RSS

Magyar novellák kategória bejegyzései

Erki Edit (szerk.): Négyszáz éves kapucíner

58455_2.gif

“Az espresso rövidlélegzetű műfaj, nem epika, csak afféle kisplasztika.” (Márai Sándor)

Fülszöveg: A törzsvendég, a hírlapíró, az éjszakai élet bohém művészalakjai, a jólelkű és szigorú pincér, a kávéházi élet számtalan legendás hőse elevenedik meg összeállításunk novelláiban. A kötet szerzői között a magyar irodalom válogatott mestereivel találkozhatunk: Bródy Sándor, Csáth Géza, Füst Milán, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő, Zilahy Lajos stb.

Értékelésem: Hogy lehet-e vágyakozni a XXI. század második évtizedében egy lassan több mint száz évvel ezelőtti hangulatra, ami persze néhány évtizedig azért többé-kevésbé változatlan maradt? Nagyon is lehet. Azt mondod, kérlek, hogy nem is ismerem, ott sem voltam? Igaz. Azt vetted a szememre, hogy nem is láttam, hogyan mutatnak a korabeli ruhák kávéházi világításban, hogy sohasem hallottam a saját fülemmel, hogyan szólítják meg a pincért vagy a ruhatáros kisasszonyt, nem éreztem az orrcimpáimban az akkori cigaretták füstjét, mely olyan természetesen keveredett az írók és művészek gondolataival, akik tulajdonképpen ott éltek és alkottak: a kávéházban. Igazad van. Mégis az itt-ott elejtett sorok egy regényben vagy novellában, József Attila képe, ahogy a kávéházi szegleten éppen verset ír saját születésnapjára, nos, ezek mind valamilyen sejtést ébresztettek bennem, hogy ezek a helyek – amilyeneket ma már nem találni – olyan sajátos hangulatba burkolóztak, olyan ízeket és színeket adtak a világnak és benne az embernek, amire igenis, nagyon lehet vágyakozni.

Fejezet címlap

Fejezet címlap

Ez a vágyakozás vitt rá, hogy elolvassam ezt a nagyon jól összeállított kötetet, amiben a magyar írók alkotásaiból szemezgetve olvashatunk a kávéházi életről a boldog békeidőkben, vagy az azután következő időszakban, amikor ennek még mindig komoly kultúrája volt, sőt egyik másik novella még külföldi helyszínekre is elvisz. Tulajdonképpen minden írás az emberekről szól a társadalom minden rétegéből és a pult mindkét oldaláról, akikben az volt a közös, hogy akár egész életük, akár csak egy-egy fontosabb esemény az életükből ebben a kávéház adta sajátos hangulattal rendelkező térben zajlott. Jeleneteket látunk olvasás közben: kedélyesen elsétálunk az Oktogonról az Andrássyra, vagy Berlinből Párizsba, itt egy feketét iszunk, ott egy kapucínert, órák hosszát töltünk az újságokba merülve egy pár virsli és egy bécsi kifli mellett, ha pedig barátok vagy ismerősök ülnek az asztalunkhoz, akkor vitatkozunk nőkről, pénzről, politikáról és művészetről. Kicsit elcsendesedünk, amikor a bájos grófné sétál végig családja kíséretében az asztalok között, vagy amikor Munkácsy pár pillanatra benéz pont ebbe a kávéházba. Csábulunk és csábítunk, kártyán vagy biliárdon eljátsszuk a fél vagyonunkat vagy a legjobb barátunkról kölcsönbe kapott utolsó pár fillért. Borba fojtjuk szerelmi bánatunkat, a pincér vállán sírunk, ha végre megszületett a gyerek, és még egy pohárkával ledöntünk az egészségére. Papírt, tollat és tintát kérünk, mert most kell gyorsan megírnunk egy levelet vagy életünk nagy művének első vagy éppen az olyan sokáig keresett utolsó sorait. Szóval élünk.
És még ha semmink sincs, mégis mindenki számára – legyen az nagyúr, artista vagy kabát tolvaj – mindig van egy kávézó a sarkon. És a vele járó bizonyosság:
“A félelem órája egyformán üt pincérnek, vendégnek. De a mennyei nagy ezüst kávéházban megint úgy találkozunk, mintha nem történt volna semmi. Hozzák a feketekávét meg az írószerszámot. Mindegy, melyik asztalhoz ülök. Jól fognak kiszolgálni.”

Néhány a könyvben megemlített kávéház:

Abbázia
Az Oktogonon álló épület földszintjén lévő kávéházat az egyik legismertebb fővárosi kávés-dinasztia, a Steuer-család tagja, Steuer Gyula 1888-ban alapította, és 25 éven át vezette. Az Abbázia a maga korában a legnagyobb és legfényesebb kávéház volt Budapesten. Óriási belga falitükrök, onix-márvány asztallapok, délszaki növények adták eleganciáját. (Forrás, valamint további információk és képek: http://egykor.hu/budapest-vi–kerulet/abbazia-kavehaz/2579)

Abbázia

Philadelphia
“Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem fél hatkor jöjjek, és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába.” (Karinthy Frigyes – Barátom, a vállalkozó)
A képen a Philadelphia kávéház , Budapest, I. Alagút u. 3. Tulajdonos: Szabó Sámuel 1920-as 1930- as évek.

Philadelphia

New York
“Huszonhárom éves lehettem, amikor Lengyel Menyhért a Nyehóban (Karinthy nevezte el ekképp a New York kávéházat) így szólt hozzám: – fölfedeztek benneteket, tehát most már biztos lehetsz, hogy nem halsz éhen. – kiderült, hogy az éhenhalás volt élete réme.” (Füst Milán – Emlékezések Nagy Lajosról és körüle)
A képen a New York Palota az 1900-as évek elején. Többet róla itt: http://budapest-anno.blog.hu/2011/06/01/a_new_york_palota_a_20_szazad_elejen.

New York

Hungária és Bristol
“Sohasem lesz belőled úriember, ha még ezt az alkalmat is elszalasztod. A Hungáriába vagy a Bristolba kell menned, hogy észrevegyenek, te is a világon vagy, és a becsület mezején készülsz meghalni.”
A Bristol Budapest ostroma alatt menthetetlenül megsérült, a háború után lebontották. Ma a Marriott helyén állna. A képen a Bristol szálloda és a Hungária szálloda 1922-ből.

Hungária&Bristol

A Nemzeti Kaszinó
A Nemzeti Kaszinó első éveiben elhelyezkedési gondokkal küzdött. A megalakulást követő években, a Vogel-házban működtek, innen 1830-ban költöztek a szintén a Dorottya utcában lévő házba, amelyet a Kereskedők Egyesületétől béreltek. Ekkor vették fel egyébként a Nemzeti Casino nevet, hogy megkülönböztessék magukat az ugyancsak e házban létező Kereskedő Kaszinótól. Majd néhány évig ismét a Vogel- ház adott otthont a kaszinónak, hogy 1859-től elfoglalhassák végleges lakhelyüket, a Hatvani- és a Szép utca sarkán álló, Cziráky-palotát, melyet eleinte béreltek, és csak 1871-ben került a kaszinó tulajdonába. (Forrás: http://epa.oszk.hu).

A Nemzeti Kaszinó Széchenyi idején

Széchenyi céljairól Nemzeti Kaszinó alakuló ülésen így nyilatkozott: „… hogy a Londoni, Párisi, Gráczi, Prágai s több casinok példáján, a mi Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb díszes összegyülekező hely, melyen főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak a társasági rendek mindenik osztályából egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai ujságokat, mint amilyeneket rendszerént a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos írásokat olvassanak. Magokat pedig üres óráikban illendően mulathassák, vagy ha történnék, hogy ezutánra több magyar főúri házak az esztendőnek egy részét itten Pesten töltenék, ezek közül azok, akik külön házat nem tartanak, a Casinoban egyúttal kények szerint való vendéglőt is lelhessenek és így azt, amit az életnek gyönyörűbbé tehetésére nézve idegenben bőven feltalálnak, nálunk hazánkban is lassankint mindinkább pótolva leljék s ez által folyvást többen és többen ide szokjanak.” (Forrás: http://epa.oszk.hu)

Belső szoba az egykori Nemzeti Kaszinóban

Részletek a könyvből/idézetek:

“Mi ez az espresso?… Nézzünk körül, feltűnés nélkül, illedelmesen. Kis helyiség, nem bár, nem kocsma, nem is kávézó, nem is az a félhomályos pálinkaszoba, amit a régi Németországban Diele-nek neveztek. Az espresso szolid hely, illedelmes. Legtöbbje nem is mér szeszes italokat, csak feketét, aztán szörpöket, limonádét, meg afféle divatos, vitaminos szörtyögni-valókat, paradicsomlevelet, borsozott paprikalevet. Az espresso, mint látod, rövid tartózkodásra berendezett helyiség: az asztalok kicsinyek, s én, mint kávéházi méretekhez szokott, békebeli kövér ember, félszegen tudok csak elhelyezkedni itt, e liliputi székeken, melyekről mindig lelógok kissé, úgy kell nekem…” (Márai Sándor – Espresso – 1940. február 17.)

“A régi New York, barokk gőgjével, az új magyar irodalom fellegvára volt, Osváttal, felvonóhidakkal, bástyákkal, lándzsás kritikusokkal s a jótékony Gyula főpincérrel, aki felírta a kis „irodalmi imbiszt”, és visszaadott olyan tízesből is, melyet nem nyújtott át fizetéskor a vendég. El tudod képzelni Adyt az espressóban, amint éppen a jövőbe lát és kétségbeesik, vagy Osvátot, amint ítéletet hirdet sarokasztalnál egy kézirat felett, vagy Kosztolányit, amint éppen belép, révedező, zöld pillantással, s keresi Karinthyt, mert eszébe jutott egy kecskerím?…Nem, fiam, mindehhez kávéház kellett. A kávéházban még alkottak, az espressoban már csak beszélgetnek.” (Márai Sándor – Espresso – 1940. február 17.)

“Hogy imádom én a kávéházat! Nincs elegáns szalon, melynek levegője hegyek illata és pincérnője egy márkiné, amely fölérne előttem egy pesti nagy kávéházzal. Félezer emberrel lenni együtt bizalmasan, mindenféle fajtával, mindenféle osztállyal, aki a legbensőbb ügyeit tárgyalja előttem. Egy írónak a pesti kávéház – mennyország. Ebben az iromba városban csak ez az egy intézmény tökéletes, bő kárpótlás azért, hogy nincs úgynevezett „társadalmi életünk”, pénzünk a luxusra és módunk, hogy kényelmes otthonunk legyen.” (Bródy Sándor – Kávéházban)

“Mindig rejtély volt számomra a törzsvendég, az az ember, akinek megjelölt asztala van a kávéházban meg a vendéglőben. Aki mindennap pontosan ugyanabban az órában toppan be ugyanarra a helyre. Aki görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy mindig ugyanaz a pincér szolgálja ki. Ugyanazt az újságot tegye az asztalára, ugyanarra a fogasra akassza a kabátját meg a kalapját. Rejtély számomra az az ember, aki a szórakozást meg a pihenést is munkának nézi, nem éri be egy hivatallal, hanem önként vállal melléje még kettőt-hármat, a kávéházat, a kocsmát, és valamennyit ugyanazzal a szigorú lelkiismeretességgel látja el. Sok mindenféle ambíció fűtött az életben, sok minden akartam lenni, ami nem lettem. Nagyravágyásom sokszor kapott léket. Kudarcaimnak a száma légió. De legvakmerőbb álmodozásomban sem csillant meg az a vágy, hogy törzsvendég legyek.” (Heltai Jenő – Törzsvendég)

“– Ma kuruc verset fogunk írni.
– Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?
– Tiszta halandzsa. Műfajszerű.
És már diktálta:

DOBORZA!

Huj, kuszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhászok verek!
Dengelengi!…

Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos, nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:

Ne mánd, ne mánd a vereszt!”

(Karinthy Frigyes – Mint vélgaban)

“Micsoda sokoldalúság, áttekintés, fürgeség a mozgásban és fölfogásban s micsoda emberismeret. Hány regényíró van, aki dolgozószobájában felényire sem ismeri az embereket és hány világ körüli utazó, ki negyedennyit se látott a világból. A pincér, noha egy helyben topog egész életében, nem hiába koptatja lábát és cipőjét, messzire eljut, mindig újabb és újabb megismeréshez. Látja, hogy öregszenek meg a fiatal vendégek, hogy hullik ki foguk és hajuk, hogy boronálódnak össze a párok egy üveg pezsgőnél, és hogy válnak szét, hogy jönnek létre a házasságok, és hogy tárgyal a férj egy borús reggelen az ügyvédjével a válásról, sötét kávét rendelve, minden nélkül. Igazi bölcs. Bort hoz a mámornak, s a csömörnek szódabikarbónát.” (Kosztolányi Dezső – Pincér)

“Hogyan szövődnek ezek az érthetetlen, furcsa barátságok vendég és pincér között? Hány ilyen pincér barátom volt a párizsi Fernandtól a Fiume kávéház és az Otthon bölcs Gyulájáig, a New York és a magyar irodalom halhatatlan Gyulájáig, az éjjeli mulató ravasz és furcsa kis Ödönéig! Mennyi okosságot, kedvességet, gyöngédséget kaptam tőlük, mint édes habot és dupla adag cukrot ingyen ráadásnak a feketekávéhoz! Ha az ember vissza tudna emlékezni mindenre! Irigylem azokat az írókat, akik megírják önéletrajzukat. És csodálkozom a könyvükön… ez minden? Ez történt csak velük? Ennyi és nem több? Nem beszélnek azokról az asszonyokról, akik végigmentek az életükön. És nem említik meg azokat a pincéreket, akik tanúi voltak vergődéseiknek és kalandjaiknak, verseik megszületésének, szerelmeiknek, nyomoruknak és dicsőségüknek! És sajnálom azokat, akik sohasem ízlelték ezeknek a rejtélyes barátságoknak a zamatát, és a borravaló tövében nem vették észre az emberi kezet, amelyet megszorítani is lehet.” (Heltai Jenő – Fizetek)

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be december 26, 2012 hüvelyk Magyar novellák

 

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: Lábújjhegyen

Fülszöveg: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk...” Igazi öröm tapasztalni, hogy Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. Láttam faliújságon, diákszobák falán, könyvjelzőn, alkalmi ajándékok kísérőjeként, a hozzá tartozó történettel pszichológus “receptjén”, templomi hirdetőtáblán, osztályfőnöki óra témájaként, baráti találkozók címadó gondolataként. A mondatot évekkel ezelőtt választottam, a Nők Lapjában megjelnő írásaim mottójául. S az olvasók rátaláltak az üzenetére. Ez a mostani kötet is ennek  a gondolatnak a jegyében állt össze. Történetei megint út közben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy remélem, az olvasónak vágya támad a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra… (Schäffer Erzsébet)

Most már ismerem az “Egyszer volt“, a “Bodobács” és a “Pipacsvirágom” utóéletét. Megtapasztalhattam azt a különleges szeretetet, amellyel az olvasók fogadták ezeket a könyveket. Lehet más könyvnek is szívderítő fogadtatása, de ilyen, hogy az olvasó a szerzőt személyes ismerősének, családtagjának, közeli barátjának tartja – aligha. Különleges helyzetben van Schäffer Erzsébet és különlegesen nagy felelősség nehezedik rá. És ő jól él vele. Ezt bizonyítják korábban megjelent könyvei. És ezt bizonyítja ez is, amelyet most kezében tart az olvasó. Segít élni. (Lázár Ervin)

Értékelésem:
Schäffer Erzsébet ismét egy egész világot varázsolt elém. Tulajdonképpen azt, amiben én is élek. Csak ő sokkal szebben, mélyebben, tartalmasabban látja, mint én, mint sokak. Én úgy mondanám, úgy írnám, ahogy én tudom: hogy ebben a nagyszerű, édes-keserű élet-világban, ahol én hordozom gondolataimat, szeretetemet, a szeretteim féltését, a reményeinket, a többi ember meglesett életdarabkáját, egy-egy történetet, ami bennem él akkor is, ha azt hiszem, rég elfelejtettem, nos ebben a világban minden van, aminek lennie kell, minden ott van és akkor van, ahol és amikor lennie kell csak észre kell venni, meg kell próbálni értelmet adni, elfogadni vagy éppen elengedni, hogy aztán mást is meg tudjunk látni, más is kapjon lehetőség a megértésünkre, hogy többet el tudjunk fogadni, hogy könnyebben el tudjuk engedni azt, aminek (akinek) már nem velünk van a helye vagy ideje.

De Schäffer Erzsébet másképpen betűzi le nekünk ezt az ésszel fel nem fogható nagyszerű kalandot, ami az emberi lét és annak minden lüktető, vagy éppen végtelen békességet árasztó megnyilvánulása. Nála a harmadikosok graffitit rajzolnak egy aranyperzsa színű láthatatlan falra; Tory, a varázsló, ha közelebbről nézzük, nem más, mint egy trubadúr kalucsniban; a baba a vonaton (hallani a hangját: Tá-tá-hé-hé) mesét hallgat három hajszálról, megérkezésnél pedig hopplá: a kalauznő elröpül. Ő tudja, hogy néha mindnyájan – a hat nő, a hölgyek Váradról, a kalandor, Eszter és Dóri, de főleg a verebek és gyerekeka Duna fölött lebegünk, pókfonalon, mint megannyi pántlika… Mindenki életében vannak éjszakák, esős éjszakák, amikor egy világnagy takaró sem tudja elrejteni egy apa magányát, amikor a félbemaradt beszélgetést érdemes mégis folytatni másnap a reggelizőben, az extázis pedig sokszor hozzá maga után a hajnali játékokat. Csepel felé, félúton érdemes megállni, mert a leendő filozófusok már majdnem férfias hangja zengi a Gaudeamus igitur-t, vagy éppen érzelgősen szavalnak karcagi strófákat, ha meg észreveszik, hogy figyeled őket tulipános kívánságokkal árasztanak el. Kicsit távolabb, túl a kerítésen, ott ahol a három szederfa nő, a férfi és a sziú indiánok lábujjhegyen lépkednek: a barack a fűben és a szőlőszemek jó szerencsét hoznak. Ezt látni kell! Régi levelek (évek, szerelmek?) foszlányai fontosak lehetnek: „ Ne mondd nekem, Édesanyám, hogy a nevetés az mindig rózsaszín! Csuriz tanár úr szokott ilyeneket mondani. Meg, hogy nincsen Hold Nap nélkül”, „Egynyári szerelemEngedd elKöszönöm, hogy szerethettelek…”. Képek vagyunk, keretben

Erről szól miden története, minden sora.

U.I. A dőlt betűk fejezetcímeket jelölnek.

Részletek a könyvből/idézetek:

“Apukám zárkózott ember volt, nehezen barátkozott, és nem mutatta ki az érzéseit. Ezt tudtuk róla. Amit nem tudtunk, s ami csak most derült ki, jóval a halála után, hogy mennyire szenvedett a magánytól.
Majd négyszáz oldalas emlékiratot hagyott hátra. Évek óta dolgozott rajta, úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla. Tudatosan hallgatott, azt akarta, majd csak a halála után vegyük kézbe. Nekünk szánta. Remélte, végigolvassuk, és megpróbáljuk megérteni őt.”

“… a veranda lugasának hatalmas szőlőfürtjei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt szőlőszemek. Megfelelő időben, emlékszem, késő ősz volt már olyankor, gondosan ollóval szüretelte apám a kecskecsöcsűt. Anyámmal szertartásosan rafiát kötöttek minden fürt szárára, apám hokedlire állt, és szépen felkötötte az összeset a spejzban, a kolbászrúdra. Emlékszem, karácsonykor ehettünk a ritka csemegéből először, olyan volt a szőlő íze, mint a csöppentett méz.”

“A nyugalom ígérete lakott az öreg házban.”

“Akkor is úsztunk, ha hideg volt, utána legfeljebb nadrágba bújtunk, és ilyenkor úgy érezte az ember, hogy fel tudná fordítani a világot. Ha akarná. De nem akartuk, mert a világ így volt jó körülöttünk, most érzem csak, mennyire jó volt, most, amikor a város és ez az áhított civilizáció már eszeget, harapdál belőlem szép lassan.”

“Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja…Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy a végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.”

“Napok múlva eszembe jut egy kétségbeesett kiáltás. József Attiláé. „vajjon arányos-e hozzám most minden ami van…”

“Márai azt írja a tapintatról és a gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem és becsesebb, mint a jóság…Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mi szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak…Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.”

 
Hozzászólás

Szerző: be augusztus 12, 2012 hüvelyk Magyar kortárs, Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 

Schäffer Erzsébet: Pókfonalon – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: PókfonalonFülszöveg: Egy leselkedő kislány, egy utazó vekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzátartozó nagypapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.
Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.
Motto: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)
Első mondat/bekezdés: Egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer régi kislányok … még a fiúk is voltak.
Utolsó mondat/bekezdés: Ülök a füves udvaron, nézem Sári nénit, belekortyolok a Pázsinkút harmatos, hideg vizébe, lent az aknánál az épülő sófürdő jut eszembe, s arra gondolok, még mindig van egy kicsi időnk, emberek…
Még van…
Még van haladék…
Halljatok oda…

Értékelésem:

Amikor az ember Schäffer Erzsébet történeteit olvassa, pontosa az történik vele – feltéve, hogy nyitott az ilyesmire – amit a könyv soraiban olvashattunk: “a lélek exponál”. Talán soha nem fogok tudni elmesélni egyetlen egyet sem a történetei közül, talán később már nem fognak eszembe jutni az írónő szavai az öreg utazó vekkerről, a simmeringi szerelemről, a dáliákat csokorba szedő idős néniről vagy Arzénról és arról az úrról, aki egy gesztenyét ajándékozott a villamoson, mert ő “már örült neki”. Most éppen egy másik könyvét olvasom, amiben szintén sorakoznak az élet-képek, úgyhogy nagy valószínűséggel később már azt se fogom tudni, melyik történet melyik kötetben volt. De nem is ez a fontos. Sőt: ez egyáltalán nem fontos. Ami számít és ami mindig megmarad: az érzés. Hogy milyen jó volt őt olvasni, mennyire úgy éreztem, a világban mindennek megvan a helye és értelme, a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményeknek is…jó volt olvasni emberekről, akik önzetlen apró gesztusokat tesznek, melyeknek nem is sejtik horderejét… jó volt olvasni gyerekkori emlékekről, melyeken elnosztalgiázhattam a saját gyerekkoromról… jó volt olvasni tájakról, szomorú, síró, rideg helyekről, ahol az emberi lét, egy szó, egy mesélés, egy váratlanul jött segítség lelki meleget és nyugalmat hoz, és ahol a szem egy idő után már csak a reményt érzékeli  – olyan szépen és meghatóan ír például az áradások által tönkretett földekről, hogy szinte érezni a a természet fájdalmát és segélyhívását. És ami még annál is fontosabb, hogy a leírtak olyan sok fajta érzést ébresztettek bennem, talán az a felismerés, amit most már nem szeretnék soha elengedni vagy véletlenül elhagyni gondolataim valamely rejtett zugában, hogy a hétköznapok soha nem szürkék! Csak ha nem rikítóan színesek, akkor nem vesszük észre őket. Nem vesszük észre a saját életünket, pedig mindenki tart valamerre, és ezért mindenkinek vannak történetei a saját útja közben…

Ma szólt a zene a szobában…’30-as évek zenéje, nagyon hasonló ahhoz, amire az Angol beteg című filmben táncolnak…Hát táncoltam a férjemmel. Csak úgy, mert szólt a zene. És így most már meg is őriztem a különleges pillanatot. Ez nem egy akármilyen szombat volt…

Kedvenc részeim:

“Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat,vele s benne porfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története – s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában – csodával határos, ésszel talán föl sem fogható.
Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatnak, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat és terv nélkül.”

„Az a tábor… Negyvenezer ember… magyarok is voltunk sok ezren. Hát volt egy nap. Sose fogom elfelejteni. […] Büntetésből a magyarok aznap nem kaptak enni. Hogy történt, hogy nem, volt egy kis emelvény a tábor közepén. Egyszer csak fölállt oda egy ember. Később derült ki, Oszvald Gyula volt, az operaénekes. Oszvald Marikának az édesapja. Fölállt és elkezdett énekelni “Hazám, hazám, te mindenem…” Perceken belül zúgott a tér. „Mindenemet neked köszönhetem…” Állt az emelvény körül a csontig fagyott, megvert, rongyos katonanép és énekelt… Énekeltünk…”

Kedvenc történeteim:

A tűztoronyban
Az utazó vekker (egy Scahffhauseni 1908-as utazó vekkerről)
Memoriter (Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem c. versével)
A kadét
Amikor a katáng kékje megfakul

Katáng-mezei

„Urunk színeváltozása határnap. Augusztus hatodika után megkopik a virágok színe. S amikor a katáng kékje megfakul, vége a nyárnak.”

 

Schäffer Erzsébet: A hintalovak nappal alszanak

Egyszer már volt olyan, hogy sírtam egy könyv végén, mert olyan szomorúan lett vége; olyan is volt már, hogy megsirattam a könyv szereplőit, amikor meghaltak, hogy más szereplőknek adják át helyüket a második kötetben. De olyan most volt először, hogy annyira meghatódjak minden egyes történeten, amiből egy könyv áll, hogy szinte végig folytak a könnyeim. Hangoskönyv volt, így a szerző hangja is – aki saját maga olvassa fel a történeteket – „kíméletlenül” hat az ember lelkére…

Schaffer Erzsébet nagyon szépen él benne a világban, és nagyon szép világ él a lelkében.

“Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.”

 
Hozzászólás

Szerző: be december 3, 2011 hüvelyk Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 
 
%d blogger ezt kedveli: