RSS

Geoffrey Chaucer kategória bejegyzései

Canterbury mesék – II. Mesecsoport

A második mesecsoport egyetlen nagyobb terjedelmű mesét tartalmaz: A törvénytudó meséjét.

Szíriában élt egy kalmár társaság, melynek tagjai egy római út során hallanak Konstánciáról, a római császár lányáról, aki híres szépségéről, jóságáról és erélyességéről. Amint hazatértek Szíriába meséltek a szultánnak a lányról, aki csupán a szavaik alapján annyira szerelmes lett belé, hogy eldöntötte, feleségül veszi. Viszont mivel Konstancia keresztény, az egyetlen módja a házasságkötésnek az volt, hogy a szultán térjen át kereszténységre az egész családjával és udvarával együtt. Konstancia elhagyja tehát otthonát, és elindul Szíria felé. A költő nagy részletességgel írja le a lány bánatát az elutazás előtt, hiszen addigi életét kell hátrahagynia, és “barbárok” közé kell mennie.

Közben Szíriában a szultán anyja, aki egyáltalán nem ért egyet a megkeresztelkedéssel, sőt: bűnnek tartja a saját vallásával szemben, összeesküvést sző az ara ellen a szultán néhány bizalmasával, akiket meggyőz az igazáról. Egy pompás vacsorát szervez, és ott minden áttért keresztényt legyilkoltat kivéve Konstanciát, akit a szultána emberei egy hajóra tesznek kormány és kormányos nélkül, abban bízva, hogy majd úgyis meg fog halni a tengeren. Itt a mesélő megszakítja a történetet, és – mintegy kiszólva a közönségnek – felteszi a kérdést, hogy miért nem halt meg a lány is  legyilkolva a többiekkel együtt, hogyhogy csak ő menekült meg? A válasz a hitében keresendő és az isteni gondviselésben.

A hajó végül Angliába érkezik és Northumberland partjaira vetődik. Egy közeli kastély gondnoka talál rá, és menedéket ajánl neki. Konstancia nem mondja el, hogy ki is ő valójában, viszont idővel a jótevőjét és feleségét is áttéríti a kereszténységre. Egy fiatal lovag, aki a Sátán befolyása alatt áll, szerelmes lesz a lányba, de ez nem viszonozza érzelmeit. Ezért az ifjú úgy áll bosszút, hogy egy éjszaka besurran a szobába, ahol Konstancia és a gondnok felesége alszanak, ez utóbbit leszúrja egy késsel, majd a kést Konstancia párnája alá rejti. Amikor a kastély ura és a gondnok visszatérnek, Alla (Northumberland királya) kihallgatásra hívja a lovagot és Konstanciát. A kihallgatás közben a lovag megesküszik, hogy a lány a gyilkos, viszont amint ezt kimondja ott helyben összeesik és meghal. A király, aki szemtanúja ennek a csodának, a hatására ő is áttér a kereszténységre, és feleségül veszi a lányt. Alla elutazik Skóciába, közben Konstancia megszüli gyermeküket, de a király anyja, aki nem örül a frigynek, kicseréli a levelet, amiben Allát értesítik gyermeke születéséről egy olyannal, amiben az áll, hogy a csecsemő ördögi torzszülött, akit a boszorkány anyja elvarázsolt, és tőle és a gyerektől is mindenki fél a várban. A levelet elolvasva a király futárt küldd vissza azzal a paranccsal, hogy feleségét és fiát tegyék ugyanarra a hajóra, amivel partra vetődtek, a többit bízzák a tenger dühére. Amikor hazatér, és kiderül az igazság, megöli a saját anyját.

manoflawLKözben a római császár megtudván, mi történt Szíriában, hadsereget küldd a pogányok ellen. A Rómába visszatérő hajók keresztezik szegény Konstancia roncsát, megmentik a lányt és visszaviszik szülőföldjére anélkül, hogy tudnák, ki ő. Konstancia több évig él Rómában annak a szenátornak a házában, aki megmentette. Amikor elterjed a hír, hogy Alla király Rómába jön zarándoklatra, a szenátor felkészül a fontos vendég fogadására. A vacsoránál Alla előbb a fiát látja meg, majd a feleségét is, akinek mindent elmagyaráz, majd boldogan egymás karjaiba borulnak. Együtt elmennek a császárhoz, és így az egész család újra egyesül. Alla és Konstancia visszatérnek Angliába, de csak néhány boldog év adatik meg nekik. A mese azzal ér véget, hogy Konstancia, férje halála után, hazatér Rómába, hogy apjával legyen élete hátralevő részében.

Már a történet prológusában találunk egy olyan elemet, mellyel a szerző átlépi a határt a valóság és a fikció között: a törvénytudó, mielőtt belekezdene a mesébe panaszkodik, hogy már nem tud mit mesélni, hiszen minden valamirevaló történetet már megírt Chaucer, aki része a kis zarándok csoportnak, és felsorolja azokat a műveket, amelyeket a “valódi” Chaucer írt.  A szerzőnek ezzel az a célja, hogy valósnak tüntesse fel a meséket, mintha az, amit leírt csupán dokumentálása egy valóban megtörtént zarándokútnak, valós személyekkel, és valóban elhangzott mesékkel (amiket tehát nem ő talál ki).

Caroly Dinshaw, Chaucer egyik feminista beállítottságú kritikusa, felhívja a figyelmet arra, hogy ez a mese a társadalmi viszonyokat mutatja be egy olyan korban, melyben a nők árunak számítanak: Konstancia egyik helyről a másikra kerül, sorsáról mások döntenek, mint egy áru esetében is, melyet kézről kézre adnak – nem véletlen, hogy a mese elején kalmárok szerepelnek. Ugyanakkor abban a korban az is jellemző volt, hogy a szülők érdekházasságra kényszerítették gyerekeiket, amennyiben a házasság valamilyen hasznot hozott a családnak, és a főszereplővel is ez történik.

A történetet egyértelműen a vallásosság hatja át hiszen, mivel végig megtartotta hitét (Konstancia “konstans maradt), sőt: másokat is áttérített, mindig megmenekült a szorult helyzetekből, és végül megtalálta a földi boldogságot és nyugalmat. Továbbá, a hajó a középkor ikonográfiájában egy megszokott szimbóluma az egyháznak, a templomnak, ahol a hívő minden esetben menedéket talál.

Több kritikus is egyetért azzal, hogy talán nem véletlen, hogy egy erélyes nőről szóló történet (melyben azért megjelennek olyan női karakterek is, akik egyfelől ellentétben állnak a főszereplő tökéletességével, másfelől éppen az ellentét által jobban kihangsúlyozzák Konstancia jó tulajdonságait) az előzménye a Bathi asszonyság meséjének, mely közvetlenül ez után hangzik el.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be január 21, 2013 hüvelyk Geoffrey Chaucer, Szépirodalom/egyéb

 

Canterbury mesék – I. Mesecsoport

A lovag meséjének első oldala az Ellesmere kéziratban

A lovag meséjének első oldala az Ellesmere kéziratban

Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című alkotása több úgynevezett mesecsoportból áll.

Az I. Mesecsoportban olvashatjuk A lovag meséjét, A molnár meséjét, Az ispán meséjét és A szakács meséjét. Az utolsó három mindegyike egy-egy rövid, egyszerű pajzán történet, és ezeknek elsősorban a szórakoztatás, a közönség megnevettetése a cél. Az egyszerűség a történeteket szerkezetében rejlik: kevés szereplő (legfeljebb négy), a leírások szinte teljes hiánya, és a cselekmény gyors leforgása: néhány nap, vagy néhány óra csupán. A konfliktus könnyen érthető és követhető, a komikum pedig általában helyzet-komikum, amit szintén gyorsan és könnyen felfoghatnak még az olyan pallérozatlan elmék is, mint maguk a mesélők.

A lovag meséje ezektől teljesen eltér, de mivel csak most tartok a II. Mesecsoport elején, egyelőre nem értem ezt a csoportosítást a három másikkal. A lovag abban a korban nyilván sokkal nagyobb műveltséggel rendelkezett, mint egy molnár vagy egy szakács; ennek megfelelően az ő meséje visszanyúl egészen a görög mondavilághoz, sokkal bonyolultabb a szerkezete (a terjedelmét is ez indokolja), vannak fő-, és mellékszereplők, üzenetet hordoz, és találunk benne, mind jellemábrázolást és belső konfliktusokat leíró részeket, mind a feszültséget fokozó drámai elemeket és fordulatokat.

A történet az ókori Görögországban játszódik. Thészeusz, Athén királya, egyik nap úton a város felé találkozik egy gyászoló nőkből álló csoporttal, akik megállítják és elmesélik, hogy Kreón, a thébai király, nem engedi, hogy hazahozzák az ellene folytatott harcban elesett férjeik holttestét, és a saját rituáléik szerint eltemessék azokat. Thészeusz ezért bosszúálló csapást mér Thébára és visszahozatja a harcosok maradványait. A Théba ellen lezajlott ütközet végén a harctéren két megsebesült ellenséges lovagot foglyul ejt, és életfogytiglanra ítél.

A két fogoly, Palamon és Arcitas, két régi jó barát. Már több év telt el amióta fogságba estek, amikor egy napon Palamon a börtönük rácsai között megpillantja Emíliát, Thészeusz sógornőjét, aki a börtönnel szomszédos kertben sétál. Szerelmes lesz belé, ám Arcitas is megpillantja a szépséget, és ő is szerelembe esik. Viszály tör ki a két barát között, de mivel mindketten be vannak zárva, rájönnek, hogy ez értelmetlen, és kibékülnek.

A sors úgy hozza, hogy Arcitas – egy barátja közbenjárásának köszönhetően –  elnyeri szabadságát, de csak azzal a feltétellel, hogy soha nem teheti be a lábát Athénba. Amennyiben ezt az ígéretét megszegi, és Thészeusz emberei elkapják, engedélyük van azonnal megölni őt. Ezen a ponton Palamon és Arcitas közé beférkőzik az irigység, és tanúi vagyunk az első drámai töltetű jelenetnek: Arcitasnak esélye van, immár szabadon, valahogy módot találni, hogy visszatérjen és elnyerje Emília szívét, miközben Palamon azért irigylésre méltó Arcitas szerint, mert ő továbbra is láthatja a rácsokon keresztül a szép lányt nap mint nap. Idővel Arcitas valóban megtalálja  a módját, hogy biztonságban visszatérjen, és álnéven befogadtatja magát Thészeusz udvarába, tehát Emília környezetébe. Mégsem tud elég közel kerülni hozzá, és miközben a városon kívül lovagol, és hangosan búslakodik sorsa felett, úgy alakul, hogy éppen arra megy, amerre az időközben kiszökött Palamon bujkál. Palamon így megtudja, hogy Arcitas nem tartotta be Thészeusznak tett ígéretét, és visszatért. Palamon előjön rejtekhelyéről és megegyeznek abban, hogy másnap párbajozni fognak, ezzel egyszer és mindenkorra eldöntve a szerelmi ügyet. A párbajukat megszakítja éppen Thészeusz, aki éppen arra sétál. Eleinte dühös rájuk, majd meghallgatva történetüket, és a királyné és Emília könyörgésének engedve, úgy dönt, hogy egy éven belül lovagi tornát rendez, amin a két ifjú megküzdhet Emília kezéért. Egy év múlva Palamon és Arcitas visszatérnek készen a megmérettetésre. A küzdelem során Palamont legyőzi az egyik résztvevő, így kiesik a tornából, és a szabályok értelmében Arcitasé Emília keze. Viszont, ahogy győzedelmesen a tribunok előtt vonul, a lova megijed és ledobja. A sérülésekbe Arcitas pár napon belül belehal. Palalom  – aki ezután visszatér szülővárosába – és Emília is vigasztalhatatlanok. Ismét évek telnek, majd Thészeusz úgy dönt – azért is mert érdekében áll egyesíteni a két város hatalmát – hogy a két fiatal eleget gyászolta Arcitast, ideje összeházasodniuk. Ezzel ér véget a történet.

Az ihletet a Lovag meséjére Chaucer Bocaccio-tól vette, aki előtte megírta a két szerelmes történetét a Teseida c. elbeszélő költeményében (Bocaccio 1340-1341 között írta meg a tízezer sorból álló költeményt, nagyjából harminc évvel a Canterbury mesék keletkezése előtt), bár számos különbséget fedezhetünk fel a kettő között. Találtam egy nagyon jól összefoglalt párhuzamot a két mű között (angolul): http://www.purduecal.edu/engphil/fewer/240_knt-teseida.pdf.

Ebben a mesében felfedezhetjük a lovagi szerelem szinte minden jellegzetességét: a két ifjú szerelmes az életét kockáztatja, hogy elnyerje szíve hölgyét, kínzó álmatlanság gyötri őket, évekig sínylődnek távol az áhított szerelmestől és ékesszóló szerelmi tirádákat halhatunk tőlük. A történet egyik érdekessége, hogy annak bár az ókori Görögországban játszódik, mégis elemeiben a középkorra emlékeztet, nem csak a lovagi szerelem miatt, hanem például a torna miatt is, amely éppen úgy zajlik le, ahogyan Chaucer idejében szokták  a lovagi tornákat megrendezni.

A lovag meséje végső soron az emberi élet bizonytalanságáról szól: hogy mennyire függ össze a boldogság és a szenvedés, a szerencse és balsors.

 
Hozzászólás

Szerző: be január 2, 2013 hüvelyk Geoffrey Chaucer, Szépirodalom/egyéb

 
 
%d blogger ezt kedveli: