RSS

Polcz Alaine és Schäffer Erzsébet: a lét utolsó öt percéről

09 Júl

 „Nekem mindig képeskönyv volt az élet. […] Nekem képeskönyv volt az élet, s elbűvölten nézem ma is.” – Polcz Alaine

Amikor a könyvtárból kihoztam a könyveket, még nem tudtam, hogy közös nevezőket fogok találni bennük, és hogy alkalmam lesz két írónő tollából is elolvasni azonos témájú írásokat. Schäffer Erzsébet már ismerős volt, egyszer már megríkatott, amikor A hintalovak nappal alszanak novelláskötetét hallgattam hangoskönyvben a szerző saját felolvasásában. Polcz Alaine-nek csak a neve volt ismerős; olvastam a könyveiről jó pár értékelést, amit megjegyeztem, és amelyek bogarat ültettek a fülembe, mely csendben mindig ott zümmögött nekem: „Jó könyveket ír, olvasd el, szeretni fogod.” Szinte véletlenszerűen vettem le a polcról két-két könyvet. Úgy voltam vele, egyik íróval sem nyúlhatok mellé mindegy, melyik kötetük kerül a kezembe. Nem válogattam hosszasan, rekkenő hőség volt, péntek délután, siettem haza, még a fülszövegeket sem olvastam el, úgy hoztam el ezeket: Egész lényeddel és  Leányregény Polcz Alaine-től, illetve A temesvári lány és Pókfonalon Schäffer Erzsébettől.

Polcz Alaine és Mészöly MiklósA kép a borítón döntötte el, melyiket olvassam elsőnek. Ez a fénykép, amelyiken Mészöly Miklós átöleli Alaine-t egész lényével. Így együtt, a kép és a cím, megigézett. Sokáig csak néztem, ki se nyitottam a könyvet, és hirtelen arra gondoltam, ennél több nem is kell: egyetlen egy megörökített pillanat és két szó tökéletesen ki tudja fejezni két ember szerelmének mélységét és valósságát. A lényeg az úgyis kettejük kincse, legfeljebb sejtésünk lehet róla nekünk, olvasóknak.

„Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védően ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: <<Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.>>”. A pokol a háború volt, amiről Mészöly azt mondta: „És mégis, az volt a fiatalság”.

A könyv visszaemlékezésekből és naplórészletekből áll. Alaine visszatekint saját életére Miklós előtt, majd Miklóssal, a szerelmükre és a házasságukra, megtudhatjuk, Mészöly melyik írásai mögött rejlenek a saját életükből ellesett pillanatok, milyen szereplőkben fedezhetjük fel felesége vonásait, és mi volt az a pillanat, amikor kijelentette: „Többet nem írlak meg!”. Majd tanúi lehettünk annak az időszaknak, amikor Mészöly már egyre inkább két világ között lebegett, hogy aztán végkép maga mögött hagyja az egyiket. A szeretetteljes gondozás, az óhatatlan nehézségek, a kitartás és a végtelen türelem… és közben a millió válaszolatlan kérdés, kavargó gondolat, előtűnő emlék és a legvégén a lezárás. És mindez tisztán megírva.

Ez a könyv őszinte. Talán a legőszintébb emlékirat, amit valaha a kezembe vettem. Nincs benne egyetlen mondatnyi allűr sem, egyetlen betűvel sem akarja a rosszat, a szenvedést vagy a bántalmakat szépíteni, egy fél gondolattal sem törekszik arra, hogy önmagát vagy Mészölyt kedvezőbb színben mutassa, mint amilyen színt adott a történetüknek maga a sors és a többi ember, aki osztozott velük ideig-óráig, vagy akár évekig ebben a sorsban, mint például Nádas, Esterházy vagy Nemes Nagy Ágnes. Másfelől semmi nincs túldramatizálva: sem a háború szörnyűségei, sem a betegség, még a halál sem. A jó és a rossz egyaránt a maga megfelelő mértékével kerül megítélésre, átgondolásra, befogadásra úgy, hogy közben egyetlen percig sem bölcselkedő. Hiszen olyan sok a kérdés még, olyan nagy az igény a megértésre (önmaga, a házassága, a lét megértésére) még ennyi évtized végén is… Lehet, hogy az idősek bölcsessége, az igazi, nem abban áll, hogy már mindent értenek, tudnak vagy elfogadnak. A könyv elolvasása után meggyőződésemmé vált, hogy tapasztalataink, létünk észrevétlen és jelentős mozzanatai nem a válaszok felé visznek hanem, ha odafigyelünk és elég szerények és nyitottak vagyunk, akkor részesülhetünk abban a kegyben, hogy a végén a megfelelő kérdéseket tegyünk fel önmagunknak.

Ebben a meggyőződésemben Schaffer Erzsébet könyve is megerősített.

Schäffer Erzsébet édeanyja fiatalonA temesvári lány nem más, mint az édesanyja. A róla készült portré látható a borítón, a frizurája olyan, mint amilyet a nagymamám viselt azon a képen, amin még csak 16 éves. Ezt a borítót is sokáig néztem… azoknak a nagyon régi időknek a számomra mesés hangulatát idézi fel, amelyekről lélegzett visszafojtva hallgattam a nagyszüleimet mesélni, amikor még ilyen különlegesen szép volt minden fiatal lány haja…

Ez a könyv is visszaemlékezés.  Itt is különös közelségbe kerülünk a szerzővel, és tulajdonképpen az egész családjával (szinte minden fejezetnél találunk egy-egy családi fényképet). Ez a könyv is egy lényeges és életre szóló kapcsolatról szól: anya és lánya, amelyik az utolsó együtt töltött pár évben tudott csak körbeérni és kiteljesülni. Szívszorongató írás ez is, és szinte ugyanaz a helyzet, mint Polcz könyvében: a beteg majd haldokló szeretett családtaggal töltött utolsó hónapok, hetek majd csak napok és pillanatok közeli, mélyen megrázó felvétele. Nekem mégis most elmaradtak a könnyek…

Távolibbnak éreztem Schaffer hangját, és bár az együttérzés ott volt, az átélés nem. Nem éltem át, amit írt, csak elolvastam és nagyon meghatódtam. Polcz Alaine könyvének szinte minden sorát átéltem, többször abba kellett hagynom, annyira patakzottak a könnyeim. Schaffer Erzsébetnél valahogy mindig éreztem, hogy nagyobb mértékben író, mint csupán visszaemlékező, méghozzá egy kivételes tehetséggel megáldott író, aki pontosan tudja, hol, mikor, mit kell írni. Polcz Alaine esetében ez másképp volt: mintha leültünk volna beszélgetni, és mesélt mindenfélét az életéről, ahogy eszébe jutott, egyszerűen csak emlékezett… és ez számomra sokkal emberibb. Talán ebben annak is szerepe volt, hogy A temesvári lány fejezetei között több perspektívát váltogat a szerző: néha egyes szám első személyben idézi fel az emlékeket, néha mintha az édesanyjával beszélgetne és őt szólítaná meg, hogy együtt emlékezzenek, és van egy olyan fejezet is, amikor egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, mintegy ezúttal kívülről látva a megélt pillanatokat. Irodalmi szempontból ez mindenesetre figyelemreméltó, de szerintem a mondanivalót nem erősíti. Engem ez kizökkentett, mert már nem elsősorban a szavaira figyeltem, hanem arra, hogy milyen nagyszerű írói eszközökkel oldotta meg a mesélést.

Az eltérések ellenére van egy nagyon fontos kapocs a két könyv között, és ezért érdemes közvetlenül egymás után olvasni a két kötetet: Schaffer személyesen ismerte Polcz Alaine-t és Mészöly Miklóst, de, ami ennél is fontosabb: idéz a velük folytatott beszélgetésekből:

„Egyszer Polcz Alaine-nel beszélgettem az öregségről, a készülődésről […]

Ki kell nyitni valahol a bezárkózott idős embert. Sok-sok beszélgetéssel, türelemmel, meghallgatással. Hagyd, hogy meséljen, Ne akarj közbeszólni. Ne akard, hogy neked legyen igazad. Ne akarj irányítani. Ha megérzi az őszinte figyelmet, megnyílik. Nem tudom, ha egy ember nagyon öreg, nem késő-e már? De ha nem tud valaki kinyílni és feloldódni, akkor halálig tart ez a belső emigráció. És akkor meghalni is nehéz. Egyébként a haldokló ember is beszélne, ha hagynák. De leintik, ó, nem kell még azzal foglalkozni! Hosszú időd van hátra! Ők meg mondanák, hogy mit éreznek, mitől félnek, mire gondolnak, mire emlékeznek, mit üzennének… Ennek utat kell engedni. Lehet, hogy nehéz meghallgatni, hogy időigényes, hogy szembesítő… de akkor is.”

máshol pedig:

„…azt mondta egyszer Mészöly Miklós […]: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég egy teljes életre.”

Nyilván, nem szabad több párhuzamot húzni a két könyv között, mint, amit elsőre felfedezünk, hiszen mindkét szerző a saját nyelvén mondta el nekünk, hogyan élte át ezt a gyötrelmes korszakot, és az sem elhanyagolható szempont, hogy Polcz Alaine egy teljesen más háttérrel – és ezáltal érzelmi tapasztalattal – rendelkezett, amikor szembesülnie kellett férje betegségével majd halálával: ő több évig mint súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusaként dolgozott a Tűzoltó utcai klinikán, illetve ő indította el Magyarországon a ’90-es években a hospice tevékenységet. Tehát sokkal többet volt a szenvedés és halál közvetlen közelében. Ez persze nem tette kevésbé fájdalmassá a saját ezzel kapcsolatos élményét, de az kitűnik a két könyv olvasása közben, hogy sokkal természetesebben, kiegyensúlyozottabban viszonyul az új helyzethez, és sokkal nagyobb az elfogadás: önmaga és ennek az életszakaszának az elfogadása, majd lezárása.

Mindentől függetlenül, mindkét könyv támasz: erőt ad azoknak, akik már átmentek hasonló tragikus korszakon, és kapaszkodó azok számára, akik remélhetőleg a megfelelő pillanatokban emlékezni fognak majd egy-egy gondolatra, néhány szóra.

„Talán mert minden tanulás. Így van kitalálva. Nincs órarend és nincs recept. Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen.” – Schaffer Erzsébet.

Mészöly Miklós sírja

… még csak most kezdődik minden

Reklámok
 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: