RSS

Schäffer Erzsébet: Pókfonalon – történetek útközben

28 Júl

Schäffer Erzsébet: PókfonalonFülszöveg: Egy leselkedő kislány, egy utazó vekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzátartozó nagypapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.
Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.
Motto: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)
Első mondat/bekezdés: Egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer régi kislányok … még a fiúk is voltak.
Utolsó mondat/bekezdés: Ülök a füves udvaron, nézem Sári nénit, belekortyolok a Pázsinkút harmatos, hideg vizébe, lent az aknánál az épülő sófürdő jut eszembe, s arra gondolok, még mindig van egy kicsi időnk, emberek…
Még van…
Még van haladék…
Halljatok oda…

Értékelésem:

Amikor az ember Schäffer Erzsébet történeteit olvassa, pontosa az történik vele – feltéve, hogy nyitott az ilyesmire – amit a könyv soraiban olvashattunk: “a lélek exponál”. Talán soha nem fogok tudni elmesélni egyetlen egyet sem a történetei közül, talán később már nem fognak eszembe jutni az írónő szavai az öreg utazó vekkerről, a simmeringi szerelemről, a dáliákat csokorba szedő idős néniről vagy Arzénról és arról az úrról, aki egy gesztenyét ajándékozott a villamoson, mert ő “már örült neki”. Most éppen egy másik könyvét olvasom, amiben szintén sorakoznak az élet-képek, úgyhogy nagy valószínűséggel később már azt se fogom tudni, melyik történet melyik kötetben volt. De nem is ez a fontos. Sőt: ez egyáltalán nem fontos. Ami számít és ami mindig megmarad: az érzés. Hogy milyen jó volt őt olvasni, mennyire úgy éreztem, a világban mindennek megvan a helye és értelme, a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményeknek is…jó volt olvasni emberekről, akik önzetlen apró gesztusokat tesznek, melyeknek nem is sejtik horderejét… jó volt olvasni gyerekkori emlékekről, melyeken elnosztalgiázhattam a saját gyerekkoromról… jó volt olvasni tájakról, szomorú, síró, rideg helyekről, ahol az emberi lét, egy szó, egy mesélés, egy váratlanul jött segítség lelki meleget és nyugalmat hoz, és ahol a szem egy idő után már csak a reményt érzékeli  – olyan szépen és meghatóan ír például az áradások által tönkretett földekről, hogy szinte érezni a a természet fájdalmát és segélyhívását. És ami még annál is fontosabb, hogy a leírtak olyan sok fajta érzést ébresztettek bennem, talán az a felismerés, amit most már nem szeretnék soha elengedni vagy véletlenül elhagyni gondolataim valamely rejtett zugában, hogy a hétköznapok soha nem szürkék! Csak ha nem rikítóan színesek, akkor nem vesszük észre őket. Nem vesszük észre a saját életünket, pedig mindenki tart valamerre, és ezért mindenkinek vannak történetei a saját útja közben…

Ma szólt a zene a szobában…’30-as évek zenéje, nagyon hasonló ahhoz, amire az Angol beteg című filmben táncolnak…Hát táncoltam a férjemmel. Csak úgy, mert szólt a zene. És így most már meg is őriztem a különleges pillanatot. Ez nem egy akármilyen szombat volt…

Kedvenc részeim:

“Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat,vele s benne porfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története – s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában – csodával határos, ésszel talán föl sem fogható.
Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatnak, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat és terv nélkül.”

„Az a tábor… Negyvenezer ember… magyarok is voltunk sok ezren. Hát volt egy nap. Sose fogom elfelejteni. […] Büntetésből a magyarok aznap nem kaptak enni. Hogy történt, hogy nem, volt egy kis emelvény a tábor közepén. Egyszer csak fölállt oda egy ember. Később derült ki, Oszvald Gyula volt, az operaénekes. Oszvald Marikának az édesapja. Fölállt és elkezdett énekelni “Hazám, hazám, te mindenem…” Perceken belül zúgott a tér. „Mindenemet neked köszönhetem…” Állt az emelvény körül a csontig fagyott, megvert, rongyos katonanép és énekelt… Énekeltünk…”

Kedvenc történeteim:

A tűztoronyban
Az utazó vekker (egy Scahffhauseni 1908-as utazó vekkerről)
Memoriter (Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem c. versével)
A kadét
Amikor a katáng kékje megfakul

Katáng-mezei

„Urunk színeváltozása határnap. Augusztus hatodika után megkopik a virágok színe. S amikor a katáng kékje megfakul, vége a nyárnak.”

Advertisements
 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: