldalai. Ugyan nem ellenőriztem tételesen, de bízom benne, hogy ezek az intézmények mind külföldön, mind pedig itthon rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal, hogy a műgyűjteményeikről készült és az oldalaikon közölt fotók megfelelő minőségűek legyenek. Honnan tudjuk, hogy melyik festménynek mi az otthona, tehát milyen múzeum weboldalát kell felkeresnünk? Segít a jó, öreg Wiki. Természetesen a Wiki nem autentikus forrás, de ha más információval kapcsolatban óvatosan bánunk is vele, kiindulópontnak tökéletesen megfelel: azt ugyanis helyesen szokták rajta (már amikor) feltüntetni, hogy egy adott műalkotás eredetije hol található. A múzeumok honlapjain pedig a kereső pillanatok alatt feldobja a kívánt festményt. A legtöbb neves múzeum képgalériája rendelkezik zoom (nagyító) funkcióval, úgyhogy egyfelől akár teljesképernyős méretben is megtekinthetjük az adott alkotást, másfelől pedig a részletekre is külön-külön ráközelíthetünk. Ezeket a funkciókat ikonok jelzik, úgyhogy nem is szükséges külföldiül tudni, hogy eligazodjunk.

A Google Art Project pedig egy olyan gyűjtőhelye a műalkotásokról készült reprodukcióknak, melynek összeállításában múzeumok szakemberei vettek részt, tehát elvileg itt sem lehet gond a fotók élethűségével, és hát nem elhanyagolható szempont, hogy több mint százötven gyűjteményből találunk egy helyen képeket.

Már egy jó ideje több olyan projekt is fut, mely a festmények nagy felbontású (high-definition) digitalizálásával foglalkozik; ezek a kollekciók is megbízhatóak a képek minőségét illetően, annál is inkább, mert sokszor maguk a múzeumok kezdeményezik ezeket. Nem kell messzire menni, a Magyar Nemzeti Galériának is van egy ilyen felülete. Hasonló külföldi kezdeményezés a Prado projektje, amihez viszont szükséges a Google Earth telepítése. Részleteket erről itt lehet olvasni: Különlegesen nagy felbontású képek festményekről a Google Earthben. Egy másik hasznos oldal Olaszországból a Haltadefinizione, ahol Tiziano, Leonardo da Vinci és más nagy mesterek festményeiről készült fotókat láthatunk.

Egy lépéssel előrébb tartanak azok a kulturális intézmények, amelyek az érdeklődők számára virtuális sétákat kínálnak a gyűjteményben. Az én személyes kedvencem ezek közül a londoni National Gallery alkalmazása, de a newyorki Metropolitan Museum vagy a Sixtus-kápolna is meglátogatható virtuálisan. A blogomon egy külön menüpont alá gyűjtöm az ehhez hasonló linkeket.

Természetesen számtalan képzőművészettel foglalkozó magyar vagy külföldi oldal is közöl fotókat festményekről, viszont érdemes egy kicsit kutakodni az iránt, hogy mi a forrása a közölt képanyagnak, és ha nem ítéljük megbízhatónak, akkor inkább haladjunk egy másik oldalra, minthogy sárgás árnyalatokban tekintsünk meg egy tulajdonképpen vöröses színvilágú festményt…

A tradicionálisabb beállítottságúaknak ajánlom a képzőművészeti albumokat a festmények megtekintésére. Több komoly magyar kiadó is foglalkozik minőségi albumok vagy képzőművészeti könyvek kiadásával. Igaz, főleg a tartalmasabbak, elég magas áron kaphatók, de egyfelől ott a könyvtár (bizony: ez az intézmény is létezik és működik, és egy könyv áráért hozzáférést kapunk úgymond egy könyvtárnyi irodalomhoz), másfelől ezekre is szoktak a könyvesboltok akciókat kiírni, és főleg most, hogy közeleg a Könyvfesztivál, érdemes jól körülnézni. Tipp: a Klauzál13 Galériában rendszeresen tartanak „raklapos” könyvvásárt kifejezetten képzőművészeti kiadványokból. Merem remélni, hogy a papírban még bízhatunk akkor is, ha minden más kötél szakad…

A végére hagytam – hiszen éppen azoknak szólna ez az iromány, akik nem tudnak elmennni és fizikai valójában megtekinteni egy adott festményt vagy kiállítást, amire márpedig kíváncsiak lennének – de egy sor erejéig hadd verbuváljak: ha az időnk, erőnk és egyéb tényezők engedik, menjünk és nézzük meg legalább az itthon kiállított képeket. Igazi kincseink vannak, és hát arról is igyekszem itt rendszeresen írni, hogyan lehet kevés, vagy semennyi pénzből hozzáférni a kultúrához. Erős meggyőződésem, hogy bárki atyafiának csakis jót tehet akár a minimális “hozzáférés” is a művészethez. Nem kell érteni hozzá, nem kell félni tőle, hogy majd ott állunk, és nem jut eszünkbe egyetlen fennkölt gondolat sem, hiszen erre is igaz az, ami minden másra az életben: ha valami örömöt okoz (akkor is, ha nem tudjuk pontosan, hogyan és miért), és ha nem ártunk vele senkinek, akkor már megtapasztaltunk valamit, amitől talán kicsit jobbak és szebbek leszünk ott bent, ahol semmi nem virtuális, hanem minden nagyon is valóságos.

Utóiratként még annyit, hogy én is folyamatosan dolgozom a blog képanyagán, ugyanis eleinte még nem voltam ilyen szemfüles, ezért főleg a régebbi bejegyzéseknél találhattok még fotókat olyan festményekről, amiket úgy, ahogyan az adott fotón megjelennek, soha senki nem festett meg… :)

 
Hozzászólás

Szerző: be április 21, 2014 hüvelyk Tűnődéseim

 

Címkék: , ,

Festészettörténet: Velencei reneszánsz – Veronese (12-2)

A Kogart Galéria festészettörténeti előadásán készített és olvasmányaim alapján kiegészített jegyzeteim.

Az előadáson A szerelem allegóriája című sorozat festményein keresztül ismertük meg Veronese művészetének néhány jellegzetességét.
A sorozat 1570-ben készült, és négy narratív jelenetből áll, melyeknek ugyan van saját címük, de a pontos sorrendjük ismeretlen. Azt sem lehet biztosan tudni, hogy kinek a megrendelésére készült a sorozat; egyes feltételezések szerint II. Rudolf német-római császár szerette volna ezekkel feldíszíteni a Prágai kastélyt. Ma az alkotások a londoni National Gallery-ben találhatók.

Témáját tekintve a ciklus mitológiai történeteket idéz, a szerelmi szál egyértelműen meghatározza a narratívát, az összhang pedig még a drámaibb hangvételt feltételező jeleneteken is sokkal inkább laza és játékos, mint komoly és feszült. Stílusát tekintve a sorozat Tintoretto késői művészetének bizonyos jellegzetességeit hordozza.

A Hűtlenség című festménnyel kapcsolatban a leginkább elfogadott elmélet az, amely szerint ez egy tipikus szerelmi háromszöget ábrázol. A nő kezében egy (szerelmes?) levél látható, melyet mintha épp most kapott volna a baloldalán álló férfitól, és amit rejtegetni próbál a másik elől. Cupido (a kép bal szélén áll) tekintete is mintha ezt a levelet követné.

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája - Hűtlenség, 1570, National Gallery, London

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája – Hűtlenség, 1570, National Gallery, London

Megvetés a címe a második festménynek, melyen ismét felbukkan Cupido, amint éppen egy vesszővel ütlegeli az előző festményen a nő jobboldalán ábrázolt szakállas férfit. A furcsa jelenetet egy félig meztelen (talán a testi szerelmet jelképező) nő nézi, aki kézen fogva áll az ölében egy hermelint tartó másik nővel (a fehér bundájú hermelin általában a szűziesség, és erkölcsösség szimbóluma). Ezt a művészettörténészek úgy szokták értelmezni, mint annak az ábrázolása, hogy a szerelem egyszerre feltételezi az érzékiséget és a testi-lelki tisztaságot, ugyanakkor a kettő között vergődik.

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája - Megvetés, 1570, National Gallery, London

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája – Megvetés, 1570, National Gallery, London

A harmadik festmény a ciklusban a Tisztelet. A jelenetben azt látjuk, hogy Cupido megpróbálja megkísérteni a férfit, de az önmegtartóztatást tanúsít a meztelenül alvó nő láttán, és eltávolodik tőle.

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája - Megvetés, 1570, National Gallery, London

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája – Megvetés, 1570, National Gallery, London

Az utolsó festmény a sorozatban a Boldog egyesülésként ismert. Egy (valószínűleg) Vénusz előtt álló párt látunk. A házassággal szokták leginkább kapcsolatba hozni ezt a jelenetet a babérkoszorú (az erény jelképe), a közösen tartott olajág (a békesség jelképe), a hűséget szimbolizáló kutya és a hitvesi kötelékre utaló aranylánc jelenlétére hivatkozva.

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája - Boldog egyesülés, 1570, National Gallery, London

Paolo Veronese: A szerelem allegóriája – Boldog egyesülés, 1570, National Gallery, London

 

Címkék: , ,

Interjú Dr. Szuhaj Katalinnal (első rész)

Dr. Szuhaj Katalinnal beszélgettem arról, hogy mit is jelent pontosan tárlatvezetőnek lenni, milyennek látja a múzeumok törekvéseit arra, hogy minél inkább bevonják az embereket a képzőművészet világába, és bepillantást is nyertem a tárlatvezetések kulisszái mögé, ami mindig izgalmas.

- Talán kezdjük azzal, hogy mióta vagy tárlatvezető?
– Én tíz évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a Budapesti Szépművészeti Múzeumban mint tárlatvezető.

- Hogyan és mikor kezdtél érdeklődni a képzőművészet iránt?
– Az egyik komoly érdeklődési és kutatási területem a misztikus irodalom volt. Egyetemi éveim alatt főleg a kevésbé ismert barokk költők, illetve ehhez kapcsolódóan a festészetben a periférikusabb európai iskolák keltették fel az figyelmemet. Ezeknek a festményeknek és verseknek a képi világának a párhuzamba helyezése nagyon érdekelt. A másik fontos kutatási terület a portréfestészet története volt, különös hangsúlyt fektetve a szatirikus portréműfajának fejlődésére. A doktori disszertációmnak is ez volt a témája: egy Sigogne nevű XVI. sz. költőnek a képi világát vizsgáltam irodalom-, és művészettörténeti összehasonlításból kiindulva. Majd ebből könyv is lett: „A szatirikus barokk portré – Charles Timoléon Sigogne munkája egy a rajzzal és festészettel összehasonlító analízis fényében”. A képzőművészettel így kerültem kapcsolatba: a mester és a doktori tanulmányaim során.

- Milyen egyetemet végeztél?
– Az első diplomámat Szegeden szereztem az akkor még ötéves egyetemnek a francia szakán; mellette még magyar szakra is jártam, ahol főleg a komparatisztika érdekelt, de végül nem maradtam addig, hogy ebből is lediplomázzak. Azután elnyertem egy ösztöndíjat Franciaországba, a párizsi Magyar Nagykövetség és a Francia Intézet révén – ezt akkor még DEA-nak hívtak (Diplome d’Études Approfondies) – ; tulajdonképpen a mai Master/ Mester diplomának felel meg. Párizsban két évig éltem, és ott a tanulmányaim mellett albumokat meg verseket fordítottam, vagy tolmácsoltam. Miután hazajöttem Párizsból kezdtem el dolgozni mint tárlatvezető a Szépművészetinél. Akkor még nem voltam művészettörténész, hanem autodidakta módon képeztem magam.

- Pontosan hogyan kerültél a Szépművészeti Múzeumhoz és miért pont oda?
– Egy állásinterjú kapcsán egyszer csak megláttam a múzeum épületét és besétáltam, 2002-ben vagy 2003-ban, már nem is emlékszem pontosan. Azt hittem, szóba se állnak velem, de szerencsém volt, mert éppen akkor franciául beszélő tárlatvezetőt kerestek. Ma már valószínűleg ez így nem működne, de régen ezt meg lehetett csinálni.  Visszatekintve bevallom, hogy ez részemről akkor egy elég bátor lépés volt, mert csak úgy bementem, és elmondtam, hogy engem érdekel a képzőművészet. Erre azt felelték, rendben: van három hetem, hogy megtanuljam a Régi Képtár anyagát, és azután azt fel kell mondanom. Eléggé izgultam, mert akkoriban az oltárképekről meg a többi alkotásról, ami a Régi Képtárban található, nem sok mindent tudtam, de végül sikerült, és szerződtettek mint külső munkatárs. Eleinte mindig ott voltam a múzeumban, amikor csak tehettem, hét közben munka után és természetesen hétvégén is, és nagyon sokat gyakoroltam. Végül annyira beletanultam, hogy sokan a látogatók közül azt hitték, végzett művészettörténész vagyok. Aztán persze abból is lediplomáztam, hiszen a doktorim – amit az ELTE-n és Sorbonne-on is megvédtem – félig a művészettörténeti és kulturális örökség szakhoz kapcsolódott.

- Mesélj egy kicsit arról, milyen volt az elején kezdő tárlatvezetőként dolgozni a múzeumban.
- Eleinte főleg francia nyelven tartottam tárlatvezetéseket a Régi Képtárban. Rendszeresen jöttek francia turisták. Ők eléggé „rákaptak” a tárlatvezetéseimre, mivel annak köszönhetően, hogy kint éltem több évig, jó volt a kiejtésem, az irodalmi tanulmányaim révén pedig nagy szókinccsel rendelkeztem, és lelkesen tudtam a képekről beszélni.

-  Később már magyar nyelven is tartottál tárlatvezetéseket…
- Természetesen. Elmondhatom, hogy volt pár év, amit én a saját „aranykorszakomnak” nevezek: ezalatt voltak igazán szép tárlatvezetések, amelyek élményszámban mentek; például azok, amelyeket néhány nagy időszaki kiállításon tartottam: a „Monet és barátai” vagy a „Botticellitől Tizianóig”. Ezeken a tárlatokon volt egy állandó látogatói kör, amelyik kifejezetten ezekre a Régi Képtárban tartott vezetésekre  jött. Jó volt a légkör, főleg még abban az időben, amikor a régi Múzeum+programsorozat ment, és amikor csak harminc és nem száz ember előtt kellett előadni. Azt jobban szerettem, mert az hangulatosabb volt, és mert ott kialakult ez az állandó kör. A mostani programokkal kapcsolatban néha úgy érzem, túlságosan rámennek a marketing és PR oldalra, és bár kétségtelenül több látogatót lehet így behozni, mintha emiatt az egész túl repetitív lenne. Mindenesetre nekem megadatott, hogy munka mellett szívvel lélekkel csinálhattam azt, amit szeretek. Jók voltak azok az évek… szerelmek és barátságok is ott kezdődtek, és úgy általában jó érzés volt, hogy munka után odamehettem töltekezni.

- Te magad választottad a tárlatvezetések témáit?
– Igen, én írtam, én találtam ki. A fő témám a Szűz Mária és a szentek ábrázolása, meg általában a misztikus keresztény ikonográfia volt. Emellett nagyon szívesen dolgoztam ki témákat a spanyol festők munkáiból, de olyan témakörökből is kiindulva állítottam össze tárlatvezetést, amelyek a festészet technikáit mutatták be, vagy amelyeknek egy adott műfaj volt a középpontjában, például a portré. Voltak izgalmas témák a holland festészetnek szánt részen is, ahova kevésbé szoktak vinni csoportokat. Az elsők között voltam, akik a holland és a flamand képtárba is szerveztek rendszeres látogatást. Kár lett volna kihagyni, annál is inkább, mert a holland képtárnak egy nagyon jó kurátora volt.

- A témaválasztást jóvá kellett hagyni?
- Igen, el kellett küldeni elfogadásra, de mindig elfogadták az általam javasolt témaötleteket. Legfeljebb, ha a program miatt változtatni kellett, akkor ezt természetesen megtettem, de az volt a jellemző, hogy – mivel megbíztak a munkámban -teljes önállóságot kaptam, úgyhogy ilyen téren nagyon jó volt együttműködni a kollégákkal a múzeumban, és emiatt is imádtam ott dolgozni.

- Melyik a legkedvesebb emléked a tárlatvezetéseidről?
– Nem tudnék egyetlen egyet kiválasztani, mivel több ilyen is van. Az egyik legszebb előadásom, ahol éreztem, hogy sikerült mindent beleadnom, a „Jézus nyomában” című időszaki kiállítás alatt volt, amelynek középpontjában El Greco Evangelista Szent János festménye és az ahhoz kapcsolódó képanyag állt. Ott is megtapsoltak a végén, és bár nem vagyok egy exhibicionista, de ott úgy éreztem, sikerült egy nagyon komoly teljesítményt prezentálnom. A legnagyobb elismerés az volt, hogy a végén odajött két nő és elmondták, mekkora hatással volt rájuk a misztikusokról előadott rész. Az első Monet kiállítás alkalmával is kaptam kedves visszajelzéseket.

El Greco: Evangelista Szent János, 1595-1604,  Museo del Prado, Madrid

El Greco: Evangelista Szent János, 1595-1604, Museo del Prado, Madrid

- Volt olyan tárlat, amelyik nehéz volt, vagy amelyik valamiért kihívást jelentett?
- Valamilyen szinten mindegyik kihívás volt. Nehezebbnek azokat mondanám, amelyeknek a témáját nem éreztem annyira közelállónak, és emiatt nem tudtam teljesen azonosulni vele. Ilyen volt például a „Mítoszok földje – Gustave Moreau művészete” című kiállítás: szeretem és csodálom Moreau munkáit, de nem az én világom. Igazán nehéz talán soha nem volt. Kihívás pedig az volt, amikor a neves francia „Le Figaro” laptól jöttek kritikusok… Ott voltak olyan pillanatok, amikor kicsit tartottam tőle, hogy most mi lesz, de végül is feleslegesen izgultam, mert tetszett nekik és jól érezték magukat.

- Szoktak lenni olyan látogatók, akik okoskodnak tárlatvezetés közben?
– Persze, olyan gyakran akad, de általában elég jól kivágom magam. Ebben egyrészt az évek alatt felhalmozódott háttértudás segít, másfelől a humor.

- Volt olyan tárlatvezetésed, amire hírességek jöttek?
– Igen, több ilyenre is emlékszem. Az egyik legkedvesebb emlékem Huszti Péter látogatása; ő az Alfons Mucha kiállítás egyik tárlatvezetésére jött, és a végén váltottunk pár szót. Mások is voltak: Bródy János, Lovász Irén, politikusok. Olyan is előfordult, hogy híres művészettörténészek, kurátorok, vagy kritikusok jöttek, úgyhogy szinte mindennek ki voltam téve, mint minden tárlatvezető egyébként.

Folytatjuk…

 
Hozzászólás

Szerző: be március 29, 2014 hüvelyk Beszélgetések a művészetről

 

Címkék: , , , ,

Raffaello rajzai a Szépművészetiben

Élménybeszámoló Az eszmény diadala – Raffaello rajzai – Reneszánsz rajzok és metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből” című kiállítás kurátori tárlatvezetéséről.

A tárlatvezetés során végigvettük a hat Raffaello rajzot, ami a kiállítás gerincét alkotja, de természetesen közben lehetőségünk volt a többi kiállított művész munkáit is megtekinteni. Mivel itt rajzokról van szó, amelyek elsősorban vázlatok vagy tanulmányok festményekhez vagy freskókhoz, egészen más jellegű volt az egész tárlatvezetés. Nyilván nem lett volna értelme nekiállni elemezni az egyes rajzokat, és ugyanúgy előadást tartani róluk, mintha festményekről lenne szó, úgyhogy most nem az ikonográfia, a stílus, a narráció vagy a kompozíció volt előtérben, hanem egyfelől egy nagyon jól bemutatott korrajz – igazi bekukkantás a nagy művészeti műhelyek életébe-, másfelől pedig nagyon sok izgalmas technikai részletet tudhattunk meg azokról a háttér-, illetve előkészítő munkákról, amelyek szükségesek voltak a táblaképek vagy a freskók kivitelezéséhez. Kárpáti Zoltán, a tárlat kurátora, szó szerint megelevenítette nekünk azt a környezetet, amiben Raffaello dolgozott Rómában.

Mindjárt az első rajz kapcsán (Mária mennybemenetele,1503−1504 körül) megtudhattuk, hogy néhánynál leginkább a rossz állapotuk miatt nagyon nehéz száz százalékkal megállapítani, hogy valóban Raffaello kezenyomát viselik-e vagy nem. Ez a rajz valószínűleg egy előtanulmány egy vatikáni oltárképhez, melynek a témája Mária koronázása. Maga a rajz Mária mennybemenetelének jelenetét ábrázolja, de a rajznak egy másik fele, amelyik a Louvre-ban található, bizonyítja, hogy Mária koronázása képhez készült. A rajzon látható hajtások arra engednek következtetni, hogy össze volt hajtogatva; valószínűleg egy szerződéshez volt ilyen módon hozzácsatolva. Az, hogy ugyanannak a rajznak két különálló része két európai múzeumban található, azzal magyarázható, hogy a 18-19. században, amikor nagy kereslete lett az ilyen jellegű tételeknek, a műkereskedők sokszor szétvágták ezeket, hogy jobban el lehessen adni a különálló darabokat.

A Szent Jeromos aktanulmánya tollal készült. Raffaellonak ez egy korai munkája, amikor még ő is tanulta, hogyan lehet modellről tollal elkészíteni az emberi testábrázolását. Abban a korban a modell utáni rajzolás nem volt egy nagyon elterjedt módszer; a legtöbb festő sablonok alapján dolgozta ki az emberi alakokat a kompozícióiban.  Ha az előző rajznál a papír egyik része hiányzott, itt az egyik réteg hiányzik. A 16. sz végén még nagyon drága volt a papír, ezért akik papírral dolgoztak, igyekeztek minden négyzetcentimétert kihasználni, így teljesen szokványos volt, hogy például egy lapnak mindkét oldalára készítettek vázlatokat. Mivel a festők ezeket nem végleges műveknek tekintették, azzal meg végképp nem számolhattak akkor, hogy ezek valaha is kiállításra kerülnek, ezért nem zavarta őket és természetes volt számukra, hogy mindkét oldalon dolgoznak. A modern kori – legfőképpen francia – műkereskedők rájöttek, hogyan lehet ezt is kihasználni a nagyobb nyereség érdekében. Mivel több rétegű merített papírról van szó, ezt könnyen szét lehet hasítani úgy, hogy különváljon az egyik oldal a másiktól. Ezzel is ez történt, és emiatt ilyen rettenetesen vékony.

A Bethlehemi gyermekgyilkosság kapcsán a metszetekről tudtunk meg jó sok érdekes dolgot. Az egyik az, hogy Raffaello az elsők között volt Rómában, aki felismerte a rézmetszetekben rejlő üzleti lehetőséget, ezt meg is ragadta és rendesen ki is aknázta. A műhelyében állítólag voltak olyan emberei, akik kizárólag a rézmetszet készítéssel foglalkoztak. A betlehemi gyermekgyilkosságot ábrázoló metszet egyébként az egyik leghíresebb 16. századi ilyen jellegű alkotás. Ezen a ponton Marcantonio Raimondi és Dürer is szóba került, hiszen nekik is vannak híres munkáik ezzel a technikával. Érdekességként megtudtuk, hogy kettejük között zajlott le az egyik első szerzői jogi per. Raimondi Dürer munkái alapján készített metszeteket, és ezeket a nagy mester nevével is látta el.  A per következményeként a terjesztést nem tiltották meg neki (már csak azért sem, mert nem ez akkoriban nem jelent problémát az alkotóknak), csak annyit kellett tennie, hogy nem írta rá a rézmetszetekre Dürer nevét.

Úgy általában a rajzokról megtudtuk, hogy legtöbbet ezek közül mintalapoknak készítették, amelyeket átmásoltak a festmény alapjául szolgáló felületre, majd azt kiszínezték. Sokszor a kompozíció egyes elemeinek a megformálása a végleges festményen mechanikusan történt: ha a festőknek volt jól sikerült mintalapjuk egy adott alakról például, akkor azt több festményen is felhasználták. A másolás két módszerrel történt: vagy sűrűn átszurkálták a rajzot, majd a pontokat összekötötték, vagy átnyomták a rajz vonalait a festmény vagy a freskó alap felületére és utólag véglegesítették. Mivel egyfelől nagyon sok megbízás, illetve azoknak nagy része ezzel a mechanikus mintalapok alkalmazását feltételező technikával készült, másfelől pedig egyáltalán nem védték a rajzaik terjesztését egymás között, a tárlatvezetőnk felhívta a figyelmünket egy érdekes vonatkozásra: akiket a legnagyobb művészeknek tekintünk, nem a legnagyobb újítók. Így például a reneszánszban a Pollaiuolo fivérek voltak újítók, ők nagyon alaposan tanulmányozták az emberi test felépítését, és még Leonardo is használta az általuk készített mintalapokat. Mégis ők kevésbé ismertek, mint Raffaello vagy Leonardo.

Antonio Pollaiuolo: A gladiátorok viadala,  1470.1475 k., Szépművészeti Múzeum, Budapest

Különösen szépnek találtam az Angyalfejet ábrázoló rajzot, mely a vatikáni Sala di Constantino egyik freskójához készült előtanulmány; ez a rajz a kiállítás fő képe is egyben, nyilván nem véletlenül, bár ezzel kapcsolatban is folynak még viták, hogy Raffaello munkája-e vagy sem.

A tárlatvezetést a Szépművészeti Múzeum egyik talán legismertebb festménye előtt zártuk. Az Esterházy Madonna egyik értéke éppen abban rejlik, hogy befejezetlen mű, amin látszanak a rajz nyomai, tehát magán viseli az alkotói folyamat leképezését.

Raffaello Santi: "Esterházy Madonna", 1508, fatábla, olaj, tempera, Szépművészeti Múzeum, Budapest

Összességében elmondhatom , hogy rendkívüli élmény volt egy ilyen exkluzív jellegű tárlatvezetésen részt venni. Az nagyon fontos, hogy egy kicsit amolyan „rántsuk le a leplet a nagyokról” érzés kísérte végig, mivel nekem eddig egy eléggé romantikus, mondhatni naiv elképzelésem volt arról, hogyan alkottak a festők a reneszánszban, illetve milyen szerepet töltöttek be az adott társadalomban. Mindenképpen hasznos volt egy kicsit más megvilágításban is látni őket, nem csak mint művészek, hanem mint hatékony és sikeres üzletemberek (minden jóval és rosszal, amit ez feltételez), mint ádáz versenytársak vagy mint pragmatikus műhelyvezetők.

A tárlatvezetést a Szépművészeti Múzeum Baráti Köre szervezte.

 

Címkék: , , , , ,

 
Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 98 követőhöz

%d honlapszerkesztő ezt szereti: