RSS

Virginia Woolf: Az évek

23 jan

Kedves Virginia!

Kissé nehezemre esik ennyi együtt töltött nap után összefoglalni gondolataimat arról a világról, amibe volt oly szíves engem sorai által elvezetni, és ami zavaros és ellentétes érzelmeket ébresztett bennem. Talán megérti, ha azt mondom: sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez után az első találkozásunk után szeretnék-e ismét magával találkozni más helyeken, más emberek között, más gondolatok hullámzását csendben szemlélve, vagy nem.

Ön azzal kecsegtetett, hogy családregényt fogok olvasni. Amikor ezt megemlítette mindjárt az elején (ahogy a borítón levő pár sort átfutottam) nekem azonnal eszembe jutott Mr. Galsworthy és Monsieur Roger Martin du Gard. Mert látja Ön: nekem már van egy kialakult fogalmam a családregényről, már él a lelkemben egy bizonyos hangulat, várakozás és izgalom, amit az eddig olvasott családregények egymásra épülő élményei okoztak bennem. Ön ezt a bennem élő hangulatot csalta meg, hiszen én azzal a várakozással nyitottam ki a könyvet, hogy ismét azzal az izgalommal fogok találkozni, amit már oly jól ismerek…

Én tudom és megértem: Ön szeretett volna modern lenni, újítani formákat, szemléletet, megközelítést. Sajnos a megértés nem enyhíti a kiábrándultság érzetét. Regényt vártam: igazi teljes, kerek regényt. Színpadi jeleneteket kaptam helyette, különálló felvonásokat melyek között a tátongó űrt ritkán és rosszul töltik ki a helyenként felbukkanó utalások, visszaemlékezések, félmondatok. Hézagok vannak, hatalmas levegőtlen helyek. Ott nem éreztem jól magam, mert egyedül voltam. Értem én, persze: a fantáziámra akarta bízni. És az valóban szép tud lenni az irodalomban, ha van itt-ott valami kétértelmű, valami rejtélyes, valami, amit magunknak kell kitalálni. Na de, kedves Virginia, nem minden fejezetben, nem minden második oldalon, és nem lehet szinte minden mondat és ezáltal gondolat félbehagyva! A történet felét mégsem találhatom ki, mert akkor már inkább nekiállok és megírom a magam Pargiter családregény változatát, csak hogy én éppen azt akartam elolvasni, arra voltam kíváncsi, amit Ön írt, nem arra, amit majd én kitalálok magamnak!

Színpadi jelenetekhez színészek (és nem emberek) elevenedtek meg London utcáin, a drága vagy a közönséges lakásokban, amelyek mind csak díszletek voltak, tartalom és jelentőség nélkül, nem helyek és semmiképpen sem a környezetük. Ó, az ön csodálatos tájleírásai és a Londoni évszakok… azok igen: el kell, hogy ismerjem, azokat remekül festette meg, azokban volt élet. Több élet volt egy lehulló levélben, mint egy fiatal úrban, aki egy estélyen a nővérének kezeit nézi. Ez engem zavart, nem titkolom. Ezenkívül túl sokan voltak: a Pargiterek, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, batárok, férjek, feleségek. Még 500 oldalon is képtelenség ennyi szereplő életútját végig követni. És folyton rohantunk: egyik jelenetből a másikba, egyik évből a másikba, időt sem hagyva, hogy bármelyiküket megismerjem, igazán megismerjem. Díszletek közt voltak, nem élethelyzetekben. És ezt már nem értem: az igazán nagy élethelyzetek kimaradtak, teljesen háttérbe szorultak: a háború el lett intézve egyetlen egy jelenettel, a nagy utazások Indiába és Afrikába és az ottani élettapasztalatok egy-két mondattal.

Lehet bántó lesz Ön számára az őszinteségem, de abban egyeztünk meg, hogy semmit nem fogok szépíteni. Hát tessék: a stílusa nem nyerte el tetszésemet. Sőt: idegesített. A számtalan ismétlés, például. Mindenki folyton megismétel valamit: egy elhangzott mondatot, egy kérdést, vagy csak a saját gondolatát, ha éppen magában beszél. Rengeteg ismétlés, fárasztóan, kiborítóan sok. Mintha a szereplők a színpadon elrontották volna a szöveget, és előröl kezdik. Semmi gond az ismétléssel önmagában. De nem minden beszélgetésben, nem minden belső monológban! Odáig jutottam, hogy szinte előre tudtam, mikor jön el az a pont, amikor Ön már nem bírja tovább és feltétlenül szükségét érzi egy újabb ismétlésnek. A belső monológokról jut eszembe: szintén túl sok és sablonosan egyforma. Mindenki beszél magában, abszurd és összefüggéstelen gondolatokat, képeket görgetve előttünk. Ha ennek bármi értéke lett volna a karakter megrajzolása vagy a történet előremenetele szempontjából, megértettem volna. Ha az lett volna a célja, hogy egy bizonyos helyen egy adott hangulatot teremtsen, vagy kiemelje annak a belső valóságnak a furcsaságát, amit mindnyájan átélünk, amikor saját gondolataink világában élünk, elfogadtam volna. De annyira tömény volt minden ilyen rész, és olyan sok volt belőle, hogy számomra épp ezáltal értelmét vesztette, és már nem hatott úgy a fantáziámra, mintha csak helyenként bukkant volna elő egy-egy ilyen jelenet.

Most befejezem, mert tulajdonképpen haragszom magára – már amennyire egy olvasó haragudni tud egy íróra – és indulatból írok, az pedig nem vezet semmi jóra. Éppen ezért döntöttem el, hogy ismét találkoznunk kell, Önnek és nekem egy másik könyv oldalain kell össze futnunk, adnunk kell még egy esélyt magunknak, hogy ne a mostani felindultságom határozza meg egy életre a kapcsolatunkat. Addig is kérve kérem: olvassa el a Forsyte Saga-t!

Maradok őszinte olvasója,

D.

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Virginia Woolf: Az évek  (karcok és idézetek)

Emlékházak: Virginia Woolf

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be január 23, 2012 hüvelyk Családregény, Szépirodalom/egyéb, Virginia Woolf

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: