RSS

Daniel Arasse: Festménytalányok

10 feb

Daniel Arasse: FestménytalányokFülszöveg: Daniel Arasse (1944-2003) a Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője volt. Jellemzésképp legjobb, ha őt idézzük: 
-Ez nem művészettörténet. 
-Fogalmazzunk úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a festmény „kritikai fogadtatásának” nevez, még akkor is, ha egy festő elemezte, és nem egy író. 
-Akárhogy is, Manet nekem ad igazat. Ő is egy pin-upot látott a képben, vagy ha magának jobban tetszik, egy kurtizánt, hiszen egy kuncsaftját váró prostituáltat csinált belőle… 
-Már megint az ikonográfia! De hát nézzen oda a képre! Én a kompozícióról, a térviszonyokról, az alakok és a háttér, a nézők és a szereplők közötti kapcsolatról beszélek! 
-Erről már mindent elmondtak. 
-Biztos benne?

Értékelésem: Egymásután háromszor olvastam. Már meglátszik rajta. Nagyon régen vágytam rá, hogy a kezembe vehessem, és amikor végre megszereztem egy szuszra kiolvastam. Majd, miután sikerült lecsillapítanom a kíváncsiságomat, nekiálltam ismét ezúttal nyugodtan, lassan haladva, odafigyelve mindenre, amit Arasse mond és mutat. Harmadszor is elolvastam, már ceruzával a kezemben,hogy tudjak jegyzetelni, és laptoppal az ölemben, hogy meg tudjam nézni az összes képet, amire hivatkozik, vagy, hogy kikeressek egy-egy számomra eddig ismeretlen nevet vagy fogalmat.
Ez a könyv izgalmas. Ezzel úgy érzem, még semmit nem mondtam el róla. Az a fajta izgalom rejlik benne, amit szerintem a felfedezők és feltalálók szoktak átélni, az a fajta izgalom, amit az olyan gondolatok tudnak ébreszteni az emberben, amelyek a világnak, az ismert rendnek egy teljesen más megközelítését mutatják meg. Ezt csak fokozza a szöveg hibátlan retorikája, a szerző humora és a helyenkénti nyers megfogalmazás. Nem csak a szakmai és a mindennapi kifejezések között ügyesen lavírozó nyelvezet, hanem a dialógusként (valós vagy rejtett – például levél formájában) megszerkesztet fejezetek is azt az érzést keltik, hogy mi, olvasók, egy beszélgetés részesei vagyunk. A szerző velünk (is) beszélget. Meg önmagával. Meg szakmabeliekkel (megemlíti például Gombrich-ot, akit szintén elkezdtem már nagyon régen olvasni, de egy időre félretettem). Meg a festményekkel és festőikkel. És ha valaki szereti a festészetet, akkor ezek olyan beszélgetések, amelyekből semmiképpen sem szeretne kimaradni.

Azon kívül, hogy nagyon izgalmas – hiszen valóban talányokat fejt meg – egyúttal nagyon informatív is. Kis odafigyeléssel rengeteget tanulhatunk arról, hogyan érdemes közelíteni egy festményhez, mire kell odafigyelni, és természetesen az is kiderül, hogy nagyon komoly műveltség szükséges ahhoz, hogy valaki olyan mélyre tudjon hatolni egy festmény rétegein, mint ahogy ő teszi. De már a könyvét olvasva is, megtanulunk többet látni. Ami talán a legfontosabb a könyvben, hogy megtanít kérdezni, és főleg arra tanít meg, hogy nincs értelmetlen vagy nem helyénvaló, esetleg tabu kérdés. Ha már egy festő a világ elé tárta a művét, akkor az óhatatlanul kérdések áradatának lesz kitéve. Arrase-t olvasva arra jutottam, hogy, ha művészetről van szó, a szemünk csak egy közeg, az igazi „eszköz”, amivel látunk, amivel igazán látjuk is, amit nézünk, azok a kérdéseink. Arasse fenomenális kérdező, aki értelmezésem szerint azt üzeni, merjünk kérdezni, akkor talán látni fogunk, és akkor már nem néztünk hiába…
Kérdések nélkül a műalkotások szemlélése nem más, mint szimpla bámészkodás?…

A könyvről:

arasseRecenzió:A kötet hangvétele már-már pofátlanul nemtudományos. Előfordulnak ugyan művészettörténeti szakkifejezések, idéz vagy említ néhol olyan szakirodalmat melyet az olvasó nem feltétlenül ismer, ezek száma elhanyagolható, nélkülük is pontosan érhető a szöveg. A legjobb, hogy Arasse maga is ki akar törni a hagyományos nézőpontból, és örömmel bírálja felül saját korábbi meglátásait. Az olvasás során elért legfelső szinten már mi magunk válunk gondolkodókká, ha előbb nem, hát az utolsó fejezetben Velázquez udvarhölgyei fölött merengve. Itt már akár vitába is szállunk a szerzővel és ez a legnagyobb dicséret, tekintve, hogy ezzel tökéletesen eléri a célját: nyissuk ki a szemünket, merjünk önállóan látni, ne fogadjunk el magyarázatot anélkül, hogy magunk végiggondolnánk, mit is látunk.” (Teljes cikk: Nem látsz a szemedtől? Daniel Arasse: Festménytalányok – Szeifert Natália)

Recenzió: “Ő maga mondja: szereti, ha meglepi a festészet, ha múzeumi falakon közszemlére tett rejtélyek nyomába eredhet. A mesterek ugyanis szerinte kérdéseket, fejtörőket bújtattak el vásznaikon, hogy beszélgetni hívjanak minket a képeik elé. Arasse arra tanít, hogy a festményt merjük kreatívan látni, merjük megmozdítani kompozícióját és merjünk történetének részesévé lenni. Sőt, akár merjük vállalni az anakronizmusok rettenetét, vagy éppen csodálatát.” (Teljes cikk: Vászon-fejtörők nyomában – Vass Norbert)

Kritika: “Mindezek alapján felmerül a kérdés, mi baja a történetiséggel Arasse-nak? A válasz a művészettörténet anakronizmusában keresendő. A Festménytörténetek című, szintén a Typotex gondozásában megjelent kötetének tanulsága szerint a művészettörténet tárgya mindig anakronisztikus. Az anakronizmus meghatározása szerint a műtárgyban több korszak vegyül: mindenekelőtt saját korszakunk, a befogadó jelenének korszaka, másrészt a mű megalkotásának ideje, harmadrészt e két időpont közötti intervallum, mely a műalkotás tárgyát (repedések, sérülések, patina) és szellemét (recepció, értékítéletek) érinti. A műre vetett évtizedes, évszázados tekintetek formálják és befolyásolják azt, ahogyan a mindenkori befogadó az alkotásra néz. Anakronizmus jellemzi magát a műalkotást, hiszen vegyíti a történelem időpontjait, korszakait (Henri Focillon) és ebből adódóan a művészettörténetet is. A szerző provokációja vélhetően az anakronizmust figyelmen kívül hagyó vagy azt tagadó művészettörténeti attitűdöt illeti.” (Teljes cikk: „A gondolkodás nem szükségszerűen lehangoló dolog” – Kritika Daniel Arasse Festménytalányok című kötetéről – Tülkös Terézia)

Kapcsolódó bejegyzések:

Daniel Arasse: Festménytalányok – jegyzetek (1)
Daniel Arasse: Festménytalányok – jegyzetek (2)
Daniel Arasse: Festménytalányok – jegyzetek (3)
Daniel Arasse: Festménytalányok – jegyzetek (4)

Advertisements
 
Hozzászólás

Szerző: be február 10, 2013 hüvelyk Daniel Arasse, Festészet tényirodalom, Tényirodalom

 

Címkék: ,

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: