RSS

Kate Morton kategória bejegyzései

Kate Morton: Felszáll a köd

Fülszöveg:
1924, nyár:

Az előkelő társaság tündöklő estélyén, egy elegáns angol udvarház parkjában, a tóparton egy fiatal költő kioltja életét. A tragédiának két tanúja van: két nővér, Hannah és Emmeline Hartford, akik ettől fogva soha többet nem beszélnek egymással.

1999, tél:
A 98 esztendős Grace Bradleyt, Riverton udvarház hajdani szolgálóját felkeresi egy fiatal rendező, aki filmre akarja vinni a költő öngyilkosságát. A Grace lelkének sötét zugaiba száműzött szellemek és emlékek előbújnak a réseken.

Döbbenetes titok merül fel; valami, amiről a történelem elfelejtkezett, de amit Grace nem feledhet soha.
Az első világháború sebeit viselő nyáron, és az utána következő dekadens húszas években játszódó Felszáll a köd borzongató rejtély és lenyűgöző szerelmi történet elegye.

Értékelésem: Én imádtam ezt a könyvet! El voltam tőle ragadtatva:) Minden benne van, amit szeretek: a századelő, azon belül is az angol nemesi életmód, háború, szerelem, visszaemlékezés, családtörténet (a regény nem kifejezetten családregény, de bizonyos elemei miatt el lehet róla mondani, hogy egy családnak a történetét tárja elénk). A felépítése pedig igazán nagyszerű: nem egysíkú, de nem is vész el az ember miközben az író félévszázadokat ugrik ide-oda; a titok – pontosabban titkok – mesterien kerül(nek) elénk: szépen lassan adagolva, a végsőkig gerjesztve kíváncsiságunkat, apró (aha, sejtettem –szerű) sikerélményekkel megszórva, hogy azért ne bátortalanodjunk el, a végén pedig a meglepő megoldás, amire én egyáltalán nem számítottam (bedőltem az írónak, mint az egyszeri kezdő olvasó).

Különösen tudom értékelni azokat a regényeket, amelyekben minden körbeér, főleg ha ez úgy történik, hogy nem erőltetett, és ez a regény pontosan ilyen. Nem maradnak elvarratlan szálak, minden szépen a helyére kerül, mint egy puzzle-kép tökéletesen összeillő darabkái.

A hangulat felidézése is természetesnek hat: nincsenek keresgélt és amit én „mű” apró részleteknek nevezek: olyan a korról elhintet információk, amelyeknek a hangulatteremtés lenne a feladat, de amiről messziről érezni, hogy ezek a történet szép sima felületéből kitüremkedő részek, és csak „muszáj”-ból vannak ott. Kate Morton nem izzad és nem fogcsikorgat amikor visszavisz bennünket a 20-as évekbe. Nem túloz, nem díszít túl, nem az a szándéka, hogy meggyőzzön: ő igenis nagyon jól ismeri azt a kort. Csupán elkísér oda minket, azt mutatja meg belőle, ami keretet ad a történetének, annyit mond el róla, amennyi szükséges ahhoz, hogy a megfelelő helyszíneket, embereket korhűen képzeljük magunk elé.

A karakterek megalkotásában sem találtam semmi kivetnivalót. A szereplők fejlődnek, átalakulnak a bennünk rejlő hajtóerő és a környezet, illetve az események hatására. Ami kifejezetten figyelemreméltó, hogy a főszereplőt két külön életkorban kellett megalkotnia az írónak. Nem könnyű feladat, ha belegondolunk: a kamaszlány és az idős hölgy – úgy megrajzolni a két portrét, hogy minden pillanatban, bármelyik is áll előtted tudd, hogy ez egy és ugyanaz a személy, miközben természetesen érzékeltetni kell az éveket, az élettapasztalatot, a változást.

Én teljesen benne éltem a könyvben, amíg olvastam, imádtam minden sorát. Most persze ott motoszkál bennem a kisördög, hogy még kellene olvasni Kate Mortont, de ugyanakkor ott a félelem, hogy mi van, ha csak egy nagy könyve van, és minden más alkotása csupán szerény utánérzése lesz ennek… Talán megéri kockáztatni, még átgondolom.

Részletek a könyvből/idézetek:

“Mire kilencvennyolc esztendős lesz az ember, kevés dolog ébreszthet benne kíváncsiságot…”

“Bár emlékezetemben élénken élnek az 1920-as évek, az az évtized a filmdíszlettervezőinek szemében a „régi idők”. Történelmi szín, amelynek a másolása sok kutatást igényel, aprólékos figyelmet a részletek iránt, mintha csak egy középkori várat reprodukálnának.”

“Az idős Lord Ashbury izgatottan pöfékelt a pipáján.
– Egy kis sport – jelentette ki, és hátradőlt a székében. – Nincs különb a háborúnál, hogy férfit csináljon a fiúkból.”

“Európa felett kialusznak a lámpák. Életünk során már nem látjuk újra kigyúlni őket. Lord Grey, brit külügyminiszter 1914. augusztus 3.”

“Legyen még oly felületes az ember kapcsolata a sors fordulataival, ha elég sokáig él, némi érdeklődést kelthet.”

“Felfogtam, hogy bizonyos képeket, bizonyos hangokat nem lehet megosztani, és nem lehet elveszíteni. Addig peregnek egyetlen embernek az agyában, amíg apránként mélyebbre nem ágyazódnak az emlékezete rétegeiben, és egy időre feledésbe merülhetnek.”

“Kegyetlen, ironikus műfaj a fotografálás. Elkapott pillanatokat ráncigál a jövőbe, pillanatokat, amelyeknek el kellett volna párologniuk a múlttal; csak az emlékezetben lenne szabad létezniük, a későbbi események ködén át. A fénykép rákényszerít, hogy akkor lássuk az embereket, amikor még nem nehezedett rájuk a jövő, amikor még nem tudták, hogyan végzik.”

“– Érdekel – még izgat is – a mód, ahogyan az idő eltörli a való életeket, és csak halvány nyomokat hagy. A vér és a szellem elfakul, már csak nevek és dátumok maradnak.”

“A való életben alattomosak a fordulópontok. Címkézetlenül, észrevétlenül múlnak el. A lehetőségeket elmulasztjuk, és mit sem sejtve ünnepeljük a katasztrófákat. A fordulópontokat csak később fedik fel a történészek, akik rendet kívánnak teremteni, az élet során összekuszálódott pillanatokban.”

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be október 13, 2012 hüvelyk Kate Morton, Szépirodalom/egyéb

 
 
%d blogger ezt kedveli: