RSS

Életrajzok/emlékiratok kategória bejegyzései

Láng György: Primavera – Sandro Botticelli élete

Láng György: Primavera  - Sandro Botticelli életeFülszöveg: Láng György az 1930-as években hosszú időt töltött Botticelli hazájában, Firenze városában, s valósággal lenyűgözte őt a korai reneszánsz, a quattrocento kiemelkedő festőjének és grafikusának élettörténete, mélyen filozofikus lelkülete és páratlan szépségű művészete. Szenvedélyesen kutatta, majd nagy írói és képzőművészi tehetséggel e könyv lapjain megelevenítette Botticelli egyéniségét, életének eseményeit, a kortársaihoz fűződő kapcsolatát. Nagy hozzáértéssel avatja be az olvasót műveinek titkaiba, megtanít képei élvezetére. A kötet ráhangolhatja az olvasót, hogy elképzelje Mátyás király nagy hatalmú Magyarországának művészi és gazdasági vonzó erejét, amely elvezette a húszéves Botticellit Vitéz János prímás-érsek, királyi kancellár fényes esztergomi palotájába, ahol az ifjú festő lehetőséget kapott rá, hogy művészi tehetségét bemutassa. 1467. június 20-án fényes európai ünnepséggel megnyílt a Vitéz János prímás által szervezett nagyhírű, nemzetközi egyetem, az Academia Istropolitana. Erre az alkalomra készült el, minden bizonnyal, az érsek dolgozószobájának pompás freskódísze, amelynek része volt a négy kardinális erény allegóriája, amely minden jel szerint Botticelli első alkotásainak egyike.

“Különös törvényszerűsége a művészetnek, a művészet hatalmas színes históriájának, hogy többnyire azok az egekre növekvő lángelmék, akik a szépséget, harmóniát, a remekművek boldogító sorát ajándékozták az emberiségnek, akik nemesebbé, jobbá tették a világot – legtöbbször ők, éppen ők magányosak.”

Értékelésem: 

Láng György könyve igazi kincs, és nem csak azok számára, akik – hozzám hasonlóan – mindent fogyasztanak, ami festészettel kapcsolatos. Botticelli életének a regénye tökéletesen le tud kötni bárkit, aki szeret olvasni életrajzokat; kis csúsztatással történelmi regénynek is megfelel, hiszen Firenze politikai, társadalmi és kulturális változásait követjük végig nagyon közelről a könyv folyamán; a festészet iránt rajongók pedig lubickolhatnak a számtalan rendkívül részletes, alapos, ugyanakkor gyönyörű és magával ragadó nyelvezettel megírt festményelemzésekben.
Bár az elején csak úgy belecsöppenünk Botticelli életének egy éppen zajló zűrös jelenetébe – ami hatásosan felkelti az olvasó érdeklődését – az író utólag szépen visszakanyarodik a gyerekkori évekhez, és onnan kronológiai sorrendben következnek egymásután a fejezetek. A festményeit, alkotói jellemének és képességeinek alakulását is időrendben ismerjük meg, így az író ügyesen tudja bizonyos helyeken adott életeseményekkel magyarázni a születendő műveket, vagy olyan összefüggését is keresni, amelyek kizárólag egy regényben fordulhatnak elő. Ilyen például az a már-már meseszerű jelenet, ami a Primavera megfestésének a hátterében áll.

Mesterien rajzolódik ki a regényből Firenze mindennapi élete a Mediciek korában, mind az udvari élet, mind az egyszerű emberek élete, és természetesen a művészeké. Számtalan korabeli hírességnek a neve bukkan fel: elkezdve olyan festőktől, akik Botticelli pályájának a kezdetén már a sajátjuk végén vannak (Fra Angelico), olyanok akiktől ő tanult, illetve akik egy generációbeli kortársai voltak (Fra Filippo Lippi, a Pollaiuolo testvérek, Andrea Mantegna), vagy akik akkor érték el karrierjük csúcsát, amikor ő már öreg volt (Michelangelo, Leonardo da Vinci, Boltrafio); aztán ott van a Medici család, mellyel szoros kapcsolatban állt (udvari festőjük volt), egy darabig ott is lakott az egyik palotájukban, ahol alkalma volt megismerni a kor nagy humanista gondolkodóit (Marsilio Ficino, Angelo Poliziano), és olyan sorsdöntő személyiségeket, mint Machiavellit, akit nem különösebben kedvelt.

Amikor Botticelli festményeit elemzi, Láng György nagyon körültekintően jár el. Mindig tudjuk, hogy éppen milyen fontos esemény történt a festő életében, vagy a környezetében, ki a megrendelő, és milyen céllal rendelte meg. A festményeket rendszerint izgalmasan írja le, és olyan sok és változatos jelzőt ismer és használ szinte minden egyes hangulatra, hatásra, kompozícióra, színhasználatra vagy akár vonalvezetésre, hogy nemegyszer éreztem komoly késztetést, hogy kigyűjtsem ezeket. Nyilván engem ezek a részek kötöttek le leginkább. Mivel nem csak irodalmilag szépek, hanem rengeteg információt is tartalmaznak, amiből sok mindent lehet tanulni, több ilyen elemzést kijegyzeteltem magamnak a blogra. Sokszor a festmény korabeli megítéléséről is ír egy-egy bekezdést, vagy elmeséli, mi lett az utólagos sorsa, így egy teljes képet kapunk az adott alkotásról.
Láng György szeretettel – talán odáig is merészkednék, hogy áhítattal – írta meg ezt a regényt. Ez óhatatlanul átragad az olvasóra is, és mire a végére ér addigra érzelmek kavalkádjával kell szembenéznie és azzal a nagyon erős kísértéssel, hogy csak azért, mert most már „ismeri” Botticellit ne nyilvánítsa ki azonnal „kedvenc festőnek”, ahogy Dallos Sándor regénye után tette Munkácsyval. Hisz olyan sokan festettek még olyan sok mindent, amiről még nem is tudni, hogyan és mennyire fog megérinteni…

“A művész olyan, mint a tenger. Hátán ringatja az eget és a földet, visszasugározza a napfényt és éjszakát: tükröz mindent, az egész való életet, és mindenkor a mát mutatja, a jelen időt, amely éppen zajlik körülötte, még akkor is, ha régi időkről szól. Kifejezésmódja, formanyelve és alkotó módszere mindig korabeli. A mű mindenkor vallomás a korról.”

Az íróról:
Láng GyörgyLáng György (Bp., 1908. ápr. 4. – Bp., 1976. ápr. 3.): zeneszerző, író, karnagy és grafikus. A Zeneakadémián zeneszerzői diplomát szerzett. Egyidejűleg a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. Szimfonikus, kamara- és kórusműveket komponált. Zenei kritikái a 30-as években több lapban is megjelentek. A hatvanas években a Művészeti Szakszervezetek továbbképző studiójának tanára volt. Három színművét is bemutatták: Katz bácsi (zenés játék, Bethlen téri színpad, 1935); Akik túlélték (Belvárosi Színház, 1946); Két férfi az ágy alatt (Dosztojevszkij témája nyomán, Vígszínház, 1949–50). Nevét mindenekelőtt nagy sikerű zenei tárgyú könyvei tették ismertté. Hajdu György rendezésében készült róla egy portréfilm: Láng György emlékére címmel.

 

Címkék: , , , ,

Maurice Druon: Zeusz emlékiratai

Maurice Druon: Zeusz emlékirataiFülszöveg: „Boldog párok, akik Görögországban utazgattok, jusson eszetekbe, hogy mi, istenek nem mindig magunk gondoljuk ki alakunkat. Hogy a helyes cselekedet a helyes pillanatban menjen végbe, gyakran belétek költözünk, tudtotokon kívül.”
Maurice Druont (1918-2009), akit a Francia Akadémia is tagságra méltatott, elsősorban a középkor francia történelméből merítő regényeiről ismeri a magyar közönség, ez a szellemes, pajzán írása azonban a görög mitológia világába kalauzol. Nem akárki, az istenek és emberek atyjának szemével, aki több ezer éves álmából modern világunkra ocsúdik. Nincs különösebben meglepve, elvégre az Olümposzon is megesnek dolgok, urambocsá, a főisten is okkal száll magába néhanapján. Mindazonáltal kedvére való a teremtés, s úgy véli, egészében véve azért kár lenne ezért a világmindenségért. Döntse el a kedves olvasó, hogy vajon a szerző lényegül-e az emlékirat lapjain Zeusszá, vagy megfordítva.

Értékelésem: Ennek a könyvnek is nagyobb elvárással indultam neki, mint amit be tudott a végére igazolni. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, mert az messze áll a valóságtól. Amikor kézbe vettem úgy gondoltam, ez csakis egy ötcsillagos olvasmány lehet, de mint kiderült, számomra csak a négyet éri el.
Maurice Druon régi és kedves ismerős „Az elátkozott királyok” óta. Azt a sorozatát szinte levegővétel nélkül olvastam ki, annyira izgalmas, fordulatos és az én ízlésem szerint megírt. Elképzelhető, hogy az én hibám, de egy hasonlóan izgalmas élményt vártam ettől a könyvtől is, hiszen a görög mítoszok is tulajdonképpen ugyanazokról a dolgokról szólnak, mint a francia királyok sorsa: hatalmi harcok és háborúk, cselszövés és intrika, szerelmi tragédiák és nagy egymásra találások. Ezen kívül, a fülszövegben ígért „francia könnyedség” és a több értékelésben is említett „humor” azt idézte elém, hogy ez egy rendkívül szórakoztató könyv lesz.
Bár úgy hangzik, nem negatívumként hozom fel azt, hogy nem (kifejezetten) szórakoztató. Csupán annyit szeretnék ezzel mondani, hogy más, mint amire felkészültem, így bár egy nagyon jó olvasmánynak bizonyult a maga nemében, egészen végig elkísért az első oldalak után tapasztalt hiányérzet, az elváráshoz való összevetés nyomán.
A könyv valóban az emlékiratok hangulatát idézi. Egyes szám első személyben íródott, és a történetmesélés tulajdonképpen – ahogy ez az egyik oldalról a másikra haladva kiderül – csak egy indok arra, hogy Zeusz (akiben talán nyugodtan feltételezhetjük, legalább részben, magának az írónak a megnyilvánulását) elmondja a véleményét a jelen korról, és hogy megossza velünk néhány bölcs és megfontolandó gondolatát a világ dolgairól, legyenek azok az egész emberiségre kiható eszmefuttatások, vagy csak az egyénre korlátozott meglátások. Az „emlékirat” a nagyapa – Uránosz – korától kezdődik és Zeusz Hérával kötött házasságáig követi végig a görög mítoszokból már ismert eseményeket. Ami hatalmas erénye a könyvnek, és tükrözi a szerző zsenialitását az, hogy ezeket az eseményeket, amelyeket általában különálló történetek formájában szoktunk meg, teljes egésszé varázsolja, egy egységes történetté, aminek megvan a maga folytonossága, és amiben az epizódok logikusan és időrendben következnek egymásból.
Egy-egy jelentősebb momentum leírása után, Zeusz megszólítja az olvasót (a ma emberét), és tanulságot von le számára az éppen elmesélt történetből, intelmeket oszt és tanácsokat ad hosszabb-rövidebb monológok formájában, teljesen olyan érzést keltve ezzel, mintha csak példabeszédeket olvasnánk, vagy éppenséggel hallgatnánk.

Kétmilliárd ember, kétmilliárd orsó! Képzeljétek el, milyen hatalmas rokka áll Lakheszisz előtt, és értsétek meg, miért tanácsolom, ne szaporodjatok meggondolatlanul, miért javaslom, hogy ügyeljetek, mire vállalkoztok, mivel táplálkoztok, ügyeljetek a legkisebb lépésetekre is, értésetek meg, miért is intelek benneteket: ne fenyegessétek egymást fegyveretekkel.

Olvasás közben ezt jegyeztem fel magamnak: „ez Druon füveskönyve”. Most, hogy a könyv végére értem, egyre inkább úgy érzem, hogy ez továbbra is egy vállalható állítás. Druon, Zeusz hangján, a háború ellen szól, a természet megóvása mellett, a helyes cselekedetekről, a helyes meglátásokról, az emberi természetről és kapcsolatokról, és nagyon sok helyen az érzelmekről.

– Csupán az emlékezésért létezni szomorú boldogság – mondta. – Az emlékezet csak akkor hasznos, ha alkotás szülője.

A nevetés mindig fölényetek bizonyításának egyik módja. A színházban is ezért szeretitek annyira a komédiát. De az igazi fölény akkor mutatkozik meg, ha tudunk nevetni önmagunkon.

– A Sors a folytonosan újrateremtődő végzetszerűség.

Aki szeret, annak nincs olyan alakzata a világnak, amiben fel ne fedezné a szerelmet.

Hogy ez mind eljusson hozzánk, és minél hatásosabb legyen, kell a távolság: a kétezer év távolsága, ahonnan Zeusz visszatekint, és az ember és isten közt levő távolság. Bár Zeusz végtelenül emberséges, mind az ő, mind a többi a történetben megemlített istenség esetében is, érezni lehet a „magasabb szféra” adta méltóságot és az emberi léten átnyúló hatalmat. Ez a kettősség, ami isteni mivoltából, de emberséges megnyilvánulásaiból ered, szintén megalapozza az kifejtett gondolatokat. A stílus látszólagos könnyedsége és játékossága az, ami egyfelől áthidalja a távolságokat író és olvasó, isten és ember, múlt és jelen között, másfelől lehetővé teszi számunkra, hogy a történet mögé lássunk, hogy a felelevenített mítoszokon túl, elolvashassuk Druon füveskönyvét.
A regény egy Szünet című nagyon rövid fejezettel ér véget, melyben Zeusz elbúcsúzik tőlünk, de ugyanakkor a cím és az utolsó pár sor arra utal, hogy nem ez az utolsó találkozásunk. Talán ez egy üzenet az írótól, hogy a regénynek lesz még folytatása, hiszen még sok minden történik az után, hogy Zeusz maga mellé veszi Hérát, tehát még bőven lenne miről írni emlékiratot.

Karcaim a könyvhöz (a Moly-on):

Godin_Hekate_geheel

…Hekaténak három teste lévén, megvan az a képessége, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövőt. […] Hekaté az az istenség, aki egy és ugyanazon dologgal kapcsolatban ismeri annak alapelemét, megnyilvánulását és nemlétét is.

ceres-summer-1712

Aki szereti a telt szépséget, annak Démétér a legszebb az összes istennők közül. Dús csípője erős lábszáron nyugszik. Jártában a medencecsontjánál elhelyezkedő enyhe hajlatban két gödröcske mosolyog. Domború hasa sima, mint a márvány; melle dús és kemény, fogai csillognak, szeme átható kék. Orcája üde, mint a mályvarózsa, s amikor karjával felemeli dús aranyhaját, mintha az első aratás nehéz kévéjét tartaná a feje fölött. (A képen: Antoine Watteau: Ceres –  Démétér római megfelelőlje)

statements_217294

Aglaiának, Euphroszünének és Thaleiának neveztem el őket […]
A három elválaszthatatlan, átölelik egymást, egyikük mindig éppen ellenkező irányba néz, mint a másik kettő, ami nem kevéssé bizonyítja, milyen csekély bennük a vállalkozó kedv és tettvágy. Ők a gráciák; szépségükkel csak a lustaságuk vetekszik. 

Megpróbáltam rájuk bízni néhány feladatot. Néha segítenek az évszakoknak és a heszperiszeknek, és a növényzettel foglalatoskodnak. A múzsák irányításával megszőtték – de milyen lassan! – Harmonia ruháját. (A képen: Antonio Canova: A három táncoló grácia, 1799)

statements_217284

Melpomené, a tragédia múzsája […], a tragédiáé, melyben a szemben álló, kétféle végzet összeütközését ábrázolják. … Erató, a lírai és elégikus alkotások irányítója. […] Erató a erotikus képzelet múzsája is. Soha nem volt hajlandó ruhát viselni: a mezítelenséget kényelmesebbnek érzi. Pilühümia, a szent énekek múzsája […] uralkodik a varászlatokon, amelyek mozgásba hozzák az istenit. (A képen: Eustache Le Sueur: Melpomené, Erató és Polihimnia, 1652)

statements_212814

Mert Themisz és én ezen a napon nemzettük a három heszperiszt: AIglét, Erüthiát és az esti Arethuszát, a három határőrző nimfát, de ők a jövendő határait őrzik. 
Tartózkodásuk helyéül Uranosz kertjeinek romjait jelöltem ki. Ők gondozzák az aranyalmát termő fákat, melyeket nagyapám növesztett kedves atlantidái táplálására.

Heszperiszek/Heszperidák: Hárman voltak, Heszpera (máshol Arethusza – „az Esti”), Aiglé („a Világos”) és Erütheia („a Bíbor”). A fa őrzésével Héra bízta meg őket és még egy segítőt is rendelt melléjük, Ládónt, az emberi nyelven tudó hatalmas kígyót. Az aranyalmákhoz, amelyet a Heszperiszek csengő hangon énekelve őriztek, csak ketten jutottak hozzá, az egyik Héraklész volt, akinek tizenegyedik munkája volt az aranyalmák megszerzése (később visszajuttatta őket a Heszperiszekhez), a másik Erisz, aki a Heszperiszeket kijátszva jutott egy almához, hogy viszályt robbantson ki vele Péleusz és Thetisz lakodalmán, mert nem hívták meg az esküvőre. (A képen: F. Leighton: A Heszperidák kertje)

statements_212799

Így az első napon Themisz meg én a világosság három óráján nemzettük a három évszakot. Nevük:Eunómia, Diké és Eiréné, azaz: Jó Törvény, Igazságosság és Béke. Az athéniak még így is nevezik őket: Virágfakadás, Növekedés és Gyümölcs.És igazuk van. 
A Törvény és a Hatalom elsőszülötteinek, az évszakoknak, az a feladatuk, hogy felügyeljenek a növényzetben végbemenő szabályos körforgásra, másrészt az emberi társadalmak rendjére. Ez a két feladat egyáltalán nem összeegyezhetetlen.

Hórák: Zeusz és Themisz leányai, a természeti és társadalmi törvények őrei, az évszakok és az erkölcsök rendjének istennői. Hárman voltak, Diké „a Jog”, Eiréné „a Béke” és Eunomia „a Törvényesség”. Az évszakok megszemélyesítőiként Auxónak („a Növesztőnek”), Thallónak, („a Sarjasztónak”) és Karpónak, („a Gyümölcsöztetőnek”) nevezték őket. A törvényes rend biztosítása mellett az Olümposz hatalmas felhőkapuját nyitották és zárták, valamint Héra szekeréről és lovairól is gondoskodtak. Gyakran jelen voltak Aphrodité vagy Dionüszosz kíséretében is, ezenkívül Zeusznak segítettek a világ törvényes kormányzásában. A költők Örömteli és Széphajú jelzőkkel emlegették őket.

statements_212787

A második napon Themisz meg én három másik lányt nemzettünk: Khlóthót, Lakhesziszt és Atroposzt. Jól ismeritek mindhármójukat; ti párkáknak nevezitek őket; rossz a hírűk a halandók között a harmadik párka miatt, akinek az a feladata, hogy elvágja éveitek fonalát…[…] 
De gondoltok-e valaha is rá, hogy köszönetet mondjatok Khlótónak, amiért a meg nem alkotott dolgok hatalmas, szűrkés gyapjúgubancából kihúzta ti egyéni sorsotok első szálát? […] Nem érzitek csodának, hogy az élet nagy lutriján, sok milliószor milliárd szám közül a tiéteket húzták ki? Márpedig, fiam, megszületni annyi, mint megválasztottnak lenni! […]
[Lakheszisz] gombolyítja a fonalat a guzsalyra. […] Ti nem tudjátok, hogy állandóan ügyelni kell a fonalra, meg kell erősítenie, amikor vékonyul, meg kell sodornia szálait, jóllehet ti mindent elkövettek, hogy elnyűjétek, és gyorsan kötött csomóval meg kell őriznie életeteket, valahányszor megszakadni készül.

Párkák/Moirák: Hárman voltak, Klóthó („a Fonó”), Lakheszisz („az Osztó”) és Atroposz („a Megkerülhetetlen”). A sorsnak ezek az istennői szőtték fonták a végzet fonalát, Klóthó gombolyította a guzsalyról, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával kíméletlenül elmetszette azt. (A képen: Kovács Margit Párkák című kerámiája)

statements_210330

Mnémoszüné: Uranosz és Gaia leánya, Titanisz, a többi Titanisz, a Titánok, a Hekatonkheirek és a Küklópszok testvére, az emlékezés istennője, a Múzsák anyja. Mikor Zeusz az istenek királya lett és már két (Métisszel és Themisszel kötött) házasságán túl volt, megkérdezte az isteneket, hogy mire lenne még szüksége a világnak. Az istenek erre azt felelték, hogy dicsőítőkre, akik zenével és dallal zengenék tetteiket. Zeusz erre szerelmével ostromolni kezdte Mnémoszünét, aki engedett a csábításnak és kilenc éjszakát töltöttek együtt Pieriában, az istenektől távol. A kiszabott idő elteltével Mnémoszüné kilenc egyforma természetű leánynak adott életet, akik csak a táncra és a zenére tudtak gondolni, a kilenc Múzsának. (A képen: Dante Gabriel Rossetti: Mnémoszüné, 1881)

1992010_bigA könyvről:
“Tökéletesen közvetíti ez a könyv a görög kultúra emberközpontúságát, nyitottságát a természet szépségeire és az élet örömeire.
Zeusz derűje és harmóniája megintcsak emberi léptékű, nem a keleti megvilágosodottak hétköznapi ember számára elérhetetlen magasságaiban lebeg, nézőpontjában, fogalmazásában mégis benne van az, hogy az Olümposz magasából képes látni minket. Intései, tanácsai, még humoros-ironikus, csipkelődő szavai is ezt árasztják. […]
Ez a könyv emlékeztetőnek is nagyon jó, meg arra, hogy megvilágítsa, miért is olyan fontosak nekünk az ógörögök. Meg még mitológiai áttekintésnek is. Léteznek ennél alaposabb művek, de ami ennél jobban kedvet csinálna a görög múlt és hagyaték tanulmányozására, hát nemigen.
Számos pozitív hatása lehet ennek a könyvnek. Az ember másként tekint mindenre, ami élő, kedvet kap, hogy Görögországba utazzon, vagy épp, hogy kimutassa szerelmét a párjának. Jobban megbecsüli általa az időt, amit ezen a Földön tölthet.
Fontos dolgokra emlékeztet, olyanokra, amik épp úgy nem vesznek el a jelenkor mindenféleségei közepette, ahogy végeredményben a görög istenek emléke is él még.” (Uzseka Norbert ajánlója  – Maurice Druon: Zeusz emlékiratai)

 

Címkék:

Susana Fortes: Robert Capára várva

“Fényképészek voltak, olyan emberek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy néznek. Valaminek a tanúi. Anélkül, hogy tudták volna, két világháború között éltek. A legtöbben megszokták, hogy illegálisan keljenek át a határon. Már nem németek voltak, vagy magyarok, lengyelek, csehek vagy osztrákok. Csak menekültek. Sehova sem tartoztak. Egyelten nemzethez sem. Nomádok voltak, hontalanok.”

Fülszöveg: Párizs, 1935. Írókkal, költőkkel, festőművészekkel és fényképészekkel van tele a város, akik a Montparnasse kávéházaiban izgatottan tárgyalják a legújabb politikai eseményeket. Itt talál egymásra két fiatal zsidó menekült: a magyar Friedmann Endre, aki fényképészként próbál megélni, és a Németországból jött Gerta Pohorylle. Szépek, szenvedélyesek, mohón vágynak a sikerre és a szerelemre.

S mindkettő megadatik nekik: immár Robert Capa és Gerda Taro néven együtt mennek Spanyolországba, nem kívülálló művészekként, hanem lelkesen támogatva a Köztársaság ügyét, megrázó képeket készítenek a polgárháborúról… Boldogan élhetnének, amíg meg nem halnak… Capa életének nagy drámájáról szól a könyv: az első nagy sikerekről, a leghíresebb fotó – A milicista halála – keletkezéséről és a nőről, akinek elvesztését élete végéig nem heverte ki, s aki legalább annyira hőse ennek a történetnek, mint maga Robert Capa.

A népszerű spanyol írónő, Susana Fortes ifjúkorától kezdve tervezte, hogy könyvet ír Capáról, mert „Spanyolország legalább egy regénnyel tartozik neki”. Amikor 2008-ban Mexikóban találtak három dobozt, benne Capa, Gerda és jó barátjuk, David Seymour fotóival, úgy érezte, megtalálta a „közvetlen ihletforrást”. Az egyik fénykép volt az, melyen Gerda Taro látható, amint Capa pizsamájában alszik egy keskeny ágyon. „Lehetne akár egy kisgyerek képe is, ha nem volna az a nagyon finom, kiszedett szemöldöke.”

Ezzel a képpel kezdődött, s az eredmény egy világsikerű könyv lett.

Értékelésem: Ez egy nagyszerű könyv két nagyszerű személyiségről, egy rendkívüli korban. Robert Capa és Gerda Taro életútját követhetjük nyomon nagyon közelről, lépésről lépésre, onnan, hogy Gerda Párizsba érkezik és találkoznak, egészen Gerda utolsó megélt napjáig.

Chim nekem adta azt a képet, amit Stein barátja készített rólam meg Andréról a Flore kávézóban. Mindig nehezemre esik felismerni saját magamat a képeken. A sapkám félre van csúszva, és lefelé nézek, mintha egy vallomást hallgatnék éppen. André pedig beszél, sportos kabátot és nyakkendőt visel. […] A képen a szemembe néz, mintha a reakciómat akarná kifürkészni, és ő is mosolyog, vagy majdnem. Olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár.”

Történetük a spanyol polgárháború eseményeivel fonódik össze, és a nevük számtalan a kor ismert vagy később ismertté vált személyiségének neve mellett bukkan fel. Nem csak más fotósokról van szó, mint Henri Cartier-Bresson, André Kertész, Fred Stein, hanem írók és művészek is, mindenki, aki a 30-as években megfordult a híres Montparnasse-i kávézókban vagy a háború lövészárkaiban.

“A közelharc egyetlen előnye, hogy a könnyűfegyverek tüzében minden metafizikai szorongás megszűnik. Ilyenkor Kierkegaard, Nietzsche és Schopenhauer mind elmennek a búbánatba. […] Ellentmondásos érzés, de furcsamód függővé lehet válni tőle, olyan brutális dózis adrenalin termelődik ilyenkor, mintha az ember izmai a testén kívülre kerülnének, és kifeszítenék őket egy kötéllel. A meggyőződés átalakul tetté. Felélednek az alvó ösztönök. A célzás pontosabbá válik. Ilyesfajta szédületet érezhetnek az atléták a futóverseny előtt. Reflex. Erő. Összpontosítás. Minden haditudósító átéli ezt, ugyanúgy, ahogy régen a trójai háború harcosai, pedig akik a Homérosz által megénekelt háborút vívták, soha nem álmodtak arról, hogy az Íliász főszereplőivé válnak. Nem arról van szó, hogy élvezték, de soha nem érezték magukat annyira elevennek. Akhilleusz-szindróma.”

“A San Bernardo utcában hallotta először Capa a No passaran! jelmondatot egy milicista csoporttól, akik éppen barikádot építettek. Nem törnek át! Pétain elhíresült mondata eredetileg a verduni ütközet idején hangzott el, most spanyolul valahogy hangosabban szólt. Az ilyen mondatok háborús örökségek, idegen véreket fűznek össze.”

“Egyik délután elérkezett hozzájuk a hír, hogy meggyilkolták Federico García Lorcát Granada közelében. Ez a gyilkosság testesítette meg a másik Spanyolországot, a könyvégetőket, azokat, akik gyűlölték a gondolatokat, és a „Vesszen az értelem!”, „Éljen a halál!” jelszavak alá sorakoztak fel, majd egy hajnali órán agyonlőtték legjobb költőjüket.”

Izgalmas, értelmes és értékes életük volt. Erről a képeik tanúskodnak a legjobban. A könyvben nincs egyetlen fénykép sem, viszont néhány világhírű alkotás, mint az „Egy milicista halála” a szemünk elé tárul a szerző sorai által a maga tragikus történetének részleteivel együtt. Az író kiváló tehetséggel kelti életre a könyvben a fotográfiát mint művészetet, minden izgalmával, gyönyörűségével, küszködésével és fájdalmával együtt. Az biztos, hogy a könyv elolvasása után, az ember egészen másképpen fog viszonyulni a képek világához.
Ez egy kiváló dokumentum könyv, hiszen a szerző saját vallomása szerint igyekezett hűen ábrázolni, mind a szereplőit, mind a kor eseményeit. De ezen felül még el is varázsol; egy jó regény minden csáberejét bevetve beszippantja az olvasót, aki az utolsó fejezeteknél már érzi, hogy az egyetlen hibája az, hogy nem végtelen.

A főszereplőkről:

Robert Capa:  eredeti neve Friedmann Endre Ernő. Budapesten született, 1913. október 22 -én és Indokínában halt meg, Thai Binh közelében, 1954. május 25-én. A magyar származású Capát a 20. század egyik legjelentősebb fotósának tekintik és elsősorban dokumentaristaként, haditudósítóként tartják számon.  Ebbe a minőségben öt csatatéren fotózott (a spanyol polgárháborúban, a japánok kínai inváziójakor, a második világháború európai hadszínterein, az első arab-izraeli háborúban és Indokínában). A II. világháború folyamán Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál az Omaha Beach-en és Párizs felszabadításakor is ott volt és dokumentálta a háború eseményeit.

1936-1937-ben Gerda Taro-val tudósítottak a spanyol polgárháborúból, a francia, baloldali Regards nevű hetilap megbízásából. Az itt készült A milicista halála című képe meghozta számára a világsikert. Ellenlábasai azt próbálták bizonyítani, hogy a fotó – Capa állításával ellentétben – nem dokumentum, hanem egy megrendezett, beállított kép. A vita tulajdonképpen a mai napig tart, a hivatalos álláspont az, hogy a kép eredeti, vagyis Capa valóban abban a pillanatban fotózta le egészen közelről a katonát (akit később Federico Borrell García néven azonosítottak), amikor egy golyótól elesett a harcmezőn.

“Egy milicista fut lefelé a tarlóval borított dombon. Fehér inge ujját feltűrte a könyöke fölé, katonasapkája hátracsúszott, puskája a kezében. Három finom alcoyi bőrből készült tölténytáska van nála. A délután ötórai nap hosszú árnyékokat vetít hátrafelé. Egyik lábát enyhén felemeli. A felső inggombja kigombolva. Karjai szétállnak, mint a kereszt szára. Keresztre feszített Krisztus. Katt.
Később, egy párizsi labor sötétszobája homályában lassan bontakozott ki az ember arca az előhívóvödörben. Sűrű szemöldök, magas homlok, kiugró áll. Az ismeretlen milicista.
A fényképet a Vu folyóirat hozta le a spanyol polgárháborúnak szentelt szeptemberi különszámában, a rákövetkező évben pedig megjelent a Regards-ban, a Paris-Soir-ban, sőt a Life különszámában is. Itt a képaláírásban szerepelt a magyarázat, hogyan tudta Robert Capa fényképezőgépe rögzíteni a spanyol katonát épp abban a pillanatban, amikor egy lövedék fúródik a fejébe, és éppen elesik a cordobai fronton.”

1938-ban a második kínai–japán háború miatt Kínába, 1940-ben Mexikóba utazott. A sors furcsa fintora, hogy „a világ leghíresebb háborús fotósa” egészen 1943-ig nem kapott megbízást, hogy a világháborúról tudósítson (a Blitz idején Londonban van, de nem mint tudósító), ettől kezdve azonban szinte végig az első vonalakból küldte képeit a LIFE magazinnak. Előbb Észak-Afrikában, majd Szicíliában kísérte az amerikai katonákat. 1944. június 6-án hajnalban ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett.

6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd délután 2-kor, amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouth-ba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az asszisztens, az akkor 15 éves Larry Burrows (aki később maga is hadifotós lett) annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak.

Mindazonáltal a LIFE június 19-én leközölt 10 képet “slightly out of focus” (“enyhén életlen”) magyarázkodó képaláírással. Ez annyira felbosszantotta Capa-t, hogy később ezt a címet adta önéletrajzának is. (Ez a kötet 2006 októberében jelent meg magyarul Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból címmel a Park Könyvkiadó gondozásában.) Ezek a fotók – mint egyedüli hiteles vizuális dokumentumok – inspirálták később Steven Spielberg-et a Ryan közlegény megmentése c. film nyitó képsorainak megalkotásakor.

1947-ben megalakította a Magnum fotóügynökséget, amelynek elnöke is lett, alapító kollégái barátja Henri Cartier-Bresson, David Seymour, George Rodger és William Vandivert.

1948-ban Magyarországon is fényképezett, a háborús pusztítást és a kommunista befolyás nyomait rögzítette.

Gerda Taro: igazi neve Gerta Pohorylle (1 augusztus 1910, Stuttgart, Németország – 26 július 1937, Brunete mellett, Spanyolország). Fotográfus és haditudósító, Robert Capa szerelme és társa. Gerda Tarót tekintik az első női fotóriporternek, aki a harcvonalból tudósított, és aki a harctéren halt meg.

“A spanyol polgárháború első évében legendák keringtek a fronton tevékenykedő csinos, a harctéren is magassarkúban járó karcsú, vörösesszőke nőről, aki fényképezőgépével és ellenállhatatlan mosolyával támogatta-erősítette a republikánusok ügyét. De korai halála miatt Gerda Taro hírneve hamarosan feledésbe merült – felvételeinek hátoldaláról kiradírozták nevét, és az utókor sokáig csak úgy emlékezhetett rá, mint „a legnagyobb háborús fotográfus”, Robert Capa társára. Ki tudta vajon hosszú évtizedeken át, hogy huszonhét évesen, pár nappal abszurd halála előtt ő készítette a Picture Postban megjelent legendás Capa-portrét, amelyet Stefan Lorant fenti magasztalása kísér?” Teljes cikk itt: http://fotomuveszet.com/index.php?option=com_content&view=article&id=474&Itemid=488

“Néha az életben maradás azon múlik, hogy meg tudja-e őrizni az ember a lélekjelenlétét.”

“Mindig történetbe leszünk szerelmesek, nem névbe, nem testbe, hanem abba, ami meg van írva benne.”

 
1 hozzászólás

Szerző: be október 14, 2012 hüvelyk Életrajzok/emlékiratok, Susana Fortes

 

Charles Baudelaire: Journaux intimes fusées – Mon coeur mis à nu

Különleges olvasmány… Ez igazán napló, az a fajta, amit az ember saját magának ír, és nincs benne az a tudat, hogy szerző lévén előbb-utóbb úgyis nyilvánosságra kerül. Ennélfogva nem egy folyamatos egybefüggő szöveggel állunk szemben, hanem jegyzetekkel, gondolat foszlányokkal, felsorolásokkal, ötletgyűjteménnyel, későbbi írások terveivel. És mindez egy nagyon hirtelen és durva őszinteséggel tárul elénk, néhol már az obszcenitás határait súrolva.

A hangvétel – szinte bármiről is legyen éppen szó – szarkasztikus, cinikus, arrogáns, helyenként egyenesen kegyetlen, máskor meg elmélázó, filozofikus, nosztalgiázó. Baudelaire egyértelműen saját magának ír, nincs semmire és senkire tekintettel sem elgondolásban sem megfogalmazásban.

Baudelaire ebben a naplóban szinte mindenről véleményt nyilvánított, legalább egy félét: a nőkről, a szerelemről, Istenről, a politikáról, a kortárs és klasszikus irodalmárokról, a franciákról, a belgákról, a dandyzmusról – ez valamiért különösen foglalkoztatta, mert folyton visszatér ehhez a fogalomhoz/jelenséghez – az újságírásról, a kiadókról, stb.

Fergeteges, meghökkentő olvasmány. Felkavar és megmosolyogtat, kérdéseket ébreszt, és válaszokat ad olyan kérdésekre, amelyekről nem is tudtad, hogy valaha feltetted magadnak, de mégis ott lapultak benned.

Muszáj most elővennem a verseit, mert az én emlékezetemben, a versei alapján ítélve, Charles Baudelaire nem ilyen…

Idézetek:

“Le Francais est un animal de basse-cour, si bien domestiqué qu’il n’ose franchir aucune palissade. Voir ses gouts en arts et littérature.”

A francia a baromfiudvarból való állat, aki annyira szelíd, hogy egyetlen palánkot sem mer átugrani. Lásd az ízlését a művészetben és az irodalomban.

“Je m’ennuie en France, surtout parce que tout le monde y ressemble à Voltaire.”

Unatkozom Franciaországban, főleg azért mert itt mindenki olyan, mint Voltaire.

Il n’existe que trois êtres respectables:
Le prêtre, le guerrier, le poète. Savoir, tuer, et créer.

Csak három tiszteletreméltó emberi lény létezik:
A pap, a harcos, a költő. Tudni, ölni és alkotni.

“Monarchie ou république, basées sur la démocratie, sont également absurdes et faibles.”

A monarchia vagy a köztársaság, amennyiben a demokrácia az alapja, egyaránt abszurd és gyenge.

A balkon

Apollonie Sabatier (festette: Vincent Vidal) Baudelaire szeretője és múzsája

Emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő,

te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnő:
a méla kályhatűz, a bűvös esthomály –
emlékek anyja, te, úrnők között is úrnő!

Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkonunk estelét a rózsaköd beszőtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.

Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hősi úr a szív!
Éreztem, legdicsőbb úrnőm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünő napfénnyel langyos alkony!

Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted – óh, drága mérgü kéj! –
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sűrü éj.

Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve múltamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a múlt!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.

Ti eskük, illatok, sok végnélküli csók!
Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
s keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hűs mélyén megfürödvén?
– Óh, eskük, illatok, sok végnélküli csók!

Tóth Árpád fordítása

Baudelaire (festette: Gustave Courbet)

 
Hozzászólás

Szerző: be december 3, 2011 hüvelyk Életrajzok/emlékiratok, Charles Baudelaire

 
 
%d blogger ezt kedveli: