RSS

Családregény kategória bejegyzései

Elvesztett varázslat, megfakult fényképek | Emylia Hall: Nyarak könyve

hall-emylia_nyarak_kc3b6nyve-bor180

Fülszöveg: Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap. Egy albumot, tele réges-­régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérő­levelet, melyben arról értesítik, hogy édes­anyja, akivel több mint egy évtizede megszakított min­den kapcsolatot, meghalt.
A képek nézegetése felidézi a fájdalmas múltat, amikor a kilenc­éves kislány a szüleivel a Bala­ton­nál töltött egy hetet, és édes­anyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami vissza­fordít­hatat­lanul megváltozott.
Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gon­doljon. A csomag érkezése azonban fel­kavarja a múltat és átrendezi a jelent.

Olvass bele

Hall-Emylia_Nyarak_könyve-bor180Írta: Fekete Judit

Biztosan sokan vagyunk időutazók. Van pár porosodó fénykép a fiókunkban családról, régi nyaralásokról, nevetésekről, vicces nagybácsikról, fontoskodó nagynénikről. De a régi fotók sokszor olyan emlékeket is felszínre hoznak, melyeket már régen el­nyom­tunk, eltemettünk magunkban. És reménykedünk, hogy soha többé nem kell szembenézni velük.

Elisabeth Lowe-nek édesapja hozza el a Nyarak könyvét, egy fotó­albumot egy levél kíséretével, melyben közlik vele, hogy édes­anyja meghalt. És ahogy a könyv feltárul, megkezdődik az idő­utazás.

Beth még csak kilenc éves, amikor Angliából Magyarországra utaznak, hogy magyar származású édesanyja megmutassa honnan is jött. De a nagy balatoni nyaralás szomorú és fájdalmas véget ér, Marika úgy dönt, nem tér haza lányával és férjével. A kislány onnantól fogva minden évben eltölt egy hetet Magyarországon, egy varázslatos, felejthetetlen hetet. Ott, ahol a színek élénkek, ahol a nap aranylóan süt, ahol pezseg az élet, és ott, ahol az édesanyja él. Évről évre szorosabb a kötődés, és…

View original post 393 további szó

 
Hozzászólás

Szerző: be június 2, 2013 hüvelyk Családregény, Kölcsönkapott bejegyzések

 

Címkék:

Emylia Hall: Nyarak könyve (részlet)

Olvass bele

Hall-Emylia_Nyarak_könyve-bor180| EGY |

Hirtelen döntöttem. Letettem a kávét, fölálltam, és megkör­nyé­keztem a táskát. Belenyúltam, és kihúztam a csomagot. Az asztal­ra helyeztem, és jól megnéztem magamnak.

Vidám bélyegei ugráltak, a merész és szálkás betűk mintha le akarnának ugrani a papírról, akár egy bonyolult kihajtós könyv része. Úgy néztem rá, mint valami kiszámíthatatlan, élő dologra, megfeszített izmokkal, készen, hogy elugorjak, ha rám veti ma­gát. Pedig nyilván nem él, egy száraz tok, olyan, mint egy hanyatt fekvő bogár, a lábai merevek és behajlanak. Hiszen a múltból repült ide, belepték a pókhálók, a régi zsineg és a gyűrött papír fuldoklik a portól. Utána nyúltam, és magam felé húztam, megforgattam a kezemben, a súlyát latolgattam. Aztán meg­lazí­tottam a zsineget, a mozdulattól lerázódott mind a négy sarkáról. A ragasztószalagot a körmömmel kezdtem kapirgálni, de felszakítottam a szélét. A tenyeremet a felületére lapítottam, aztán egy kicsit vártam, és csak utána hajtottam vissza a papírt. Eközben úgy éreztem…

View original post 1 832 további szó

 
Hozzászólás

Szerző: be június 2, 2013 hüvelyk Családregény, Kölcsönkapott bejegyzések

 

Címkék:

Virginia Woolf: Az évek

Kedves Virginia!

Kissé nehezemre esik ennyi együtt töltött nap után összefoglalni gondolataimat arról a világról, amibe volt oly szíves engem sorai által elvezetni, és ami zavaros és ellentétes érzelmeket ébresztett bennem. Talán megérti, ha azt mondom: sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez után az első találkozásunk után szeretnék-e ismét magával találkozni más helyeken, más emberek között, más gondolatok hullámzását csendben szemlélve, vagy nem.

Ön azzal kecsegtetett, hogy családregényt fogok olvasni. Amikor ezt megemlítette mindjárt az elején (ahogy a borítón levő pár sort átfutottam) nekem azonnal eszembe jutott Mr. Galsworthy és Monsieur Roger Martin du Gard. Mert látja Ön: nekem már van egy kialakult fogalmam a családregényről, már él a lelkemben egy bizonyos hangulat, várakozás és izgalom, amit az eddig olvasott családregények egymásra épülő élményei okoztak bennem. Ön ezt a bennem élő hangulatot csalta meg, hiszen én azzal a várakozással nyitottam ki a könyvet, hogy ismét azzal az izgalommal fogok találkozni, amit már oly jól ismerek…

Én tudom és megértem: Ön szeretett volna modern lenni, újítani formákat, szemléletet, megközelítést. Sajnos a megértés nem enyhíti a kiábrándultság érzetét. Regényt vártam: igazi teljes, kerek regényt. Színpadi jeleneteket kaptam helyette, különálló felvonásokat melyek között a tátongó űrt ritkán és rosszul töltik ki a helyenként felbukkanó utalások, visszaemlékezések, félmondatok. Hézagok vannak, hatalmas levegőtlen helyek. Ott nem éreztem jól magam, mert egyedül voltam. Értem én, persze: a fantáziámra akarta bízni. És az valóban szép tud lenni az irodalomban, ha van itt-ott valami kétértelmű, valami rejtélyes, valami, amit magunknak kell kitalálni. Na de, kedves Virginia, nem minden fejezetben, nem minden második oldalon, és nem lehet szinte minden mondat és ezáltal gondolat félbehagyva! A történet felét mégsem találhatom ki, mert akkor már inkább nekiállok és megírom a magam Pargiter családregény változatát, csak hogy én éppen azt akartam elolvasni, arra voltam kíváncsi, amit Ön írt, nem arra, amit majd én kitalálok magamnak!

Színpadi jelenetekhez színészek (és nem emberek) elevenedtek meg London utcáin, a drága vagy a közönséges lakásokban, amelyek mind csak díszletek voltak, tartalom és jelentőség nélkül, nem helyek és semmiképpen sem a környezetük. Ó, az ön csodálatos tájleírásai és a Londoni évszakok… azok igen: el kell, hogy ismerjem, azokat remekül festette meg, azokban volt élet. Több élet volt egy lehulló levélben, mint egy fiatal úrban, aki egy estélyen a nővérének kezeit nézi. Ez engem zavart, nem titkolom. Ezenkívül túl sokan voltak: a Pargiterek, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, batárok, férjek, feleségek. Még 500 oldalon is képtelenség ennyi szereplő életútját végig követni. És folyton rohantunk: egyik jelenetből a másikba, egyik évből a másikba, időt sem hagyva, hogy bármelyiküket megismerjem, igazán megismerjem. Díszletek közt voltak, nem élethelyzetekben. És ezt már nem értem: az igazán nagy élethelyzetek kimaradtak, teljesen háttérbe szorultak: a háború el lett intézve egyetlen egy jelenettel, a nagy utazások Indiába és Afrikába és az ottani élettapasztalatok egy-két mondattal.

Lehet bántó lesz Ön számára az őszinteségem, de abban egyeztünk meg, hogy semmit nem fogok szépíteni. Hát tessék: a stílusa nem nyerte el tetszésemet. Sőt: idegesített. A számtalan ismétlés, például. Mindenki folyton megismétel valamit: egy elhangzott mondatot, egy kérdést, vagy csak a saját gondolatát, ha éppen magában beszél. Rengeteg ismétlés, fárasztóan, kiborítóan sok. Mintha a szereplők a színpadon elrontották volna a szöveget, és előröl kezdik. Semmi gond az ismétléssel önmagában. De nem minden beszélgetésben, nem minden belső monológban! Odáig jutottam, hogy szinte előre tudtam, mikor jön el az a pont, amikor Ön már nem bírja tovább és feltétlenül szükségét érzi egy újabb ismétlésnek. A belső monológokról jut eszembe: szintén túl sok és sablonosan egyforma. Mindenki beszél magában, abszurd és összefüggéstelen gondolatokat, képeket görgetve előttünk. Ha ennek bármi értéke lett volna a karakter megrajzolása vagy a történet előremenetele szempontjából, megértettem volna. Ha az lett volna a célja, hogy egy bizonyos helyen egy adott hangulatot teremtsen, vagy kiemelje annak a belső valóságnak a furcsaságát, amit mindnyájan átélünk, amikor saját gondolataink világában élünk, elfogadtam volna. De annyira tömény volt minden ilyen rész, és olyan sok volt belőle, hogy számomra épp ezáltal értelmét vesztette, és már nem hatott úgy a fantáziámra, mintha csak helyenként bukkant volna elő egy-egy ilyen jelenet.

Most befejezem, mert tulajdonképpen haragszom magára – már amennyire egy olvasó haragudni tud egy íróra – és indulatból írok, az pedig nem vezet semmi jóra. Éppen ezért döntöttem el, hogy ismét találkoznunk kell, Önnek és nekem egy másik könyv oldalain kell össze futnunk, adnunk kell még egy esélyt magunknak, hogy ne a mostani felindultságom határozza meg egy életre a kapcsolatunkat. Addig is kérve kérem: olvassa el a Forsyte Saga-t!

Maradok őszinte olvasója,

D.

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Virginia Woolf: Az évek  (karcok és idézetek)

Emlékházak: Virginia Woolf

 
Hozzászólás

Szerző: be január 23, 2012 hüvelyk Családregény, Szépirodalom/egyéb, Virginia Woolf

 

A Thibault család (Roger Martin du Gard) – jegyzetek

Ma meghalt (ki tudja, hányadszor) Antoine Thibault, mert elolvastam történetének utolsó oldalát, amin véget vetett szenvedéseinek. Már kezdtem megkedvelni (megérteni?)… Amikor kiderült, hogy soha nem fog felépülni, már nagyon húztam-halasztottam az utolsó oldalakat. Ha nem olvasom el azt az oldalt, amelyiken öngyilkos lesz, talán életben marad… De elolvastam, és Antoine nekem is meghalt. Hát kénytelen voltam becsukni a könyvet, és most a magam módján veszek búcsút tőle, a testvérétől, Jacques-tól, és az összes többi mellékszereplőtől, aki az utóbbi hetekben a “harmadik családom” volt.

Antoine-nal mindjárt az első kötet elején ismerkedtem meg 1905-ben. Akkor még az apja hideg tekintélyének árnyéka vetődött rá.  Az első megnyilvánulásairól lerítt, hogy apja fia, talán egy árnyalattal kevesebb ridegséggel: társadalmi ambíciókat hajszoló, konvencionális és túlzottan precíz erkölcsi és érzelmi keretek közt élő fiatal orvos. Önálló személyiség,  aki tiszteli az apa családon belül elfoglalt hatalmi pozícióját, de már nem feltétlenül érzi magát ennek alárendelve. Az öreg Thibault-t  egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Az a fajta ember volt, akinek szinte az egész világnézete és életfelfogása heves ellenállást ébresztett bennem, és akinek ezért sosem bírtam sokáig a társaságát. Emlékszem azokra a késő estékre, amikor a kandallója előtt éles vitákba bocsátkoztunk, leginkább a szabadság fogalmáról, az egyén szabadságáról. Dühösen és gyorsan olvastam azokat az oldalakat, ahol az öreg Thibault színre lépett a maga teljes konzervatív pompájában.

Ezért álltam mindjárt az elején Jacques pártjára. Ő  akkor még kamasz volt. Okos, művelt (Rousseau és Zola voltak a társai), tisztánlátó és lázadó szabad szellem. Apjának és bátyjának a majdhogynem tökéletes ellentéte. Később értettem csak meg – Antoine naplóját olvasva – hogy valójában benne is a hamisítatlan Thibault vér fortyogott: ugyanaz a hihetetlen erő és akarat. Csak Jacques-ot ez a Thibault-féle áramlat más belső világ felé sodorta. Ez a nyughatatlan, a maga állhatatosságában valahogy mégis ellentmondásos belső világ  később sajátságos utat tört magának kifelé.

Jaqcues-ot akkor ismertem meg, amikor épp szökésben volt az iskolából barátjával, Daniellel. Fogták magukat és világgá mentek. Igaz, Párizsból csak Marseille-ig jutottak. Antoine megtalálja őket, és hazahozza. Ezek után, az apja döntésének megfelelően, az általa alapított javítóintézetbe kerül. Az évig tartó bezártság, az egyforma mindennapok és a szigor ideiglenesen lelassítják Jacques fékezhetetlenségét. Ugyanakkor ez a tapasztalata is hozzájárul ahhoz, hogy még jobban elidegenedjen az apja által képviselt világtól. Antoine megérzi, hogy öccsének nem tesz majd jót, ha ezek után az apjuk közvetlen közelében lesz, ezért magához veszi. Bár ő is felállít bizonyos szabályokat és határokat, amiket Jacques-nak be kell tartania, mégis sokkal szabadabb életet biztosít neki, mintha a szülői otthonba tért volna vissza. Telnek az évek, Jaques elvégzi gimnáziumi tanulmányait és felvételt nyer a felsőoktatásba. Ennek egyáltalán nem örül, mert úgy érzi, így ismét csak korlátok közt tudja tovább fejleszteni  szellemét ahelyett, hogy a maga útján járna. Azon a nyáron komoly szerelmi bonyodalom közepette találja magát, amiből megint – egy ezúttal véglegesnek tűnő – szökéssel menekül. Svájcba kerül, ahol csatlakozik a szocialista mozgalomhoz, és mivel tehetséges író, a svájci lapoknak küldött cikkekből él.

Az öccsével töltött évek, az igyekezet, hogy közel kerüljenek és megértse őt, illetve az első nagy és szenvedélyes szerelem, amit ezek alatt az évek alatt átél a szépséges Rachellel, komoly hatással vannak Antoine jellemére, és innentől egyre kevésbé hasonlít apjára. Rachel, bár szereti, elhagyja Antoine-t, számomra érthetetlen oknál fogva. Közben az öreg Thibault ágynak esik, ezért nagyobbik fia egyre több időt tölt vele, hiszen ő a kezelő orvosa is. Du Gard rendkívül terjedelmesen és aprólékosan írja le az öreg szenvedését, sorvadását, kínlódó és egyre nehezebben elviselhető útját a halál felé. Hosszú oldalakon és fejezeteken át Roger barátom szinte napi beszámolót tart a beteg senyvedő állapotáról. Olyan sokat és olyan részletesen ír erről, hogy csak olvasod, olvasod, és persze, sajnálod azt a szerencsétlent még akkor is, ha a soha nem kedvelted. De egyre inkább azt érzed, szeretnéd, ha vége lenne, ha ő sem szenvedne tovább és te is megszabadulhatnál ettől a nyomorúságos érzéstől, amit a halállal vívott küzdelméről szóló végtelennek tűnő sorok keltenek benned. És nincs vége, még a következő oldal is erről szól. Új fejezet: még mindig, egyre rosszabb és válságosabb az állapota, egyre nagyobb rohamai és fájdalmai vannak, egyre inkább érzi ő is, hogy itt a vég és retteg, de még él. Talán jobb lenne, ha végre meghalna – gondoltam magamban, hátha du Gard szelleme megkönyörül az öregen és ezáltal rajtam is. Időközben Antoine rábukkan Jacques nyomára, és sikerül meggyőznie, hogy jöjjön haza elbúcsúzni az apjától. Miután hazaérnek, még napokig tart a kínlódás mindenki számára. Antoine tudván, hogy milyen szörnyű a betegség legutolsó stádiuma, és látván, eddig is mennyit szenvedett apja, úgy dönt, saját maga fog ennek véget vetni (hiszen orvos, és vannak kíméletes módszerek), és Jacques együttműködésével meg is teszi. Furcsa megkönnyebbülés… És a felismerés, hogy milyen zseniálisan érte el az író éppen azzal, hogy nem két mondatban intézte el az öreg betegségét majd halálát, hogy én is szinte ugyanazt átéltem vele, amit azok, akik a közvetlen környezetében voltak. Eljutottam odáig, ameddig Antoine és a többiek: ezt nem lehet tovább bírni, a mostani rettenetes állapotához képest a halál felszabadulás lenne, és megkímélné további még szörnyűbb óráktól. Ennek ellenére az első gondolat, ami eszembe jutott, az volt, hogy én nem tudnám megtenni, de nem ítélem el a fiúkat. Náluk is rövid ideig tartott a lelki tusa, majd mindketten egyszer és mindenkorra lezárták ezt magukban azzal, hogy ez volt a jó döntés.

A temetés után Jacques visszatér Genfbe. Már 1914 nyarán vagyunk, és a legifjabb Thibault politikai tevékenységén keresztül alkalmunk adódik megismerni az akkori, a háborút közvetlenül megelőző európai légkört. Ennek szinte egy teljes kötetet szánt az író. Jacques a nyugat-európai szocialista mozgalom aktív tagja, és olyan körökben forog, amelyek lehetőséget adnak du Gard-nak, hogy bemutassa több megvilágításban is az akkori eseményeket, amelyek végül a Nagy Háború kitöréséhez vezettek. Megismerjük mind a hivatalos, a különböző kormányok által képviselt álláspontot, majd intézkedéseiket, mind a színfalak mögött zajló tárgyalásokat, illetve mindennek a megítélését több, ha nem is ellentétes, de mindenképpen eltérő szemszögből. Vannak, akiknek meggyőződése, hogy a háború elkerülhető, hiszen olyan államközi megállapodások és egyezmények kötelezik az országokat, és a népek hangulata is olyan, hogy a kormányok keze meg van kötve. Még ha bizonyos érdekek azt diktálnák is, hogy egyik vagy másik ország támadólag lépjen fel, a nemzetközi helyzet ezt nem teszi sem lehetővé, és következményei miatt kívánatossá sem. Egy másik csoport abban hisz, hogy a kormányok éppen ellenkezőleg: a háborúba akarják taszítani az emberek, hogy hatalmi céljaikat elérjék. Egyetlen mód ennek megakadályozására egy nemzetkőzi összehangolt sztrájk, amelyik egyszer és mindenkorra érhetővé teszi a politikusok számára, hogy az emberek egyik országban sem hajlandóak vásárra vinni a bőrüket. Hiszen az „érdekek” nem a többség érdekeit jelentik, hanem egy szűk társadalmi rétegét csupán. Egy fokkal tovább mennek azok a szocialisták, akik nem egyszerűen a háborús terveket akarják meghiúsítani, hanem egy általános forradalom kitörését tervezgetik, ami teljesen felforgatja az adott társadalmi berendezkedést, őket jutatja hatalomra, és egy új világot teremt. Több jelenetben láthatjuk szinte közvetlen közelről Jean Jaurés fáradhatatlan tevékenyesét és erőfeszítéseit annak érdekében, hogy meggátolja a háborút.

Az író ismét zseniálisan vezette tollát, és elérte, hogy teljesen beleéljem magam. Annak ellenére, hogy pontosan ismerem a történelmet, elhittem és bíztam azok sikerében, akik a szörnyűség elkerüléséért harcoltak. Majd minden egyes alkalommal, amikor becsuktam a könyvet és visszatértem a valóságba, megdöbbenve álltam az ember hanyatlásának bizonyítéka előtt. Olyan sok eszközünk volt, annyi lehetőségünk, olyan kevés hiányzott, olyan kis dolgon múlt…akkor miért nem sikerült?! Ennyivel fontosabb a hatalom? Kétszer is lemészároltuk egymást ezért, szóval ezek szerint: igen, ennyivel fontosabb. Legalábbis az akkor döntési pozíciókban levőknek. Lélegzet- visszafojtva olvastam, hogyan rohant egész Európa borzalmas végzete felé. Mennyivel jobban lehet így mindent megérteni, hogy érzelmileg részese vagy, mint amikor nyers adatokat és eseménysorozatokat olvasol a történelmi tankönyvekben…

Ebben a részben több jelenet is emlékezetes számomra. Az egyik az, amikor Jacques találkozik Daniellel, gyerekkori barátjával, aki épp a katonaságnál szolgál. Daniel kevésbé követi közelről az eseményeket, és kevésbé is van tudatában annak, mi készülődik. Jacques megkérdezi tőle, hogy milyen a légkör ott a katonaságnál, beszélnek-e a háborúról. Daniel azt válaszolja, nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva ennek, hogy persze, hiszen tisztek, mi másról beszélnének, mint a háborúról. Majd jön egy egyszerű, de annál inkább megrendítő mondata, amit – ha jól emlékszem – mosolyogva mond: „De mit érdekel engem mindez, hiszen októberben úgyis leszerelek és hazajövök” (az idézet nem pontos). És akkor odakiáltottam neki: „Jaj Daniel, nem fogsz: hiszen augusztusban kitör a háború! Ott leszel az első vonalban. Majd vigyázz magadra!”. Daniel komoly sérülést kap, és egy életre nyomorék marad…

Egy másik jelenet, ami tökéletesen bemutatja, milyen hihetetlen gyorsasággal gördültek előre az események az utolsó napokban: a német szocialisták küldenek egy mindenre felhatalmazott megbízottat, hogy tárgyaljon Jaurés-val és hozzanak egy közös végleges döntést arról, hogy mit kell tennie a mozgalomnak ebben az utolsó órában a háború kitörése ellen. Vonattal indul Németországból Párizsba Belgiumon keresztül.  Az út 2 napig tart: „Egymás után, állomásról állomásra értesülhetett az orosz mozgósításról – az osztrák mozgósításról – a Kriegsgefahrzustand-ról – és ma reggel Jaurés meggyilkolásáról… Most pedig, amikor a vonatról leszáll, közlik vele, hogy Franciaország mozgósít, és végezetül ma este bizonyosan meghallja, hogy az ő országában is elrendelték az általános mozgósítást… Sírnivaló!”. Mire leszállt a vonatról egy teljesen más világ várta, mint az, amit 48 órával azelőtt ismert, amikor elindult immár hasztalan küldetésére…

Jacques azok mellett áll, akik abban hisznek és azért harcolnak, hogy megakadályozzák az elkerülhetetlent. Egész lénye lázong az erőszak ellen, és ezért úgy dönt, amennyiben mozgósítanak, ő úgy fog ellenszegülni, hogy nem vonul be. Az ő szemében a rendszer a valódi ellenség, nem az a más nemzetiségű katona, akit akarata ellenére meg kellene gyilkolnia. Párizsi tartózkodása alatt heves szerelmi kalandja van Jennyvel, Daniel húgával. Kamaszkoruk óta ismerték egymást, de akkoriban eltérő természetük miatt nem tudtak egymással szót érteni. Jennyvel együtt vannak végig az utolsó pillanatig, amíg lehet, majd Jacques elutazik Svájcba. Addigra az események és a propaganda hatására már alig akadt olyan, aki ne a kormány oldalára állt volna, és ne értett volna egyet a háborús előkészületekkel. Azok, akik azelőtt osztoztak egymás nézeteiben, közős elképzelésük volt a társadalomról, az életről, és – nemzetiségre való tekintett nélkül – mindenben társak voltak, mostanra ellenségei lettek egymásnak. Az egész társadalom lélektani átalakulásának a szemtanúi lehetünk ezekben a sorokban. Pár nap leforgása alatt, akik azelőtt semmiképp sem tudták volna elképzelni, hogy elhagyják otthonukat, családjukat és munkájukat csak azért, hogy fegyvert ragadjanak és egy másik hozzájuk hasonló embert öljenek meg, már ujjongva és lelkesedve, a patriotizmus mámorától részegen mentek meghalni a semmiért. A politikai vezetők elhitették a mindkét oldalon harcolókkal, hogy az otthon maradtakért, a szebb jövőért halnak meg. Nagyon szomorú volt olvasni, ahogy olyan sokan énekelve mentek ölni és megöletni magukat…

Antoine az utolsó pillanatig nem akarja elhinni, hogy az a világ, amit megismert, és aminek keretein belül rendezte be kényelmes és hasznos életét mint orvos és kutató, egyszer csak el fog tűnni és valami teljesen más lesz a helyében. De végül is kénytelen elfogadni a valóságot, és igazad adni Jacquenak, aki már régebben próbálta meggyőzni, hogy rossz irányba mennek a dolgok. A két testvér még egyszer utoljára találkozik Jacques elutazása előtt, és akkor is a kapcsolatukra jellegzetes feszült légkörben vállnak el: közel állnak egymáshoz, mégis millió dolog választja el őket.

Jacques a végsőkig hű maradt önmagához, és kitartott az eszméi mellett. Amikor elbúcsúzik szerelmétől, Jennytől, bár fájdalmat érez, megkönnyebbül, hogy Jenny mégsem jön vele Svájcba, ahogy eredetileg tervezték. Így nem fogja semmi sem akadályozni abban, hogy onnan harcoljon tovább a saját módszereivel, amíg még lehet. Nyilván aggódik Jenny miatt, amiért a háborúba lépett Franciaországban marad, de úgy érzi, így kap egy utolsó lehetőséget, hogy még tegyen valamit. Öngyilkos küldetést eszel ki: ír egy szenvedélyesen megfogalmazott röpiratot két nyelven (német és francia), amiben próbálja meggyőzni az ellenséges katonákat, hogy értelmetlen, amit csinálnak, ne tegyék, inkább dobják el a fegyvert, tagadják meg a parancsot, és barátkozzanak össze egymással. Néhány svájci társával együtt megoldják a röpirat sokszorosítását több ezer példányban, majd ketten szereznek egy repülőt, és felszállnak azzal a céllal, hogy majd a francia-német frontvonal fölé érve szétszórják a röpiratot a levegőből. Pontosan tudják, hogy ebből a küldetésből nincs visszaút. Lezuhannak mielőtt a papírokat szét tudták volna szórni. A gép, a társa és a röpiratok elégnek, Jacques pedig olyan komolyan megsérül, hogy nem tud beszélni, alig van magánál. A franciák találják meg, de foglyul ejtik, mert azt hiszik róla, hogy német kém, és egy darabig magukkal hurcolják egy hordágyon, így sérülten. Majd egy eszeveszett visszavonulás közben, mivel kémnek tartják és csak teher a hordágyat cipelők számára, főbe lövik. A sajátjai… Így hát ő is a semmiért vetette magát a halálba.

Antoine, amikor már megbizonyosodik róla, hogy tényleg mozgósítás lesz, hirtelen véget vett kapcsolatának a férjezett Anne-nal. Érzi, hogy most valami teljesen más kezdődik, amiben nincs se helye, se értelme egy ilyen kapcsolatnak. Mikor megkapja a behívót, mindent rendben hagy maga után, és mire kilép az ajtón, már egy megváltozott ember.

A regény tulajdonképpen befejeződik Jacques halálával. A háborúról nem olvasunk benne. Következik egy 200 oldalon át tartó epilógus, ami már az 1918-as év történéseit mutatja be. Antoine gázmérgezésből próbál felépülni egy klinikán. A tüdejét golyó érte, és ettől súlyosabb az állapota, mintha csak a gázmérgezést kellene túlélnie. Egyik alkalommal, amikor jobban érzi magát, ellátogat Párizsba, és ott újra látja Jennyt, akinek kisfia született Jacques-tól, és Daniel-t, aki szintén lábadozik sérülése után. Antoine látogatást tesz egy régi ismerősénél, aki a Külügynél dolgozik. Ismét egy meghökkentő megközelítése az eseményeknek, a realitás durva, minden hősiességet, romantikát és naivitást mellőző leleplezése:

„- Ugyan, ugyan Thibault, legyen esze. Gondolkozzék. Mit tehet egy háborús kormány? Irányíthatja az eseményeket? Jól tudja, hogy nem. Hanem a közvéleményt, azt igen. […] Fő dolgunk a tények átcsoportosított közreadása […]

–          A megszervezett hazugság.

–          Az hát! Azt hiszi, engednénk azt állítani, hogy a mi repülőink ledobta bombák sokkal több „ártatlan áldozatot” követeltek Karlsruhe és Stuttgart polgári lakosságából, mint amennyit a Berta Párizsra lőtt lövedékei valaha is elpusztíthatnak? […] Nem, nem, az igazságot nagyon ritkán jó kimondani! […] Szükséges hazudni. […] A polgári vezetők tevékenysége nem csak abban áll, hogy hazudjanak, hanem hogy jól hazudjanak! […] Négy év óta csodát tettünk Franciaországban az üdvös hazugságok terén!”

Ugyanekkor találkozik a mentorával és barátjával, egy elismert orvossal, akitől vizsgálat után megkapja azt a bizonyosságot, amit eddig halogatott bevallani saját magának: soha nem fog meggyógyulni. Visszatér a klinikára, és onnantól a naplóját olvassuk, feljegyzéseit a betegsége alakulásáról, visszaemlékezéseit a háború előtti időkre, elmélkedéseit az életről, emberi mivoltáról, és az újságokban olvasott hírekről.

A három Thibault közül Antoine az, aki megváltozik a könyv során, méghozzá jelentősen. Az öreg Thibault és Jacques végig egy síkon mozognak, azon az érzelmi és erkölcsi pályán, amit egyszer és mindenkorra kiszabtak maguknak. Eleinte úgy tűnik Antoine is ilyen, de végül egy másik, megváltozott, átformált Antoine-tól veszünk búcsút.

A legvégére a dolgok körbeérnek. Antoine előre felkészül az öngyilkosságra. Nem kívánja a halált, és ameddig lehet, reménykedik minden egyes olyan időszakban, amikor a betegsége alábbhagy. Mégis pontosan tudja, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor már nem lesz ereje, csak egy utolsó felszabadító tettre. Antoine ugyanazzal a módszerrel fejezi be életét, amivel apjának is megszüntette kínjait. Előtte még ezt lejegyzi a naplójában (ez egyben az utolsó sor a könyvben): „1918. november 18, hétfő. 37 év, 4 hónap, 9 nap. Egyszerűbb, mintsem hinné az ember”.

Számomra a regény kulcsmondata, az a gondolat, amit Mme de Fontanin (Daniel anyja) többször is megismétel: talán mindenki különb, jobb az életénél. Még az öreg Thibault is, aki végül is a maga módján szerette mindkét fiát.

„Az életet azok hibázzák el leggyakrabban, akik indulóban félreismerték természetüket, és félresiklottak egy nem nekik való ösvényre, és azok, akik jó irányban indultak el, de nem tudtak vagy nem mertek kitartani mellette, amíg csak lehet.”

 
Hozzászólás

Szerző: be július 23, 2011 hüvelyk Családregény, Roger Martin du Gard

 
 
%d blogger ezt kedveli: