RSS

Magyar kortárs kategória bejegyzései

Szabó Magda: Für Elise

690241_5Fülszöveg: Az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés: az író makacsul kitért minden, kamasz, majd fiatal felnőtt életére irányuló kérdés elől. Most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett: egyetlen tanúja önmagának, családját behörpölték a temetők, senki érzékenységét nem bánthatja már nyíltságával, még felnevelő iskolája, az államosításból visszanyert és részleteiben rekonstruált Dóczy is csak épületében emlékeztet hajdani önmagára, a kisasszonygyár megszűnt, emlékeit őrzik csak, akik még ismerték olyannak, amilyen volt. Az író szomorúan szabaddá vált ahhoz, hogy végre elkezdje kétrészes életrajzi regénye megírását, az olvasó most az első részt kapja kézhez. Hogy az életregénynek, amely most az olvasók elé kerül, miért az a címe, amelyről okkal hihető, Beethovent vagy korát idézi, egyszerű magyarázata van: a parányi mestermű szöveg nélkül készült, a két érdekelt, a mester és Elise nyilván tudták, mit beszélnek a hangjegyek, mi csak találgathatjuk, pedig a dallam mond valami határozottat, amely szóval, beszédben rekonstruálható. Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk, aki hajlandó így némán eldúdolni a dalt és kiszűrni belőle, mire kér tőle állásfoglalást a mester. Én úgy éreztem, Beethoven azt kérdezi fiatal magamtól: „Mit felelsz, ha választ kér a Kor? Hallgatsz? Vagy szólsz?” Én szóltam: egy teljes írói életmű igazolja vissza. A két regény elmondja a világ és saját életem alakulását 1917 és 1939 között, a Trianon és a második világháború közti időszak már jelzi a benne élő szörnyetegek készülő lábnyomait, amelyek súlyát egyén és emberiség fájdalmasan viseli máig. Az Ágyai Szabók annak az ágának, amelyből születtem, halálommal nincs folytatása. Örökösömről személyéhez méltó módon gondoskodtam, ahogy a városról is, ahol először érintette arcomat a pusztai szél. Adósa én már csak annak vagyok, aki bizalma, szeretete, érdeklődése holtomig elkísér, hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet, ahogy a most megjelent első regény főszereplője, Cili értette, mit közöl a nagy titkok közül vele a mester, miért mondatja vele a dallamhoz ezt a szöveget: „Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor. Sokszor.” Az író is ezt kéri az Ismeretlen Olvasótól, mert egyszer emlék lesz ő is.

5436_438e24053856c228ceaca83c5beb7a87_bigÉrtékelésem: Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire fájt volna, hogy egy könyv végére érek. Majdhogynem fizikai fájdalom ez. A pont az utolsó sor végén, vagy az én esetemben a csend az utolsó felolvasott mondat végén, egy ilyen könyvnél akkora csapás, olyan elemi erővel zúdul az ember tudatára, hogy elbénít mindent: mozdulatot, gondolatot, cselekvést. Mintha elvettek volna tőlem valamit, valami nagyon értékeset. Én meg csak állok értetlenül, és már nincs sehol Dódi meg Cili, Jablonczay Lenke és Szabó Elek, Kibédy, Francois, a gidipacal, a terrárium hangulata, a jeruzsálemi kutya, vagy a legyőzendő cudarok dagálya. Pedig hát éppen most kaptam egy nagyszerű élményt, rengeteg érzést, egy világnyi mindenséget. Még mit akarok?! Hát nem elég?! Nem! Nekem senki ne jöjjön ezzel, hogy de hiszen minden itt van bennem, bármikor felidézhetem magamban, sőt: bármikor, akár most azonnal ahelyett, hogy ezeket a sorokat írnám, elővehetném újra, kezdhetném előröl, a legelső betűtől. Hát senki nem érti, hogy a léleknek az a megfoghatatlan pillanatnyi rezdülése, a gondolatnak az a semmihez nem hasonlítható mámorító, szédítő megdöbbenése, amit az első olvasás okoz, az egyszeri és megismételhetetlen?! Persze, hogy újra fogom olvasni! De az már csak a megismételhetetlenség emléke lesz – szép, de fájó. Én tudom, hiszen, amint a végére értem, azonnal kikerestem (a digitalizált változatban) a kedvenc részeimet, és elkezdtem hangosan felolvasni szinte teljes fejezeteket a férjemnek. És hiába éreztem annak az örömét, hogy megoszthatom vele a velem megtörtént jót és szépet, hiányzott a rezdülés, hiányzott a megdöbbenés. Még csak az sem kárpótolt, bár kétségtelenül rendkívüli meglepetés ajándéknak vettem, hogy a hangoskönyv végén maga Szabó Magda mesél a könyvről: miért írta, miért akkor írta meg, amikor, és hogyan. Dódit visszakaptam teljes valójában még néhány percig, majd megint az a csend, az az átkozott csend! Nem tudtam elengedni, hát elolvastam az összes idézetet az Ókútból, hiszen az volt életem első nagy találkozása Szabó Magdával, csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire végleges lesz. Sejthettem volna… hiszen olyan mélységei vannak Dódi ókútjának, amelyekbe belezuhanni olyan, mint egy káprázatos álom (a valóságról, egy életről, mi másról?!), amit a könyv sorai szőnek a gyanútlan olvasó köré. 
Sejthettem volna… Hát most már tudom.

A regényről:

Az írónő két kötetesre szánta a könyvet, sajnos a másodikat soha nem fejezte be. Ami megmaradt belőle itt olvasható: En route (A Für Elise második kötetének nyitófejezete)

Szabó Magda a regényről: Az emberi tudat olyan, hogy lassan rétegek rakódnak egymás fölé. És mikor mire van szükséged, azt aktivizálod, ha írsz. A Für Elisében mást kellett aktivizálnom, valakit, akit nagyon szerettem és soha többé nem fogok látni. Olyasvalakit, aki nagyon fiatalon halt meg ahhoz, hogy megélje a saját dicsőséges életét. Én megéltem a saját életemet, de ő nem. Én itt maradtam nélküle, és többet nekem nincsen gyóntató papom, és soha többet még egyszer úgy beszélni nem tudok senkivel.”

Cikk: “Bár a regény előfutárai: az Ókút és a Régimódi történet már elárultak ezt-azt az írónőről, megmutatták egyik vagy másik szereplő ihletőjét, ott csak a csücske villant meg mindannak, amiből Szabó Magda műveinek univerzuma táplálkozik.
A Für Elise mindezt töményen nyújtja, időnként maga a szerző is besegít egy-egy utalással vagy akár konkrét magyarázattal. Kiderül például, kinek udvarában élt a valóságban Az őz címadó állata, illetve kiről mintázta az írónő a regénybeli Angélát.” (Teljes cikk: Szabó Magsa sorstragédiája)

Kritika: “A regénybe sűrített, ritmusával és gazdagságával sodróan élvezetes életanyag könnyen kizökkenti az öntudatosodni kívánó értelmezést a megszokott összefüggések keresésekor. Nincs egyértelmű logikája a vezérmotívumok, irodalmi és mitológiai utalások, jellemzések hálózatának. A regény által folyamatosan felkínált értelmezéslehetőségek hol gyengítik, hol erősítik egymást, az olvasót jelentésadásra késztetik, de nem zárják rövidre a műben megelevenedő világ életszerűségét.

Érdemes a regény néhány kulcsszavát és motívumát megvizsgálni, mert fontos vonatkozásokra hívják fel a figyelmet, bár nem rajzolnak ki egyértelmű rendszert. A szerző feltűnő gyakorisággal emlegeti a sorsot (a Párkákat, Anankét, a végzetet) és a színházat, szerepjátszást. Kevésbé meghatározó, de egyes jelenségek megítélésében visszatérő kifejezés azok „vállalhatósága”. Több szereplőnek (apjának, Cilinek, egy osztálytársának) van ellenállhatatlan, „mitológiai kisugárzása”. A klasszikus műveltség, azon belül is elsősorban az irodalom pedig állandó világértelmezési mintát ad az elbeszélőnek.” (Teljes cikk: Sturm László – Szabó Magda: Für Elise)

Interjú: “Szerintem Szabó Magda a mai Magyarország egyik legműveltebb asszonya, embere, alkotója. Olyan szintű tudás és élmény birtokosa, ami együtt egy sajátos, csak rá jellemző megfogalmazást eredményez. Általában egyszerű mondatokat nemigen találni nála. A többszörösen alárendelt, kétoldalnyi terjedelmű körmondatait nem úgy kell olvasni, mint más egyszerűbb szerkesztésű szöveget. Ezek a körmondatok egy-egy novellaként foghatók fel. És ha ez így igaz, akkor miért ne lehetne mozgóképre adaptálni? A Für Elise kifejezetten alkalmas erre. Amikor azt mondom, hogy egy-egy körmondatba ágyazott novellákról van igazán szó, akkor még azt is gondolom, hogy egy-egy kép egy-egy beállításnak felel meg. Csak meg kell találni azokat a pontokat, ahol ezek csatlakozni tudnak, és nem csúsznak le egymásról. Nem is mondanám regénynek ezt a könyvet: sajátos átmenet a naplójegyzet, az önéletírás és a novellafüzér között. Ha pedig írott szövegként sem könnyen meghatározható a műfaja, miért ne lehetne a belőle készült film is műfajötvözet?” (Teljes cikk: Beszélgetés Vizi Máriával, a Szabó Magda és a Für Elise című film alkotójával)

614075_4Kritika: “Szabó Magda (ön)életrajzi regénye különös módon viseli magán egyfelől a női önéletrajzi műfaj néhány topografikusnak is nevezhető vonását (például személyesség, a szűkebb társadalmi szféra ábrázolása, a személyiség lelki fejlődése mellett a test öntudatra ébredésének bemutatása), másfelől a hagyományos, autóritatív autobiográfiának a konstrukcióját, totalizáló jellegét is, amennyiben ez utóbbin a saját történetnek adott kiemelkedő jelentésadást értjük. Ez a kettősség azonban nem mindig válik egyértelműen a Für Elise javára, hiszen a megtett életút szimbolikussá nagyítása, a jelenből történő visszatekintés sok helyütt reflektálatlan értékelő szemlélete az olvasó elé olyan elbeszélő-ént állít, aki nemegyszer eltakarja, az árnyékába állítja ennek a – fülszövege szerint életrajzinak állított – regénynek a többi, nem kevésbé érdekesnek ábrázolt szereplőjét. S nem utolsósorban – megint csak a fülszövegben – e regény főhőséül jelölt Cili történetét is mindenekelőtt a narrátorhoz való viszonyában jeleníti meg, mint az utóbbi „sokféle önmagá”-t.” (Teljes cikk: Nagy Boglárka –  Párhuzamos életrajzok)

Kritika: “A Für Elise önéletírás, a szó Philippe Lejeune-i értelmében, amely nem feltétlenül a leírtak visszakereshetőségére, kvázi-hiteles voltára helyezi a hangsúlyt, hanem tágabban, a fikcionalitással megengedőbben bánva értelmezi a kifejezést. Önéletírás, mint minden olyan szöveg, „melyben a szerző önmagáról szóló beszédet kínál az olvasónak” s amelyben „a »ki vagyok?« kérdésre a »hogyan váltam azzá?« elbeszélésével válaszol”.
A Für Elise ugyanakkor fejlődésregény, Bildungsroman, az emlékezés perspektívájának köszönhetően az elbeszélő életútjának eredményével már a kezdet kezdetén tisztában van az olvasó: egy író (mégpedig sikeres író!) beszél itt gyermek- és ifjúkoráról, mindazokról a tapasztalatokról, amelyeknek köszönhetően író lett belőle. A regénybeli Magdolna/Dódi azonossága az olvasó számára Szabó Magda néven ismert íróval már a legelső oldalakon egyértelművé válik, a történet narrátora (a gyermekéveit felidéző Dódi) időről időre jelzi, hogy az éppen elbeszélt epizód később a Szabó Magda életmű mely darabjaiban tér vissza. Fikció hivatkozik fikcióra, amikor az Abigél üvegajtaja csukódik be az érettségi előtt álló diáklány előtt, vagy amikor a Kígyómarás, a Disznótor, Az ajtó vagy Az őz egyes motívumainak eredetét, majdani regényfigurák ihletőjét rögzíti a szöveg. Mintha az elbeszélő időnként magára öltené a bevezető idézetben említett irodalomtörténész jelmezét, és magára vállalná a filológiai adatkeresés eleve félsikernek ítélt munkáját.” (Teljes cikk: Vallasek Júlia  – Bonvivan és primadonna)

Kritika: “A Für Elise nem régimódibb történet, és nem is ókútabb. A szereplőválasztás és -mozgatás ökonómiája tanítanivaló. A Cili és Magda között egyértelmű döntéssel lavírozó Ilka néni, a pusztán a nevének köszönhetően is plasztikus Huttra doktor (persze ő is „holtig barát”), a tényleges alaknak nem is mondható – csak egy csodás, „antropomorf” ágyat, Cilinek és Magdának is szolgáló bútordarabot küldető – Brüll bácsi, a tánciskolás Tattayné, a lányok sorából Lidika és annyian mások, a Franszoának és Möszjőnek is csúfolt Förstler („Az egykor megszülető Abigél Kőnig tanár ura”) mind nagyszerű figurák abban a szövegben, mely csak úgy szórja magából a „munkaökör”, a „férj-hárem”, a „selypítetők” és más ilyes szavak színeit. A csöndesen kárhoztatott ismétlések legfeljebb meg-megállítják a történetet, de a valóban lényeges tíz-tizenkét esemény között nincs egy sem, amely ne adná teljes önmagát, s amely ne sűrítené összegezve-előlegezve a többit is. (A mintaepizód Magdának a cserkészetből való kikéredzkedése lehetne. Önmagában is regény.)” (Teljes cikk: Tarján Tamás – A kutyás Szabó)

“Ha koporsómra teszik rá egy virágos díszdobozban eltaposott vágyaimat, én azt is elfogadom.”

Reklámok
 

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: Lábújjhegyen

Fülszöveg: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk...” Igazi öröm tapasztalni, hogy Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. Láttam faliújságon, diákszobák falán, könyvjelzőn, alkalmi ajándékok kísérőjeként, a hozzá tartozó történettel pszichológus “receptjén”, templomi hirdetőtáblán, osztályfőnöki óra témájaként, baráti találkozók címadó gondolataként. A mondatot évekkel ezelőtt választottam, a Nők Lapjában megjelnő írásaim mottójául. S az olvasók rátaláltak az üzenetére. Ez a mostani kötet is ennek  a gondolatnak a jegyében állt össze. Történetei megint út közben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy remélem, az olvasónak vágya támad a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra… (Schäffer Erzsébet)

Most már ismerem az “Egyszer volt“, a “Bodobács” és a “Pipacsvirágom” utóéletét. Megtapasztalhattam azt a különleges szeretetet, amellyel az olvasók fogadták ezeket a könyveket. Lehet más könyvnek is szívderítő fogadtatása, de ilyen, hogy az olvasó a szerzőt személyes ismerősének, családtagjának, közeli barátjának tartja – aligha. Különleges helyzetben van Schäffer Erzsébet és különlegesen nagy felelősség nehezedik rá. És ő jól él vele. Ezt bizonyítják korábban megjelent könyvei. És ezt bizonyítja ez is, amelyet most kezében tart az olvasó. Segít élni. (Lázár Ervin)

Értékelésem:
Schäffer Erzsébet ismét egy egész világot varázsolt elém. Tulajdonképpen azt, amiben én is élek. Csak ő sokkal szebben, mélyebben, tartalmasabban látja, mint én, mint sokak. Én úgy mondanám, úgy írnám, ahogy én tudom: hogy ebben a nagyszerű, édes-keserű élet-világban, ahol én hordozom gondolataimat, szeretetemet, a szeretteim féltését, a reményeinket, a többi ember meglesett életdarabkáját, egy-egy történetet, ami bennem él akkor is, ha azt hiszem, rég elfelejtettem, nos ebben a világban minden van, aminek lennie kell, minden ott van és akkor van, ahol és amikor lennie kell csak észre kell venni, meg kell próbálni értelmet adni, elfogadni vagy éppen elengedni, hogy aztán mást is meg tudjunk látni, más is kapjon lehetőség a megértésünkre, hogy többet el tudjunk fogadni, hogy könnyebben el tudjuk engedni azt, aminek (akinek) már nem velünk van a helye vagy ideje.

De Schäffer Erzsébet másképpen betűzi le nekünk ezt az ésszel fel nem fogható nagyszerű kalandot, ami az emberi lét és annak minden lüktető, vagy éppen végtelen békességet árasztó megnyilvánulása. Nála a harmadikosok graffitit rajzolnak egy aranyperzsa színű láthatatlan falra; Tory, a varázsló, ha közelebbről nézzük, nem más, mint egy trubadúr kalucsniban; a baba a vonaton (hallani a hangját: Tá-tá-hé-hé) mesét hallgat három hajszálról, megérkezésnél pedig hopplá: a kalauznő elröpül. Ő tudja, hogy néha mindnyájan – a hat nő, a hölgyek Váradról, a kalandor, Eszter és Dóri, de főleg a verebek és gyerekeka Duna fölött lebegünk, pókfonalon, mint megannyi pántlika… Mindenki életében vannak éjszakák, esős éjszakák, amikor egy világnagy takaró sem tudja elrejteni egy apa magányát, amikor a félbemaradt beszélgetést érdemes mégis folytatni másnap a reggelizőben, az extázis pedig sokszor hozzá maga után a hajnali játékokat. Csepel felé, félúton érdemes megállni, mert a leendő filozófusok már majdnem férfias hangja zengi a Gaudeamus igitur-t, vagy éppen érzelgősen szavalnak karcagi strófákat, ha meg észreveszik, hogy figyeled őket tulipános kívánságokkal árasztanak el. Kicsit távolabb, túl a kerítésen, ott ahol a három szederfa nő, a férfi és a sziú indiánok lábujjhegyen lépkednek: a barack a fűben és a szőlőszemek jó szerencsét hoznak. Ezt látni kell! Régi levelek (évek, szerelmek?) foszlányai fontosak lehetnek: „ Ne mondd nekem, Édesanyám, hogy a nevetés az mindig rózsaszín! Csuriz tanár úr szokott ilyeneket mondani. Meg, hogy nincsen Hold Nap nélkül”, „Egynyári szerelemEngedd elKöszönöm, hogy szerethettelek…”. Képek vagyunk, keretben

Erről szól miden története, minden sora.

U.I. A dőlt betűk fejezetcímeket jelölnek.

Részletek a könyvből/idézetek:

“Apukám zárkózott ember volt, nehezen barátkozott, és nem mutatta ki az érzéseit. Ezt tudtuk róla. Amit nem tudtunk, s ami csak most derült ki, jóval a halála után, hogy mennyire szenvedett a magánytól.
Majd négyszáz oldalas emlékiratot hagyott hátra. Évek óta dolgozott rajta, úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla. Tudatosan hallgatott, azt akarta, majd csak a halála után vegyük kézbe. Nekünk szánta. Remélte, végigolvassuk, és megpróbáljuk megérteni őt.”

“… a veranda lugasának hatalmas szőlőfürtjei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt szőlőszemek. Megfelelő időben, emlékszem, késő ősz volt már olyankor, gondosan ollóval szüretelte apám a kecskecsöcsűt. Anyámmal szertartásosan rafiát kötöttek minden fürt szárára, apám hokedlire állt, és szépen felkötötte az összeset a spejzban, a kolbászrúdra. Emlékszem, karácsonykor ehettünk a ritka csemegéből először, olyan volt a szőlő íze, mint a csöppentett méz.”

“A nyugalom ígérete lakott az öreg házban.”

“Akkor is úsztunk, ha hideg volt, utána legfeljebb nadrágba bújtunk, és ilyenkor úgy érezte az ember, hogy fel tudná fordítani a világot. Ha akarná. De nem akartuk, mert a világ így volt jó körülöttünk, most érzem csak, mennyire jó volt, most, amikor a város és ez az áhított civilizáció már eszeget, harapdál belőlem szép lassan.”

“Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja…Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy a végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.”

“Napok múlva eszembe jut egy kétségbeesett kiáltás. József Attiláé. „vajjon arányos-e hozzám most minden ami van…”

“Márai azt írja a tapintatról és a gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem és becsesebb, mint a jóság…Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mi szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak…Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.”

 
Hozzászólás

Szerző: be augusztus 12, 2012 hüvelyk Magyar kortárs, Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 

Schäffer Erzsébet: Pókfonalon – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: PókfonalonFülszöveg: Egy leselkedő kislány, egy utazó vekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzátartozó nagypapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.
Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.
Motto: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)
Első mondat/bekezdés: Egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer régi kislányok … még a fiúk is voltak.
Utolsó mondat/bekezdés: Ülök a füves udvaron, nézem Sári nénit, belekortyolok a Pázsinkút harmatos, hideg vizébe, lent az aknánál az épülő sófürdő jut eszembe, s arra gondolok, még mindig van egy kicsi időnk, emberek…
Még van…
Még van haladék…
Halljatok oda…

Értékelésem:

Amikor az ember Schäffer Erzsébet történeteit olvassa, pontosa az történik vele – feltéve, hogy nyitott az ilyesmire – amit a könyv soraiban olvashattunk: “a lélek exponál”. Talán soha nem fogok tudni elmesélni egyetlen egyet sem a történetei közül, talán később már nem fognak eszembe jutni az írónő szavai az öreg utazó vekkerről, a simmeringi szerelemről, a dáliákat csokorba szedő idős néniről vagy Arzénról és arról az úrról, aki egy gesztenyét ajándékozott a villamoson, mert ő “már örült neki”. Most éppen egy másik könyvét olvasom, amiben szintén sorakoznak az élet-képek, úgyhogy nagy valószínűséggel később már azt se fogom tudni, melyik történet melyik kötetben volt. De nem is ez a fontos. Sőt: ez egyáltalán nem fontos. Ami számít és ami mindig megmarad: az érzés. Hogy milyen jó volt őt olvasni, mennyire úgy éreztem, a világban mindennek megvan a helye és értelme, a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményeknek is…jó volt olvasni emberekről, akik önzetlen apró gesztusokat tesznek, melyeknek nem is sejtik horderejét… jó volt olvasni gyerekkori emlékekről, melyeken elnosztalgiázhattam a saját gyerekkoromról… jó volt olvasni tájakról, szomorú, síró, rideg helyekről, ahol az emberi lét, egy szó, egy mesélés, egy váratlanul jött segítség lelki meleget és nyugalmat hoz, és ahol a szem egy idő után már csak a reményt érzékeli  – olyan szépen és meghatóan ír például az áradások által tönkretett földekről, hogy szinte érezni a a természet fájdalmát és segélyhívását. És ami még annál is fontosabb, hogy a leírtak olyan sok fajta érzést ébresztettek bennem, talán az a felismerés, amit most már nem szeretnék soha elengedni vagy véletlenül elhagyni gondolataim valamely rejtett zugában, hogy a hétköznapok soha nem szürkék! Csak ha nem rikítóan színesek, akkor nem vesszük észre őket. Nem vesszük észre a saját életünket, pedig mindenki tart valamerre, és ezért mindenkinek vannak történetei a saját útja közben…

Ma szólt a zene a szobában…’30-as évek zenéje, nagyon hasonló ahhoz, amire az Angol beteg című filmben táncolnak…Hát táncoltam a férjemmel. Csak úgy, mert szólt a zene. És így most már meg is őriztem a különleges pillanatot. Ez nem egy akármilyen szombat volt…

Kedvenc részeim:

“Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat,vele s benne porfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története – s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában – csodával határos, ésszel talán föl sem fogható.
Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatnak, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat és terv nélkül.”

„Az a tábor… Negyvenezer ember… magyarok is voltunk sok ezren. Hát volt egy nap. Sose fogom elfelejteni. […] Büntetésből a magyarok aznap nem kaptak enni. Hogy történt, hogy nem, volt egy kis emelvény a tábor közepén. Egyszer csak fölállt oda egy ember. Később derült ki, Oszvald Gyula volt, az operaénekes. Oszvald Marikának az édesapja. Fölállt és elkezdett énekelni “Hazám, hazám, te mindenem…” Perceken belül zúgott a tér. „Mindenemet neked köszönhetem…” Állt az emelvény körül a csontig fagyott, megvert, rongyos katonanép és énekelt… Énekeltünk…”

Kedvenc történeteim:

A tűztoronyban
Az utazó vekker (egy Scahffhauseni 1908-as utazó vekkerről)
Memoriter (Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem c. versével)
A kadét
Amikor a katáng kékje megfakul

Katáng-mezei

„Urunk színeváltozása határnap. Augusztus hatodika után megkopik a virágok színe. S amikor a katáng kékje megfakul, vége a nyárnak.”

 

Polcz Alaine: Leányregény

Polcz LeányregényFülszöveg: Egy fiatal asszony valamikor a hetvenes években a Fekete-tengerhez megy nyaralni. S bár Erdélyt, Romániát, gyermekkora helyszínét jól ismeri, azért ez az út is képes annyi újdonságot és érdekességet felkínálni, mint minden más út általában. Az írónő egy kötelességtudó útleírással ellentétben történet-meséléssel emeli ki azokat a mozzanatokat, amelyek minden kommentár nélkül, önmagukban képesek megvilágítani a másságot,a más milyenséget. Az elbeszélő egy hajdani Romániához fűződő emlékeivel, az őt kísérő féltestvér, Egon pedig a megértés, a megérteni akarás látószögével mélyíti el a tengerparti nyaralás történetét, melyben felidéződnek a hajdani Kelet-Európa szegletének mindennapjai-. barátságos besúgók, utcasarki adok-veszek, félelem és túlélni-akarás.

Első mondat/bekezdés: Visz a vonat, ülök a kusetában, piros párna a hátam mögött, később a huzatját is megtalálom – aha, ezzel lehet majd ágyat vetni, – addig is a hátam mögé gyűröm, és nézem az elsuhanó fák koronáját,a tovatűnő házakat. Nagyon jól érzem magam.

Utolsó mondat/bekezdés: Kicsit csodálkozva olvasom a sorokat, amelyeket akkor, húsz éve lejegyeztem. Azt hiszem, megszoktam a pontos történeteket, és úgy dolgoztam, mint Warhol kamerája.

Értékelésem:

Constanta 1970-1980-as évekJó volt visszautazni gyermekkorom tengerpartjára, a Fekete-tengerhez, még akkor is, ha ez az utazás Romániába, a ’80-as évekbe vitt vissza. Ennyi év távlatából és a nosztalgia barátságos leple alatt, az ember már csak mosolyok… ez „az” a mosoly: az emlékező ember mosolya, a minden nélkülözést, nehézséget, néhol megaláztatást is kalanddá varázsoló emlékező mosoly, a belül jóleső meleget hozó mosoly (hiszen mindegy, mi volt akkor, azokban az években én éltem az áldott gyerekkort), mely mögött ott van mindig „az” a bólogatás: „bizony így volt, emlékszem.”

A történet számomra most teljesen mellékes volt: két fiatal lány történetéből egy szelet, néhány napba belesűrítve, Polcz Alaine emlékeiből hozzánk szóló két életdarab. Leányregény, vagyis regény leányokról tengerparton, rúzzsal és dekoltázsba rejtett csempészett cigivel, önzetlenséggel, lengyel melltartóval, munkával, betegséggel és luxus szállodákkal. Tengerparton…hullámok közt, ember-, és élethullámok vergődésében, oda-vissza a valóság és az álmok, a jövőről szőtt tervek között. Tengerillatú szerelemmel, kagylóba zárt egy nyaralásnyi barátságokkal.

Móló ConstantánDe én nem erre figyeltem… Én a saját emlékeimre figyeltem, és hálás voltam, hogy felém sodorta őket egyik oldal a másik után. Minden ismerős apróság felfedezése számomra felért egy élménnyel: a helységnevek – Constanta és Mangalia – , a gratar (rostonsült) és a vinete (padlizsánkrém) füstölgő illata, a plázson hideg palacsintával megrakott tálcákkal sétáló árusok hangja, a titicar vidám színei (úton közlekedő játék-vonat kinézetű turista jármű), a jellegzetes alakú hullámtörők a móló szélén, amelyekre gyerekként akkora kaland volt bemászni és egészen közel jutni a tengerhez, távol a biztonságos szülői karoktól, egyedül a hatalmas betontömbök és a habzó és zúgó víz rengeteg között…Még most is beleborzongok.

Visszavágyom oda (vajon, milyen lehet most?)… Több, mint egy évtizede, hogy láttam a tengeremet… de most ez a könyv egy kicsit visszahozta nekem.

 

Polcz Alaine és Schäffer Erzsébet: a lét utolsó öt percéről

 „Nekem mindig képeskönyv volt az élet. […] Nekem képeskönyv volt az élet, s elbűvölten nézem ma is.” – Polcz Alaine

Amikor a könyvtárból kihoztam a könyveket, még nem tudtam, hogy közös nevezőket fogok találni bennük, és hogy alkalmam lesz két írónő tollából is elolvasni azonos témájú írásokat. Schäffer Erzsébet már ismerős volt, egyszer már megríkatott, amikor A hintalovak nappal alszanak novelláskötetét hallgattam hangoskönyvben a szerző saját felolvasásában. Polcz Alaine-nek csak a neve volt ismerős; olvastam a könyveiről jó pár értékelést, amit megjegyeztem, és amelyek bogarat ültettek a fülembe, mely csendben mindig ott zümmögött nekem: „Jó könyveket ír, olvasd el, szeretni fogod.” Szinte véletlenszerűen vettem le a polcról két-két könyvet. Úgy voltam vele, egyik íróval sem nyúlhatok mellé mindegy, melyik kötetük kerül a kezembe. Nem válogattam hosszasan, rekkenő hőség volt, péntek délután, siettem haza, még a fülszövegeket sem olvastam el, úgy hoztam el ezeket: Egész lényeddel és  Leányregény Polcz Alaine-től, illetve A temesvári lány és Pókfonalon Schäffer Erzsébettől.

Polcz Alaine és Mészöly MiklósA kép a borítón döntötte el, melyiket olvassam elsőnek. Ez a fénykép, amelyiken Mészöly Miklós átöleli Alaine-t egész lényével. Így együtt, a kép és a cím, megigézett. Sokáig csak néztem, ki se nyitottam a könyvet, és hirtelen arra gondoltam, ennél több nem is kell: egyetlen egy megörökített pillanat és két szó tökéletesen ki tudja fejezni két ember szerelmének mélységét és valósságát. A lényeg az úgyis kettejük kincse, legfeljebb sejtésünk lehet róla nekünk, olvasóknak.

„Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védően ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: <<Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.>>”. A pokol a háború volt, amiről Mészöly azt mondta: „És mégis, az volt a fiatalság”.

A könyv visszaemlékezésekből és naplórészletekből áll. Alaine visszatekint saját életére Miklós előtt, majd Miklóssal, a szerelmükre és a házasságukra, megtudhatjuk, Mészöly melyik írásai mögött rejlenek a saját életükből ellesett pillanatok, milyen szereplőkben fedezhetjük fel felesége vonásait, és mi volt az a pillanat, amikor kijelentette: „Többet nem írlak meg!”. Majd tanúi lehettünk annak az időszaknak, amikor Mészöly már egyre inkább két világ között lebegett, hogy aztán végkép maga mögött hagyja az egyiket. A szeretetteljes gondozás, az óhatatlan nehézségek, a kitartás és a végtelen türelem… és közben a millió válaszolatlan kérdés, kavargó gondolat, előtűnő emlék és a legvégén a lezárás. És mindez tisztán megírva.

Ez a könyv őszinte. Talán a legőszintébb emlékirat, amit valaha a kezembe vettem. Nincs benne egyetlen mondatnyi allűr sem, egyetlen betűvel sem akarja a rosszat, a szenvedést vagy a bántalmakat szépíteni, egy fél gondolattal sem törekszik arra, hogy önmagát vagy Mészölyt kedvezőbb színben mutassa, mint amilyen színt adott a történetüknek maga a sors és a többi ember, aki osztozott velük ideig-óráig, vagy akár évekig ebben a sorsban, mint például Nádas, Esterházy vagy Nemes Nagy Ágnes. Másfelől semmi nincs túldramatizálva: sem a háború szörnyűségei, sem a betegség, még a halál sem. A jó és a rossz egyaránt a maga megfelelő mértékével kerül megítélésre, átgondolásra, befogadásra úgy, hogy közben egyetlen percig sem bölcselkedő. Hiszen olyan sok a kérdés még, olyan nagy az igény a megértésre (önmaga, a házassága, a lét megértésére) még ennyi évtized végén is… Lehet, hogy az idősek bölcsessége, az igazi, nem abban áll, hogy már mindent értenek, tudnak vagy elfogadnak. A könyv elolvasása után meggyőződésemmé vált, hogy tapasztalataink, létünk észrevétlen és jelentős mozzanatai nem a válaszok felé visznek hanem, ha odafigyelünk és elég szerények és nyitottak vagyunk, akkor részesülhetünk abban a kegyben, hogy a végén a megfelelő kérdéseket tegyünk fel önmagunknak.

Ebben a meggyőződésemben Schaffer Erzsébet könyve is megerősített.

Schäffer Erzsébet édeanyja fiatalonA temesvári lány nem más, mint az édesanyja. A róla készült portré látható a borítón, a frizurája olyan, mint amilyet a nagymamám viselt azon a képen, amin még csak 16 éves. Ezt a borítót is sokáig néztem… azoknak a nagyon régi időknek a számomra mesés hangulatát idézi fel, amelyekről lélegzett visszafojtva hallgattam a nagyszüleimet mesélni, amikor még ilyen különlegesen szép volt minden fiatal lány haja…

Ez a könyv is visszaemlékezés.  Itt is különös közelségbe kerülünk a szerzővel, és tulajdonképpen az egész családjával (szinte minden fejezetnél találunk egy-egy családi fényképet). Ez a könyv is egy lényeges és életre szóló kapcsolatról szól: anya és lánya, amelyik az utolsó együtt töltött pár évben tudott csak körbeérni és kiteljesülni. Szívszorongató írás ez is, és szinte ugyanaz a helyzet, mint Polcz könyvében: a beteg majd haldokló szeretett családtaggal töltött utolsó hónapok, hetek majd csak napok és pillanatok közeli, mélyen megrázó felvétele. Nekem mégis most elmaradtak a könnyek…

Távolibbnak éreztem Schaffer hangját, és bár az együttérzés ott volt, az átélés nem. Nem éltem át, amit írt, csak elolvastam és nagyon meghatódtam. Polcz Alaine könyvének szinte minden sorát átéltem, többször abba kellett hagynom, annyira patakzottak a könnyeim. Schaffer Erzsébetnél valahogy mindig éreztem, hogy nagyobb mértékben író, mint csupán visszaemlékező, méghozzá egy kivételes tehetséggel megáldott író, aki pontosan tudja, hol, mikor, mit kell írni. Polcz Alaine esetében ez másképp volt: mintha leültünk volna beszélgetni, és mesélt mindenfélét az életéről, ahogy eszébe jutott, egyszerűen csak emlékezett… és ez számomra sokkal emberibb. Talán ebben annak is szerepe volt, hogy A temesvári lány fejezetei között több perspektívát váltogat a szerző: néha egyes szám első személyben idézi fel az emlékeket, néha mintha az édesanyjával beszélgetne és őt szólítaná meg, hogy együtt emlékezzenek, és van egy olyan fejezet is, amikor egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, mintegy ezúttal kívülről látva a megélt pillanatokat. Irodalmi szempontból ez mindenesetre figyelemreméltó, de szerintem a mondanivalót nem erősíti. Engem ez kizökkentett, mert már nem elsősorban a szavaira figyeltem, hanem arra, hogy milyen nagyszerű írói eszközökkel oldotta meg a mesélést.

Az eltérések ellenére van egy nagyon fontos kapocs a két könyv között, és ezért érdemes közvetlenül egymás után olvasni a két kötetet: Schaffer személyesen ismerte Polcz Alaine-t és Mészöly Miklóst, de, ami ennél is fontosabb: idéz a velük folytatott beszélgetésekből:

„Egyszer Polcz Alaine-nel beszélgettem az öregségről, a készülődésről […]

Ki kell nyitni valahol a bezárkózott idős embert. Sok-sok beszélgetéssel, türelemmel, meghallgatással. Hagyd, hogy meséljen, Ne akarj közbeszólni. Ne akard, hogy neked legyen igazad. Ne akarj irányítani. Ha megérzi az őszinte figyelmet, megnyílik. Nem tudom, ha egy ember nagyon öreg, nem késő-e már? De ha nem tud valaki kinyílni és feloldódni, akkor halálig tart ez a belső emigráció. És akkor meghalni is nehéz. Egyébként a haldokló ember is beszélne, ha hagynák. De leintik, ó, nem kell még azzal foglalkozni! Hosszú időd van hátra! Ők meg mondanák, hogy mit éreznek, mitől félnek, mire gondolnak, mire emlékeznek, mit üzennének… Ennek utat kell engedni. Lehet, hogy nehéz meghallgatni, hogy időigényes, hogy szembesítő… de akkor is.”

máshol pedig:

„…azt mondta egyszer Mészöly Miklós […]: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég egy teljes életre.”

Nyilván, nem szabad több párhuzamot húzni a két könyv között, mint, amit elsőre felfedezünk, hiszen mindkét szerző a saját nyelvén mondta el nekünk, hogyan élte át ezt a gyötrelmes korszakot, és az sem elhanyagolható szempont, hogy Polcz Alaine egy teljesen más háttérrel – és ezáltal érzelmi tapasztalattal – rendelkezett, amikor szembesülnie kellett férje betegségével majd halálával: ő több évig mint súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusaként dolgozott a Tűzoltó utcai klinikán, illetve ő indította el Magyarországon a ’90-es években a hospice tevékenységet. Tehát sokkal többet volt a szenvedés és halál közvetlen közelében. Ez persze nem tette kevésbé fájdalmassá a saját ezzel kapcsolatos élményét, de az kitűnik a két könyv olvasása közben, hogy sokkal természetesebben, kiegyensúlyozottabban viszonyul az új helyzethez, és sokkal nagyobb az elfogadás: önmaga és ennek az életszakaszának az elfogadása, majd lezárása.

Mindentől függetlenül, mindkét könyv támasz: erőt ad azoknak, akik már átmentek hasonló tragikus korszakon, és kapaszkodó azok számára, akik remélhetőleg a megfelelő pillanatokban emlékezni fognak majd egy-egy gondolatra, néhány szóra.

„Talán mert minden tanulás. Így van kitalálva. Nincs órarend és nincs recept. Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen.” – Schaffer Erzsébet.

Mészöly Miklós sírja

… még csak most kezdődik minden

 

Szeifert Natália: Láz

Fülszöveg:

Minden mozdulat ismerős a Lázból. Tudom, mi az, hogy egy könyvet találomra felütni (hogy választ adjon a kérdéseinkre), tudom mi az a „bucsu”. Tudom, mi az, hogy bejárósinak lenni, egy vidéki kisvárosban felnőni, hogy aztán egy nagyvárosban munkát és albérletet találjunk – elkezdjünk élni. Tudom, milyen a káposzta- és linóleumszagú iskola után a barátokkal ücsörögni a Boltíves Udvarban, egy padon vagy farönknél, egy presszóban (ahol nem kérnek személyit). Tudom, milyen az: együtt lenni. A Láz mégsem egy generáció regénye – a harmincasoké-negyveneseké –, annál sokkal több. Arról mesél, milyen birkózni az élettel. Helyet kapni, még inkább: helyet szerezni benne. Ez nem a betegség láza (rendben, olykor az), hanem a kereső emberé. (Gulya István)

Értékelésem:

Ha vannak lázálmok, akkor minden bizonnyal vannak lázemlékek is… Emlékfoszlányok, élettöredékek, amelyek néha összefüggően lebegnek a szemünk előtt több oldalon át, máskor meg olyan meglepően szakadnak meg és folytatódnak máshol, másképpen, hogy alig van időnk magunkhoz térni.  Gyerekkor, kamaszkor, fiatalkor … az epizódok, a történetek, a gondolatok delíriumi gyorsasággal váltakoznak, egybefolynak, egymásból bontakoznak ki, hogy a végén minden olyan szép egyszerűséggel érjen körbe, mint egy üveg otthonról hozott meggylekvár.  A regény stílusa, a mondatok szerkezete, az egész nyelvezet pedig tökéletesen illik a lázemlékek kavalkádjához. És ezek a mondatok, a néhol lélegzetelállító egy-két szavas mondatok, a váratlan mondat befejezések, megdöbbentő hasonlatok és fanyar humorú szókapcsolatok észrevétlenül és megmosolyogtatva visszahozzák a te saját gyerekkorodat – a te lufid színeivel vagy a te nagymamád hangjával – a saját kamaszkorodat – annak a narancsos vodkának az ízét, amit te ittál vagy a te nagy lázadásaiddal a világ ellen. Majd a szinte észrevétlen átlépés valamiféle felnőttkor felé… Lehet, hogy csak azért, mert a szerzővel egy korosztályhoz tartozunk, és mert szinte minden oldalon visszaköszöntek a saját emlékeim, de én ezt sokkal inkább éltem meg beszélgetésnek, mint olvasásnak.  A beszélgetést részemről azzal zárnám, hogy most az egyszer hatalmas élmény volt belázasodni 🙂

Kedvenc idézeteim:

Suli után, suli helyett, az a program, hogy mindenki minden nap elmond egy egész életet.

Első világháború, második világháború, földeléses rádió, repülőgép, tévé, mosógép, hát hogy lehet valaki ilyen öreg, mint a nagymama. Saz nagymamája süteményt süt vasárnap, Tis nagymamája minden télen disznót vág, az enyém emlékszik.

A világháború szintén barna dolog. Olyasmi barna, mint a foltok nagymama kézfején. A nagymama egész családja megbarnult egyébként. Szépiatestvérek állnak a képen egy szatócsbolt előtt, egyikük kiment Amerikába.

Megyek élőben nézni a boncolást, mondanám, ha nem lenne halott a főszereplő. Persze élőben nézem, én például élek.

Néhány hazai hagyományt megtartottunk. Vodka naranccsal, bor kólával. Aztán a kólát elhagyjuk. Aztán a narancsot is.

… az alkohol mindent csillapít. Nem igaz, az önbizalmat például erősíti, néha szépre isszuk magunkat. A bizalmat is erősíti. Minden alkalommal újra feltárulunk és megbízunk egymásban, amikor már elég szépek vagyunk hozzá.

Valahol aztán megérkezik a nevetés is,a hátsó lépcsőn jön, ahol a hullaszállítók.

Nyirkos hajnalt markolok, tulajdonképpen nincs is más a tenyeremben csak ez a reggel.

A szerzővel kapcsolatos cikkem a Merítésben olvasható a http://www.moly.hu oldalon.

 
 
%d blogger ezt kedveli: