RSS

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

09 Sze

Fülszöveg: Egy csodálatos, elsüllyedt világ tárul elénk vízre épült városaival, barbár-szép ősi hitregével, véres emberáldozatok oltáron hamvadó szívével, rejtélyes-groteszk, titokzatos arcú szobraival, mestermívű aranytárgyaival és kincsével, tömérdek kincsével – s ez ellen az azték Mexikó ellen indul el a spanyol kisnemes Cortés maroknyi hadával, dzsungeleken, csatákon, véren, lefojtott és kivillámló szerelmeken át, hogy a legkatolikusabb spanyol király országait, a maga aranyát és hírét gyarapítsa egy teljesen ismeretlen földrészen. Az emberiség egyik legnagyobb kalandja ez, amelyben egy gyönyörű kultúrán teljesedik be a történelem, s a harcok, vereségek, a végső véres összecsapás után ott ül Tlaloc, Mexikó esőistene az elpusztult csodaváros, Tenochtitlián kapuján és a trópusi eső sűrű hullásával siratja országát és népét. Ehhez a tragikus de az emberi sorsokban mégis feloldódó összeütközéshez visz el bennünket Passuth László nagy sikerű, lebilincselő regénye.

Értékelésem: Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten… – így kezdi Passuth az utószót, és talán az ő fogalmazásával élve én is ugyanazt mondhatom: olvasói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten. Pedig nehezen indultam erre az utazásra. A legelején rettentően kíváncsi voltam, hiszen Cortés-ról csupán annyit tudtam, hogy ő hódította meg Mexikót, és mivel mindenki azt mondta, hogy ez egy nagyszerű könyv, könnyen elképzelhető mekkora elvárásokat fűztem hozzá.

Aztán mindjárt az első néhány fejezetnél megtorpantam: leginkább a stílus, a szokatlan mondatok, a hirtelen váltások és a bevezetés nélküli bekezdések miatt, amikor hirtelen nem tudod, most kiről van szó, mert csak egy névmással találkozol és csak utólag, oldalak múlva hangzik el legelőször a név, és még további oldalak múlva jössz csak rá, hogy egy-egy ilyen új szereplő hogyan is kerül képbe. A szerző maga ezt írta: „A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához, de ma már nem az enyém, történelmi távlatba került.”

Még közrejátszott az is, hogy másfajta történelmi regény szerkezethez szoktam hozzá: Merle, Spiró, Cristian Jacq… náluk szinte minden oldalon történik valami, pörögnek az események, egyre-másra szembejönnek a váratlan fordulatok. Itt meg nagyon sokáig csak mennek… mennek… mennek, és minden kisebb-nagyobb megállónál pedig szinte ugyanaz: a sereg állapotának és az indián kacikákkal való legelső találkozásoknak a leírása, ami csak egyszer meglepő és döbbenetes, amikor új még az olvasó számára is. Azután viszont sokáig nem értettem, miért kell huszadszor is elolvasnom, hogy szép színes tollak díszítik és miért kell megint felsorolni egyenként az ajándékokat, amiket cseréltek egymással a bennszülöttek és a spanyolok vezetői.

Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol átfordultak számomra a dolgok, az a sor, az a konkrét mondat, amivel Passuth megfogott, hogy soha többet ne engedjen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy ideje jól érzem magam a történetben, már nem zavar, hogy csak mennek, mennek, mert közben azért elhangzanak fontos gondolatok – hiszen mégiscsak két civilizációnak a történelmi találkozásának lehetünk tanúi – , közben fejlődik a főszereplő, és azért egy idő után a békés mendegélésnek is vége szakad, és új fordulatok következnek be. Zajlik a hódolók élete, és most már olvasás közben egy kicsit ez az én életem is. Ezért hát mindent tudni akartam, visszatért az elején mardosó kíváncsiság, és innentől már faltam a könyvet. Már nem éreztem nehézkesnek a stílust, megszoktam, és mostanra már meg-megálltam egy-egy gyönyörűen megalkotott mondatnál. Majd nemsokára megéreztem az ismert szorongást, amit az a tudat okoz, hogy hamarosan a végére érek, hamarosan mindentől meg kell válnom, ki kell lépnem Mexikó színeiből, hangjaiból, bódító illataiból, el kell engedjem Hernandot, Malinallit, Montezumát… Ez a szorongás nálam mindig annak a biztos jele, hogy megszerettem egy könyvet.

Így kezdődött: szeszélynek majd egyre erősödő szenvedélynek. Különleges ajándék volt számomra és hatalmas élvezettel olvastam a szerző utószavát, amiből megtudhattam, hogyan született meg a könyv, mi volt a szándéka a történet megírásával, a főszereplő alakjának megrajzolásával, hogyan látja ő a számtalan fontos mellékszereplőt. Ugyanakkor ez segítette jobban megérteni, miért tér el az általam megszokott történelmi regényektől. Passuth ezt írja: „az európai-spanyol és a prekolumbian-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez.” Másutt meg: „… könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván, nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez.”

Részese voltam egy nagyszerű kalandnak és kivételes emberek voltak a társaim ebben a kalandban. Viszont egy kérdés mindig motoszkál bennem a kezdetek kezdetétől: mi lett volna, ha Cortés, amikor Mexikóba ér, látván milyen hatalmas civilizáció lakja azt a földet, egyszerűen megfordul és azt jelenti királyának: voltam a nagy vízen túl, meseszép országot láttam, de mások laknak ott, más istenek őrzik annak a helynek a lelkét, nekünk nincs ott keresnivalónk, nem vehetjük el az aranyukat, nem dönthetjük porba építményeiket, nem erőltethetjük rájuk a mi világunkat.
Akkor talán Tlalocnak, az esőistennek sose kellett volna elsiratnia Mexikót…

Részletek a könyvből/idézetek:

“A tizenharmadik hónap Tláloc hónapja, és mire eljött, én tudtam a sírásából, hogy siratja Mexikót… Olyan csendes volt és olyan fájdalmas, amikor az ocelotfejű eljött hozzám. Tenochtichtlán kapujában állt, és nézte a ti lépéseteket. Nem látta senki, mert istennek párába kellett burkolóznia, de a katonák és a haldoklók ismerték a hangját, amint rekedtesen egyet-egyet köhög, ugatásnak is mondtatok… Énhozzám az esőszemek hozták mindennek a hírét, és amikor minden élő elhagyta a várost, akkor jött Tláloc búcsúzni, és mondta nekem, hogy elsiratta Mexikót.”

“Nálunk a múltat tartja a kép, hogy el ne feledjük, nálatok megállítja a múló időt, s csak akkor hiszitek el azt, ami történt, ha szárnyánál megfogjátok, s fekete vonalakkal odakötözitek?”

“Milyen mások a fehér urak, minden ölelésük, szavuk féktelen. Mintha sohasem állana meg a gondolat, s lefojtott résein át nem figyelne ki a lélek.”

“Malinalli, mi mind a ketten bűnös asszonyok vagyunk, akik sírját ástuk Anáhuacnak. Te és én és mind ez az ezer és ezer indián asszony, aki eldobta a régi urát, nem ment utána, mint illett, amikor megtértek az örök napos mezőkre, hanem belevetetették magukat a fehért karok közé és sikítottak a gyönyörűségtől, érezték, hogy szabad megszólalniuk. Te… Malinalli… ahogy uraink és atyáink szolgák lettek, úgy lettünk mi, asszonyok e tajtéktestű emberek házában úrnők és szabadok. Érted ezt, Malinalli?”

“Marina mellette ült. Most már mindenütt ő volt a tolmács, vezér bizalmasa, s a cempoabeliek már úgy mutogattak rá, név szerint Malintzin, Marinácska… s Cortést, mert nevét nem bírta idegen szót sohasem hallott nyelvük, úgy nevezték el hogy Marina Ura – e népek nyelvén: Malinche. Így lett Cortésból Malinche egész Új Hispániában.”

“– Tudja-e, kegyelmed, hogy mikor vehetik fel jog szerint a harcot a támadó indiánokkal?
– Hálás szívvel veszem, ha tanít kegyelmed!
– Királyi jegyző nélkül nem indulhat meg expedíció. Egyik kezében kard, másikban protocollum. A jegyzőnek háromszor harsány hangon kell hirdetni a spanyol korona elvitathatatlan jogát. De, hogy tévedés ne essék – nem a hazai, hanem a diák nyelven. Utána karddal kell keresztet rajzolni, a katonák mondják rá az áment, a secretarius diplomába foglalja, s az írástudókkal meghitelteti… Ha közben aztán a vadak mégis támadnának, még mindig nem szólalhat meg a muskéta, nem húzhatja meg a számszeríj ravaszát, míg a királyi jegyző nem ismétli meg a szó szerint előírt formulát.Ha mindez hiábavaló marad, akkor járhat el kegyelmed, az Indiántanács szerint is, háboríthatatlan jogaiban.”

Hernando Cortez útvonala

“Én az igazi férfi aranyát – a dicsőséget keresem.”

Advertisements
 
1 hozzászólás

Szerző: be szeptember 9, 2012 hüvelyk Magyar történelmi regény, Passuth László

 

One response to “Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

  1. Nat

    szeptember 10, 2012 at 11:16

    Amikor a szorongást említetted, azt hittem, arra gondolsz, hogy Cortés miért nem fordult vissza (ahogy aztán tényleg eljátszol a gondolattal) – mert bennem ez a történelmi lelkifurdalás volt végig.

    Kedvelés

     

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: