RSS

Susana Fortes: Robert Capára várva

14 okt

“Fényképészek voltak, olyan emberek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy néznek. Valaminek a tanúi. Anélkül, hogy tudták volna, két világháború között éltek. A legtöbben megszokták, hogy illegálisan keljenek át a határon. Már nem németek voltak, vagy magyarok, lengyelek, csehek vagy osztrákok. Csak menekültek. Sehova sem tartoztak. Egyelten nemzethez sem. Nomádok voltak, hontalanok.”

Fülszöveg: Párizs, 1935. Írókkal, költőkkel, festőművészekkel és fényképészekkel van tele a város, akik a Montparnasse kávéházaiban izgatottan tárgyalják a legújabb politikai eseményeket. Itt talál egymásra két fiatal zsidó menekült: a magyar Friedmann Endre, aki fényképészként próbál megélni, és a Németországból jött Gerta Pohorylle. Szépek, szenvedélyesek, mohón vágynak a sikerre és a szerelemre.

S mindkettő megadatik nekik: immár Robert Capa és Gerda Taro néven együtt mennek Spanyolországba, nem kívülálló művészekként, hanem lelkesen támogatva a Köztársaság ügyét, megrázó képeket készítenek a polgárháborúról… Boldogan élhetnének, amíg meg nem halnak… Capa életének nagy drámájáról szól a könyv: az első nagy sikerekről, a leghíresebb fotó – A milicista halála – keletkezéséről és a nőről, akinek elvesztését élete végéig nem heverte ki, s aki legalább annyira hőse ennek a történetnek, mint maga Robert Capa.

A népszerű spanyol írónő, Susana Fortes ifjúkorától kezdve tervezte, hogy könyvet ír Capáról, mert „Spanyolország legalább egy regénnyel tartozik neki”. Amikor 2008-ban Mexikóban találtak három dobozt, benne Capa, Gerda és jó barátjuk, David Seymour fotóival, úgy érezte, megtalálta a „közvetlen ihletforrást”. Az egyik fénykép volt az, melyen Gerda Taro látható, amint Capa pizsamájában alszik egy keskeny ágyon. „Lehetne akár egy kisgyerek képe is, ha nem volna az a nagyon finom, kiszedett szemöldöke.”

Ezzel a képpel kezdődött, s az eredmény egy világsikerű könyv lett.

Értékelésem: Ez egy nagyszerű könyv két nagyszerű személyiségről, egy rendkívüli korban. Robert Capa és Gerda Taro életútját követhetjük nyomon nagyon közelről, lépésről lépésre, onnan, hogy Gerda Párizsba érkezik és találkoznak, egészen Gerda utolsó megélt napjáig.

Chim nekem adta azt a képet, amit Stein barátja készített rólam meg Andréról a Flore kávézóban. Mindig nehezemre esik felismerni saját magamat a képeken. A sapkám félre van csúszva, és lefelé nézek, mintha egy vallomást hallgatnék éppen. André pedig beszél, sportos kabátot és nyakkendőt visel. […] A képen a szemembe néz, mintha a reakciómat akarná kifürkészni, és ő is mosolyog, vagy majdnem. Olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár.”

Történetük a spanyol polgárháború eseményeivel fonódik össze, és a nevük számtalan a kor ismert vagy később ismertté vált személyiségének neve mellett bukkan fel. Nem csak más fotósokról van szó, mint Henri Cartier-Bresson, André Kertész, Fred Stein, hanem írók és művészek is, mindenki, aki a 30-as években megfordult a híres Montparnasse-i kávézókban vagy a háború lövészárkaiban.

“A közelharc egyetlen előnye, hogy a könnyűfegyverek tüzében minden metafizikai szorongás megszűnik. Ilyenkor Kierkegaard, Nietzsche és Schopenhauer mind elmennek a búbánatba. […] Ellentmondásos érzés, de furcsamód függővé lehet válni tőle, olyan brutális dózis adrenalin termelődik ilyenkor, mintha az ember izmai a testén kívülre kerülnének, és kifeszítenék őket egy kötéllel. A meggyőződés átalakul tetté. Felélednek az alvó ösztönök. A célzás pontosabbá válik. Ilyesfajta szédületet érezhetnek az atléták a futóverseny előtt. Reflex. Erő. Összpontosítás. Minden haditudósító átéli ezt, ugyanúgy, ahogy régen a trójai háború harcosai, pedig akik a Homérosz által megénekelt háborút vívták, soha nem álmodtak arról, hogy az Íliász főszereplőivé válnak. Nem arról van szó, hogy élvezték, de soha nem érezték magukat annyira elevennek. Akhilleusz-szindróma.”

“A San Bernardo utcában hallotta először Capa a No passaran! jelmondatot egy milicista csoporttól, akik éppen barikádot építettek. Nem törnek át! Pétain elhíresült mondata eredetileg a verduni ütközet idején hangzott el, most spanyolul valahogy hangosabban szólt. Az ilyen mondatok háborús örökségek, idegen véreket fűznek össze.”

“Egyik délután elérkezett hozzájuk a hír, hogy meggyilkolták Federico García Lorcát Granada közelében. Ez a gyilkosság testesítette meg a másik Spanyolországot, a könyvégetőket, azokat, akik gyűlölték a gondolatokat, és a „Vesszen az értelem!”, „Éljen a halál!” jelszavak alá sorakoztak fel, majd egy hajnali órán agyonlőtték legjobb költőjüket.”

Izgalmas, értelmes és értékes életük volt. Erről a képeik tanúskodnak a legjobban. A könyvben nincs egyetlen fénykép sem, viszont néhány világhírű alkotás, mint az „Egy milicista halála” a szemünk elé tárul a szerző sorai által a maga tragikus történetének részleteivel együtt. Az író kiváló tehetséggel kelti életre a könyvben a fotográfiát mint művészetet, minden izgalmával, gyönyörűségével, küszködésével és fájdalmával együtt. Az biztos, hogy a könyv elolvasása után, az ember egészen másképpen fog viszonyulni a képek világához.
Ez egy kiváló dokumentum könyv, hiszen a szerző saját vallomása szerint igyekezett hűen ábrázolni, mind a szereplőit, mind a kor eseményeit. De ezen felül még el is varázsol; egy jó regény minden csáberejét bevetve beszippantja az olvasót, aki az utolsó fejezeteknél már érzi, hogy az egyetlen hibája az, hogy nem végtelen.

A főszereplőkről:

Robert Capa:  eredeti neve Friedmann Endre Ernő. Budapesten született, 1913. október 22 -én és Indokínában halt meg, Thai Binh közelében, 1954. május 25-én. A magyar származású Capát a 20. század egyik legjelentősebb fotósának tekintik és elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon.  Ebbe a minőségben öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). A II. világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

1936-1937-ben Gerda Taro-val tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards nevű hetilap megbízásából. Az itt készült A milicista halála című képe meghozta számára a világsikert. Ellenlábasai azt próbálták bizonyítani, hogy a fotó – Capa állításával ellentétben – nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított kép. A vita tulajdonképpen a mai napig tart, a hivatalos álláspont az, hogy a kép eredeti, vagyis Capa valóban abban a pillanatban fotózta le egészen közelről a katonát (akit később Federico Borrell García néven azonosítottak), amikor egy golyótól elesett a harcmezőn.

“Egy milicista fut lefelé a tarlóval borított dombon. Fehér inge ujját feltűrte a könyöke fölé, katonasapkája hátracsúszott, puskája a kezében. Három finom alcoyi bőrből készült tölténytáska van nála. A délután ötórai nap hosszú árnyékokat vetít hátrafelé. Egyik lábát enyhén felemeli. A felső inggombja kigombolva. Karjai szétállnak, mint a kereszt szára. Keresztre feszített Krisztus. Katt.
Később, egy párizsi labor sötétszobája homályában lassan bontakozott ki az ember arca az előhívóvödörben. Sűrű szemöldök, magas homlok, kiugró áll. Az ismeretlen milicista.
A fényképet a Vu folyóirat hozta le a spanyol polgárháborúnak szentelt szeptemberi különszámában, a rákövetkező évben pedig megjelent a Regards-ban, a Paris-Soir-ban, sőt a Life különszámában is. Itt a képaláírásban szerepelt a magyarázat, hogyan tudta Robert Capa fényképezőgépe rögzíteni a spanyol katonát épp abban a pillanatban, amikor egy lövedék fúródik a fejébe, és éppen elesik a cordobai fronton.”

1938-ban a második kínai–japán háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott. A sors furcsa fintora, hogy „a világ leghíresebb háborús fotósa” egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a Blitz idején Londonban van, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat. 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett.

6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouth-ba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az asszisztens, az akkor 15 éves Larry Burrows (aki később maga is hadifotós lett) annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak.

Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet “slightly out of focus” (“enyhén életlen”) magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capa-t, hogy később ezt a címet adta önéletrajzának is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberg-et a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái barátja Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert.

1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette.

Gerda Taro: igazi neve Gerta Pohorylle (1 augusztus 1910, Stuttgart, Németország – 26 július 1937, Brunete mellett, Spanyolország). Fotográfus és haditudósító, Robert Capa szerelme és társa. Gerda Tarót tekintik az első női fotóriporternek, aki a harcvonalból tudósított, és aki a harctéren halt meg.

“A spanyol polgárháború első évében legendák keringtek a fronton tevékenykedő csinos, a harctéren is magassarkúban járó karcsú, vörösesszőke nőről, aki fényképezőgépével és ellenállhatatlan mosolyával támogatta-erősítette a republikánusok ügyét. De korai halála miatt Gerda Taro hírneve hamarosan feledésbe merült – felvételeinek hátoldaláról kiradírozták nevét, és az utókor sokáig csak úgy emlékezhetett rá, mint „a legnagyobb háborús fotográfus”, Robert Capa társára. Ki tudta vajon hosszú évtizedeken át, hogy huszonhét évesen, pár nappal abszurd halála előtt ő készítette a Picture Postban megjelent legendás Capa-portrét, amelyet Stefan Lorant fenti magasztalása kísér?” Teljes cikk itt: http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=474&Itemid=488

“Néha az életben maradás azon múlik, hogy meg tudja-e őrizni az ember a lélekjelenlétét.”

“Mindig történetbe leszünk szerelmesek, nem névbe, nem testbe, hanem abba, ami meg van írva benne.”

Advertisements
 
1 hozzászólás

Szerző: be október 14, 2012 hüvelyk Életrajzok/emlékiratok, Susana Fortes

 

One response to “Susana Fortes: Robert Capára várva

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: