RSS

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen – történetek útközben

12 aug

Schäffer Erzsébet: Lábújjhegyen

Fülszöveg: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk...” Igazi öröm tapasztalni, hogy Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. Láttam faliújságon, diákszobák falán, könyvjelzőn, alkalmi ajándékok kísérőjeként, a hozzá tartozó történettel pszichológus “receptjén”, templomi hirdetőtáblán, osztályfőnöki óra témájaként, baráti találkozók címadó gondolataként. A mondatot évekkel ezelőtt választottam, a Nők Lapjában megjelnő írásaim mottójául. S az olvasók rátaláltak az üzenetére. Ez a mostani kötet is ennek  a gondolatnak a jegyében állt össze. Történetei megint út közben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy remélem, az olvasónak vágya támad a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra… (Schäffer Erzsébet)

Most már ismerem az “Egyszer volt“, a “Bodobács” és a “Pipacsvirágom” utóéletét. Megtapasztalhattam azt a különleges szeretetet, amellyel az olvasók fogadták ezeket a könyveket. Lehet más könyvnek is szívderítő fogadtatása, de ilyen, hogy az olvasó a szerzőt személyes ismerősének, családtagjának, közeli barátjának tartja – aligha. Különleges helyzetben van Schäffer Erzsébet és különlegesen nagy felelősség nehezedik rá. És ő jól él vele. Ezt bizonyítják korábban megjelent könyvei. És ezt bizonyítja ez is, amelyet most kezében tart az olvasó. Segít élni. (Lázár Ervin)

Értékelésem:
Schäffer Erzsébet ismét egy egész világot varázsolt elém. Tulajdonképpen azt, amiben én is élek. Csak ő sokkal szebben, mélyebben, tartalmasabban látja, mint én, mint sokak. Én úgy mondanám, úgy írnám, ahogy én tudom: hogy ebben a nagyszerű, édes-keserű élet-világban, ahol én hordozom gondolataimat, szeretetemet, a szeretteim féltését, a reményeinket, a többi ember meglesett életdarabkáját, egy-egy történetet, ami bennem él akkor is, ha azt hiszem, rég elfelejtettem, nos ebben a világban minden van, aminek lennie kell, minden ott van és akkor van, ahol és amikor lennie kell csak észre kell venni, meg kell próbálni értelmet adni, elfogadni vagy éppen elengedni, hogy aztán mást is meg tudjunk látni, más is kapjon lehetőség a megértésünkre, hogy többet el tudjunk fogadni, hogy könnyebben el tudjuk engedni azt, aminek (akinek) már nem velünk van a helye vagy ideje.

De Schäffer Erzsébet másképpen betűzi le nekünk ezt az ésszel fel nem fogható nagyszerű kalandot, ami az emberi lét és annak minden lüktető, vagy éppen végtelen békességet árasztó megnyilvánulása. Nála a harmadikosok graffitit rajzolnak egy aranyperzsa színű láthatatlan falra; Tory, a varázsló, ha közelebbről nézzük, nem más, mint egy trubadúr kalucsniban; a baba a vonaton (hallani a hangját: Tá-tá-hé-hé) mesét hallgat három hajszálról, megérkezésnél pedig hopplá: a kalauznő elröpül. Ő tudja, hogy néha mindnyájan – a hat nő, a hölgyek Váradról, a kalandor, Eszter és Dóri, de főleg a verebek és gyerekeka Duna fölött lebegünk, pókfonalon, mint megannyi pántlika… Mindenki életében vannak éjszakák, esős éjszakák, amikor egy világnagy takaró sem tudja elrejteni egy apa magányát, amikor a félbemaradt beszélgetést érdemes mégis folytatni másnap a reggelizőben, az extázis pedig sokszor hozzá maga után a hajnali játékokat. Csepel felé, félúton érdemes megállni, mert a leendő filozófusok már majdnem férfias hangja zengi a Gaudeamus igitur-t, vagy éppen érzelgősen szavalnak karcagi strófákat, ha meg észreveszik, hogy figyeled őket tulipános kívánságokkal árasztanak el. Kicsit távolabb, túl a kerítésen, ott ahol a három szederfa nő, a férfi és a sziú indiánok lábujjhegyen lépkednek: a barack a fűben és a szőlőszemek jó szerencsét hoznak. Ezt látni kell! Régi levelek (évek, szerelmek?) foszlányai fontosak lehetnek: „ Ne mondd nekem, Édesanyám, hogy a nevetés az mindig rózsaszín! Csuriz tanár úr szokott ilyeneket mondani. Meg, hogy nincsen Hold Nap nélkül”, „Egynyári szerelemEngedd elKöszönöm, hogy szerethettelek…”. Képek vagyunk, keretben

Erről szól miden története, minden sora.

U.I. A dőlt betűk fejezetcímeket jelölnek.

Részletek a könyvből/idézetek:

“Apukám zárkózott ember volt, nehezen barátkozott, és nem mutatta ki az érzéseit. Ezt tudtuk róla. Amit nem tudtunk, s ami csak most derült ki, jóval a halála után, hogy mennyire szenvedett a magánytól.
Majd négyszáz oldalas emlékiratot hagyott hátra. Évek óta dolgozott rajta, úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla. Tudatosan hallgatott, azt akarta, majd csak a halála után vegyük kézbe. Nekünk szánta. Remélte, végigolvassuk, és megpróbáljuk megérteni őt.”

“… a veranda lugasának hatalmas szőlőfürtjei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt szőlőszemek. Megfelelő időben, emlékszem, késő ősz volt már olyankor, gondosan ollóval szüretelte apám a kecskecsöcsűt. Anyámmal szertartásosan rafiát kötöttek minden fürt szárára, apám hokedlire állt, és szépen felkötötte az összeset a spejzban, a kolbászrúdra. Emlékszem, karácsonykor ehettünk a ritka csemegéből először, olyan volt a szőlő íze, mint a csöppentett méz.”

“A nyugalom ígérete lakott az öreg házban.”

“Akkor is úsztunk, ha hideg volt, utána legfeljebb nadrágba bújtunk, és ilyenkor úgy érezte az ember, hogy fel tudná fordítani a világot. Ha akarná. De nem akartuk, mert a világ így volt jó körülöttünk, most érzem csak, mennyire jó volt, most, amikor a város és ez az áhított civilizáció már eszeget, harapdál belőlem szép lassan.”

“Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja…Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy a végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.”

“Napok múlva eszembe jut egy kétségbeesett kiáltás. József Attiláé. „vajjon arányos-e hozzám most minden ami van…”

“Márai azt írja a tapintatról és a gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem és becsesebb, mint a jóság…Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mi szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak…Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.”

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be augusztus 12, 2012 hüvelyk Magyar kortárs, Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: