RSS

Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán

19 feb

Ugyan ez a regény az Egy magyar nábob folytatása, nekem annál sokkal jobban tetszett. Úgy érzem,  ebben több minden van, és mintha valamivel egységesebb lenne, mert nincs annyi mellékszál, mint az első részben.

Jókai MórMivel Kárpáthy Zoltán életútját követhetjük nyomon, elsőre azt mondanánk, hogy fejlődésregény. Valahogy mégsem érzem annak teljes mértékben. Zoltán ugyan átmegy drámai pillanatokon, és  ugyan szembe kell néznie komoly megpróbáltatásokkal az évek folyamán, de ez mind nem járul hozzá a jelleme átalakulásához, fejlődéséhez; Zoltán nem változik, nem nő fel. Azért nem, mert már az első pillanattól fogva, amikor megismerjük,  rendelkezik azzal a személyiséggel, amelyiknek jellege és szilárdsága hivatott őt átsegíteni minden komoly sorsfordulón. A Végszóban maga a szerző fedi fel azt a tényt, hogy Zoltán életének bemutatásával az volt a célja, hogy a következő “alapeszmével”küzdjön meg: “Nemes irányú nevelés mint adhat oly lelki önállóságot gazdag ifjúnak, hogy ha véletlenül egyszerre mindenét elvesztené, mégis fenntarthassa magát azon magasságon, melyen azelőtt állt?”. Bevallom, nekem egy kicsit túlzottan egysíkúnak tűnik Zoltán  személyisége. Az egy dolog, hogy nem fejlődik, mert már fiatal kamaszként olyan, amilyen a későbbiekben is élete során. Emellet nincs egyetlen rossz tulajdonsága sem, vagy legalább valamilyen fizikai vonása, ami nem szép. Ettől olyan mint egy kisisten: külsőre és belsőre is abszolút tökéletes, teljes mértékben hibátlan. Persze ez mind úgy van megírva, hogy az olvasó is el van tőle ragadtatva, mint mindenki a regényben, aki a közelébe kerül. Én is a varázsa alá kerültem. Csak hát mindig elmosolyodtam, amikor Zoltán színre lépett és azt mondogattam magamban: ilyen ember nincs. De hát a romantika korában vagyunk, és az ideál az ideál. Ettől függetlenül ez az egysíkú jellemrajz azért meglepő, mert szintén maga az író fejtegeti a Végszóban Vilma halálának kapcsán, és nyilván Kőcserepyre gondolva, hogy: “Ámde az életben nincsenek általánosságok, nincsenek tetőtül talpig gonosz emberek“. Mivel Zoltán (és talán mögötte az egész Szentirmay család) “tetőtül talpig” jó ember(ek), felmerült bennem, hogy imádott szerzőm ellentmondásba kerül saját magával.

A regény, mint ahogy azt megszoktuk Jókaitól, kiválóan mutatja be a kor jelentősebb eseményeit, és rajzolja le a társadalmi viszonyokat. Különös helyet – és ezáltal fontosságot – kap a könyvben az 1838-as árvíz. Ez az esemény drámaisága miatt egyfelől lehetővé teszi a szerzőnek, hogy egy átfogó képet fessen a különböző társadalmi rétegekről, és helyet adjon jellegzetes negatív és pozitív jellemek bemutatására; másfelől, saját bevallása szerint, az is célja volt, hogy párhuzamot  vonjon az ország és Zoltán sorsa között, a nagy veszteség után újrakezdésre fektetve a hangsúlyt.

Jókai MórEzt is ugyanazzal az izgalommal olvastam végig, mint minden Jókai regényt, imádtam (minden fenti “kritikám” – ami inkább csak észrevétel- ellenére), és ugyanúgy, mint az Egy magyar nábob esetében is most is bőgtem azon, hogy Jókai megölte Rudolfot meg Vilmát. Van Jókainak valamilyen különleges képessége, hogy nagyon megszerettesse az emberrel a karaktereit, és hogy szívszaggatóan írjon a halálukról. Más regényekben is meghalnak a kedvenc karakterek, mégsem sírok. Csak Jókainál. Mert ilyeneket ír: “A halál még nem oly szomorú, mint amilyen szomorú a temetés. […] A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló – hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő. Az a folytonos temetés! Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt,és el van jól temetve. Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, aki oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassanként, ami reá emlékeztetne. Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen üresség! Csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon, és mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál! Este egy szobában nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hívólag soha, soha. Aki említi is, csak sóhajt magában, s mindannyiszor temetkezni látszik; temetgeti bántó emlékeit.” Mire ezt végigolvastam, már nem Vilma halálán sírtam, hanem Jókai érzékletes sorai óhatatlanul megérintették bennem azt a helyet, ahol saját halottaim emlékét őrzöm…

Talán úgy van, hogy minden regény, amit szeretünk és ami nyomot hagy bennünk, tulajdonképpen egy kicsit rólunk is szól.

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2012 hüvelyk Jókai Mór, Magyar szépirodalom/egyéb

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: