RSS

Hannelore Sachs kategória bejegyzései

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek – 3)

3. Fejezet: Test- és szépségápolás. öltözködés és ékszer

A reneszánszban a hölgyektől elvárták az ápolt külsőt, a jó ízlésről árulkodó öltözködést és hajviselet. Akkoriban az eszménykép a fiatal szépség volt, úgyhogy a nők társadalmi osztálytól függően minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy a fiatalságukat, vagy legalábbis annak a látszatát minél jobban megőrizzék. Ehhez az eszményképhez hozzá tartozott a szőke haj, és már abban az időben is ismertek olyan módszereket, melyek lehetővé tették a sötétebb árnyalatú haj kiszőkítését; az ideális bőr hófehér színét pedig hintőporral és egyéb szerekkel érték el. Többen saját maguk kísérleteztek a különböző kenőcsök kidolgozásával, melyeknek receptjeit azután vagy féltve óvták illetéktelen szemektől, vagy – szerencsénkre – levelekben megosztották a hozzájuk közel állókkal, így ma mi is megismerhetjük ezeket. Sőt, egy Caterina Sforza által írt “Experimenti” címet viselő, 1525-ben megjelent kódex másolata is fennmaradt. Isabella d’Esté, a mantovai őrgróf hitvese pedig, akiről az előző fejezetekben is szó esett, híres illatszerkészítőnek számított a saját korában.

Az alapvető tisztálkodási szokásokról kevés képi ábrázolás maradt fenn Itáliából vagy Franciaországból, a legtöbb ilyen témájú kép német területekről származik. Az egyik ilyen ritka alkotás Francois Clouet festménye Diane de Poitiers-ről, a francia II. Henrik király szeretőjéről, akinek idősebb korában is csodálatraméltó bőré volt, és állítólag ez a különleges fürdőinek volt köszönhető. Az a szokás, amit ezen a festményen, de egyéb, 1500 körüli faliszőnyegeken is láthatunk, hogy fürdőzés közben édességet vagy gyümölcsöket esznek vagy akár zenét is hallgatnak, egyfelől azt mutatja, hogy a fürdés luxusnak számított, sokkal inkább volt köze az élvezethez, mint a tisztálkodáshoz, és nyilván csak a magasabb társadalmi rétegek tagjai engedhették meg maguknak.

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Németalföldi területről Hans Memling  Bethsabét ábrázoló festményét hozza példának a szerző, ugyanis ennek az az érdekessége, hogy a kádat egy sátorszerű tető borítja:

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé,  1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé, 1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Sokkal több ábrázolás mutatja be a korabeli nyilvános fürdőéletet. Ezekből kiderül, hogy a nyilvános fürdőkben is ettek-ittak az emberek, hogy ismerték a gőzfürdőt, piócákat használtak és hogy sok helyen együtt fürödtek a nők a férfiakkal. Más metszeteken azt látjuk, hogy a nők el vannak különítve, viszont velük vannak a gyerekeik is. Ugyanakkor a legtöbb ilyen intézménynek a hírneve (még a gyógyfürdőké is) a bordélyházakéval vetekedett, ezért a reformáció idején sok helyen bezárták a fürdőket, úgyhogy a köznép számára maradt a dézsában való mosakodás, mert kádak csak a nemesek otthonaiban akadtak. Általánosságban elmondható, hogy a tisztálkodás nem foglalt el túl fontos helyet a reneszánsz kor embereinek életében. Hannelore Sachs egy vicces bizonyítékot hoz fel ennek alátámasztására: a prémgallért “bolhás bundának” nevezték Itáliában…

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546,  Gemäldegalerie, Berlin

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546, Gemäldegalerie, Berlin

Annak ellenére, hogy a higiénia alacsony szinten volt, a fogak és körmök ápolásával is foglalkoztak valamilyen szinten, de erre is inkább a tehetősebb polgárok és a nemesek fordítottak figyelmet. A fogport már ismerték ebben a korban, sőt levelekből kiderül, hogy egyes helyeken valamilyen fajta szájvizet is használtak. A körmöket levágták és kifényesítették, illetve szokás volt éjszakára kesztyűt hordani, hogy megőrizzék a kéz bőrének puhaságát. A XV-XVI. századi hölgyek gondot fordítottak a hajviseletre is. Amikor nagy ritkán  hajat mostak, természetesen illatos vízben, a szárítással együtt a művelet gyakran egy egész napot vett igénybe. Nem kevésbé időrabló volt a szőkítés. Gyakran használtak vendéghajat, hogy a divatos hajtornyokat fel tudják építeni. A szépségideálhoz hozzátartozott a szépen ívelt szemöldök és a magas homlok – ezért, amikor a szemöldököt kicsipkedték, sokszor a feleslegesnek tartott hajat is eltávolították a homlokról, hogy az minél magasabbnak tűnjön. Az arc, nyak és dekoltázs ápolására sok fajta kenőcsöt használtak, például ólomfehéret vagy higanytartalmút, amitől halovány lett a bőr színe és abban a korban ez rendkívül előkelőnek számított. Több ilyen kenőcsrecept maradt ránk, használati utasításokkal együtt, ugyanis bizonyos készítményekhez babonák is kapcsolódtak, és csak adott műveletek elvégzése mellett fejtették ki teljes mértékben hatásukat.

A parfümhasználat keletről terjedt el előbb Itáliában, majd az egész európai térségben. A XVI. században a parfümgyártás fő központja Firenze volt. Az illatszereket patikusok állították elő és ők is értékesítették a gyógyszerek mellett. A hölgyek nemcsak magukon használtak parfümöt, hanem gyakran illatosították lovaikat vagy postai küldeményeiket is, illetve szokás volt illatos kesztyűt ajándékozni.

Az öltözködés nagyon fontos helyet foglalt el a reneszánsz férfiak és nők életében egyaránt. Az utazó művészek terjesztették egyik helyről a másikra a különböző térségek divatját, és valóságos “kosztümkönyvek” keletkeztek utazásaik során. 1550 után a spanyol udvarban divatos merev és szigorú viselet lett az irányadó az egész európai térség számára. Állítólag az aranybrokátból készült nehéz menyegzői ruháknak akkora volt a súlya, hogy a spanyol hölgyeket vinni kellett az oltárhoz, mert maguktól nem tudtak megmozdulni öltözékükben. A divat változásait nagyon jól nyomon lehet követni a korabeli festményeken, hiszen eddigre már elterjedt volt a portrékészítés és a nemesek, illetve a gazdag polgárok mindig a legjobb és legszebb ruhájukban készíttettek magukról képmást. A szerző itt kiemeli Holbein képeit, melyen a bázeli nemes- és polgárlányokat láthatjuk hétköznapi vagy ünneplő viseletben, és Dürer képeit, amelyeken nürnbergi hölgyeket ábrázol különböző alkalmakra illő ruhákban.

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516,  Kunstmuseum Basel

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516, Kunstmuseum Basel

Ebben a korban rendeletek szabályozták a különböző társadalmi rétegek öltözködését. Ezek kitérnek például a felhasználható anyagokra is; így például csak a nemesek viselhettek bársonyt vagy selymet, a polgárasszonyok egyszínű – leggyakrabban fekete – posztóruhában jártak, de ezeket szabad volt bársony vagy prémszegéllyel díszíteni. Sokszor látjuk ábrázolásokon, hogy széles övet viselnek, melyről kulcscsomó, vagy egyéb, a háztartásban használatos kisebb tárgyak lógnak (például olló). Ezek egyfajta szimbólumok is, melyek a jogaikat és kötelességeiket jelzik. A hölgyek öltözetéhez még hozzá tartozott a főkötő is, mely számtalan változatban fordult elő. Az északi régiókban előírás volt, hogy a haj nem látszat ki a főkötő alól, délen ez nem volt ennyire szigorú. Sok festményen láthatunk hajhálót is, ami drága holminak számított, ugyanis arany- vagy ezüstszálból készült. Szintén a festmények tanúskodnak arról, hogy nagyon szerették ékszerekkel kiegészíteni a viseletüket.

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

 

Carpaccio festményén láthatunk a korabeli velencei divatnak megfelelő ruhákat, ékszereket és hajviseletet: bodorított, homlokba fésült fürtök, a fejtetőn pedig koszorúba font vendéghaj.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be március 30, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , , ,

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-2)

2. Fejezet: Házasság, családi élet, anyaság

A reneszánszban a korai házasság (15-16 évesen) egyszerre volt szabály és kívánatos cél is, hiszen a pártában maradt lányoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy kolostorba vonuljanak. A nemes- és patríciuscsaládból való lányok annyi kiváltsággal rendelkeztek, hogy a családjuk gondoskodott arról, hogy előkelőbb apácarendekhez kerüljenek, vagy a reformáció után “hölgy-alapítványokba”, ahol jobb körülményekre számíthattak. A reformáció idején voltak olyan törekvések, hogy a házassághoz szükséges korhatárt mind a lányok, mind a fiúk esetebén magasabbra emeljék (18 illetve 20 év).
A házasságokat rangnak megfelelően kötötték, a magasabb osztályokban a szülők politikai és családi érdekei határozták meg, milyen párt választottak a gyermeküknek; a polgárságnál is fontos volt a családi és vagyoni háttér, a céhbeliek pedig leggyakrabban csak céhen belül házasodtak, ezért sokszor a pénz és cím érdekében fiatal segédek feleségül vették a céhvezető sokkal idősebb, megözvegyült feleségét.
A nemesek és fejedelmek körében gyakori volt, sőt elnézték, ha szeretőket tartottak és törvénytelen gyermekeik születtek, akiket viszont tisztességesen neveltek fel, és címeket is kaptak.

Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum

A házasságkötés fontos része volt a hozomány, de emellett ranghoz illő kelengyét is össze kellett állítani a férjhez menő lányok részére. Ez elsősorban ágy-, és asztalneműből állt, illetve gyermekruhákból. A kelengyéhez láda is járt (cassone olaszul), ami a reneszánsz kor egyik legfontosabb bútordarabja. Ez sokszor pazarul díszített tárgy volt, gyakran felkértek híres festőket, hogy a láda belsejére szerelmi témájú jeleneteket fessenek.

XVI. századi firenzei cassone

A házassági szerződés egy másik lényeges eleme volt a pár egybekelésének. Ebben nemcsak azokat a javakat sorolták fel, amelyeket a férfi hozott magával a házasságba, hanem az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés és az esküvő között adtak egymásnak a párok. Magára a ceremóniára a templomban került sor, és felekezettől függetlenül a házasság felbonthatatlannak számított. Nagyon kivételes esetekben, pápai közbenjárással lehetett elválni, de ez is csak fejedelmeknél fordult elő.

Az esküvő után a következő fontos momentum a gyerekek születése volt. Kívánatosnak tartották a gazdag gyermekáldást, még akkor is, ha sok újszülött nem élte meg a felnőttkort és annak ellenére is, hogy a szülés komoly veszélyt jelentett az anya részére. A szülésről és a szülőszobai szokásokról több fennmaradt képen is láthatunk ábrázolásokat; ezek vallásos témájú képek (Mária vagy Keresztelő Szent János születése), de mivel korabeli környezetben  kerülnek megjelenítésre, sok részlet tanúsít arról, hogy pontosan hogyan is zajlott ez az esemény a reneszánsz kori családokban. Például azt is megtudhatjuk ezekből az ábrázolásokból, hogy akkoriban szülőszéken történt a szülés, nem feltétlenül ágyban. Több, a XVI. században megjelent írás, arról tanúskodik, hogy már akkor gondot fordítottak a bábák tanítására: “A terhes asszonyok és a bábák rózsáskertje” (1513); “Egyszerű és üdvös tanácsok terhes és szülő asszonyok, valamint minden betegségben sínylődők, kivált a falusiak számára”.
A gyermekágyas nők meglátogatása abban az időben fontos társadalmi esemény és kötelesség volt. Sok itáliai festményen feltűnik az ajándékozó tál (deso da porto) – eleinte az ajándékba hozott ételeket, leginkább gyümölcsöket rakták rá, később gyönyörű képekkel díszítve adták át.

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése, 1486, Santa Maria Novella, Firenze

A társadalom felsőbb rétegeiben az volt a szokás, hogy dajka táplálta az újszülöttet, de minden más családban az anya saját maga szoptatta gyermekét. Erről Madonna-képeken láthatunk korabeli ábrázolásokat.

A családon belül a nők dolga volt a konyhai feladatok ellátása, az ételek elkészítésében, illetve a munka irányításában a nemes hölgyek is részt vettek. A németalföldi festmények között több olyat is találunk, amelyik konyhai jeleneteket örökít meg. Az asszonyok más feladatokat is elláttak, mint például a gyertyaöntés, gyapjú- és lenszövés vagy hímzés. A legtöbben saját maguk varrták ruháikat, a tehetősebbek az ünneplőt – amely drágább anyagból készült – szabónál rendelték.

Francesco del Cossa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből

 
Hozzászólás

Szerző: be március 23, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , ,

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-1)

I. Fejezet: Leánynevelés és oktatás

A reneszánszban, a középkorhoz képest, sokat javult a lánynevelés helyzete Európa szerte a humanizmus elterjedésének köszönhetően. A humanisták azt vallották, hogy a nők a szellemiekben is egyenrangúak a férfiakkal, ezért egyformán kell oktatni a fiúkat és a lányokat is. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy egyfelől egyre több  lányiskolát létesítettek, másfelől pedig az udvarokban a fogadott humanista tanárok a lány gyermekeket is ugyanúgy nevelték, mint a fiúkat.

Itáliában elvárás volt, hogy a felső osztály asszonyai ismerjék a latin nyelvet és a klasszikus írókat, valamint jártasak legyenek a költészetben és ókori filozófiában: “A fiatal lány tanuljon latinul, mert ettől lesznek bájai a legelragadóbbak.” (Pietro Bembo – olasz humanista és költő). Ennek köszönhetően sok főrangú hölgy a kor híres költőinek vagy művészeinek egyenrangú beszélgetőtársa volt, sőt gyakran ők voltak egy-egy tudós kör középpontja, mint a híres mantovai Isabella d’Este. Az alábbi allegorikus képen a múzsák árkádiai udvarának kellős közepén láthatjuk őt, amint éppen megkoszorúzzák; így a képi ábrázolás is jelzi a művészetek patrónusaként elfoglalt helyét a mantovai udvarban.

Lorenzo Costa: Izabella d'Este allegóriája, 1505 k., Louvre, Párizs

Hasonlóan művelt nők Itália más városaiban is voltak, például Correggio úrnője, a költőként is ismert Veronica de Gambarra, vagy az urbinói Elisabetta Gonzaga.
A városi patricius családok is a XV századtól kezdve egyre inkább a fejedelmi udvarok életmódját követték, ennek ellenére az ilyen származással rendelkező nőknek sokkal kevesebb lehetőség adódott arra, hogy művelt egyéniségek legyenek, és ezen a téren legfeljebb az volt az elvárás, hogy tudjanak szépen felolvasni. Velük ellentétben a kurtizánok műveltsége felért a nemes hölgyekével. Leginkább Rómában és Velencében lehetett ilyen rendkívül kifinomult kurtizánokat találni.

Az alsó osztály rétegeiben a helyzet a reneszánszban is ugyanaz volt, mint  a középkorban: a nőknek semmilyen lehetőségük nem volt arra, hogy tanuljanak, és nem is vártak el tőlük mást, mint hogy a háztartással és a gyerekneveléssel foglalkozzanak.

Az itáliai humanista nevelési elvek a környékbeli királyságokban is elterjedtek, leginkább Spanyolországban és Franciaországban, de az Alpoktól északra is érezhető volt hatásuk. Itt a humanisták városokban éltek, eszményképük a sokoldalúan képzett polgár volt. Angliában Morus Tamás Utópia című könyvében a nemek teljes egyenjogúságát és tudományos oktatását követelte, és a maga három lányát is ennek az elvnek megfelelően igyekezett nevelni. Az angliai és németalföldi városokban általános volt az írni-olvasni tudás a nők körében – ezt sok korabeli festményen is láthatjuk, amelyeken olvasó vagy levelet író nőt ábrázoltak. Németalföldön még a parasztok is tudtak valamennyire írni és olvasni, a műveltség ezen a területen volt a legelterjedtebb az alsó osztályoknál is. A németeknél a legtöbb művelt nő a kolostorokban volt, bizonyos zárdákban még az új humanista tanításokat is bevezették. A zárdán kívül nem volt lehetőségük a tanulásra vagy a tudományok megismerésére. A reformáció lutheri tanokat követő vidékein pedig a nők legfontosabb elfoglaltságának újra a háztartás vezetését tartották, Luther Márton ugyanis a nők egyedüli értékeként az anyaságot és a jó háziasszonyi képességeket ismerte el. Az iskolákban ennek megfelelően a vallásoktatás foglalta el a legfontosabb helyet az írás és olvasás mellett, és a lányokat, a fiúkkal ellentétben, sokkal kevesebb ideig foglalkoztatták az iskolában. Természetesen kivételek itt is adódtak, annál is inkább, mivel akadt olyan fejedelemasszony, aki érdeklődött a leánynevelés iránt és akár odáig is elment, hogy iskolát alapítson.

Jan Gossaert (Mabuse): Kislány csillagászati műszerrel (vagy: Fiatal hercegnő), 1530 k., National Gallery, London

Arányaiban véve a reneszánszban sokkal több nőnek volt lehetősége tudományokkal és művészetekkel palléroznia elméjét, mint a középkorban, néhányan közülük hírnévre is szert tettek ezáltal, de még mindig jóval elmaradtak a férfiak mögött.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 9, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: ,

 
%d blogger ezt kedveli: