RSS

Magyar szépirodalom/egyéb kategória bejegyzései

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

164444_2

Fülszöveg (a hangoskönyv kiadáshoz): A tökéletes cselédlány története, aki brutális kegyetlenséggel megöli gazdáit, Kosztolányi utolsó s egyben legnagyobb visszhangot kiváltó regénye. Előadja: Kútvölgyi Erzsébet. Teljes szöveg 460 perc.

Értékelésem:

Számomra ez is egy volt a pótolandó kötelezők közül. Amikor ilyesmit olvasok, mindig meg szoktam kérdezni a férjemet – aki velem ellentétben, itt nőtt föl, itt járt iskolába, majd tanított magyar irodalmat – hogy hány évesen, melyik osztályban olvassák a gyerkőcök az adott könyvet. Majd ez alapján próbálom elképzelni, hogy, ha nekem is kötelező olvasmány lett volna, akkor abban a korban én vajon hogyan viszonyultam volna hozzá, mit gondoltam volna róla, élvezet lett volna olvasni vagy kínszenvedés… Érdekes játék egyszerre kétféle módon szemlélni egy könyvet: a mostani és a múltbéli énemmel.
Ez a könyv biztos lekötött volna kamaszként is úgy, ahogy most is. Akkor talán meglepődtem volna a végkifejleten, minden bizonnyal nem számítottam volna arra, hogy a történet ezt a fordulatot veszi; most persze többé-kevésbé gyakorlott olvasóként sejtettem, hogy valami tragikum rejlik benne, meg valahol el is vártam, hogy Anna valahogy, valamilyen végzetes módon meghazudtolja az „Édes” nevet. A szereplők hihetetlenül elevennek hatottak, talán azért is mert hangos könyvben „olvastam” és a felolvasó nagyon jól interpretálta mindegyiket, olyannyira, hogy sokszor majdnem olyan élmény volt hallgatni, mintha egy színházi előadást néztem volna. Ilyen precízen, ilyen erőteljes körvonalakkal megrajzolt karakterekkel ritkán találkoztam eddigi olvasmányaim során. Nem (csak) arról van szó, hogy ezek nagyon jól megalkotott szereplők, hanem, hogy olyan érzést keltettek bennem, mintha egy fénykép sorozatot néztem volna: mindegyik képen a háttérben szintén nagyon elevenen és jól kivehetően végigvonul a kor történelme, az akkori társadalmi berendezkedés minden jellegzetességével és mozzanatával; de az előtérben mintegy ennek a háttérnek a szubsztanciájaként kiemelkednek sokkal élesebben és kirívóbban a regény szereplői. Kiüvöltenek a könyvből, hangosan és egyenesen bele a szemünkbe, a tudatunkba. Én bizony hangosan visszaüvöltöttem Vizyné egyik másik megnyilvánulásán, bár kicsit zavart, hogy nem tudok a szemébe nézni és nem látom, hogy eljut-e a tudatáig, amit mondok neki. A doktort imádtam, minden mondatát (szintén hangosan) helyeseltem. Annát noszogattam volna, hogy legyen bátrabb, határozottabb, ne engedjen, ne… újra és újra, vagy meneküljön, mindegy, csak ne tűrjön, mert azt rossz látni, hallani, tudni… tudatosítani. Ott voltam velük, közöttük, beleszóltam a beszélgetéseikbe, kommentáltam a gondolataikat, vitáztam és érveltem.

Majd a végén Anna belesűrítette mindezt, amit velük együtt átéltem, átgondoltam és átéreztem, egyetlen gesztusba, egy tettbe, ami végül is summázta minden szereplő életét és egyúttal a kor társadalmi konfliktusának a lényegét.

Függöny le, szereplők el. Taps helyett: csend. Talán így tisztán halható mindenki számára Moviszter/Kosztolányi szava:

humanizmus…

irgalmasság…

 
Hozzászólás

Szerző: be december 25, 2012 hüvelyk Kosztolányi Dezső, Magyar szépirodalom/egyéb

 

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Hát biza, hogy erősen a szívemhez nőtt Ábel és az ő története, amikor ő a rengetegben vala benne, fent a Hargitán. Az embernek a lelke úgy kitárulkozik ennek a csuda íróembernek a mesélése előtt, mint tavaszi virág az első napsütésnek. Annyi minden szép és jó és igazembernek való rejtekezik eme könyv oldalain, hogy a végére érve, azt kívánja az olvasó, bárcsak ne lett vóna olyan hamarjábul vége, és még az is megfordul a fejibe, hogy netalán kezdheti aztat az elejéről megint. Ábel fiatal cserje még, amikor édesapja felküldi pásztorkodni a szeredai bank erdeje felett, ama bank igazgatójának megbízásából. Ősztül tavaszig vagyunk Ábellel az ő nem nagy kunyhójában, eleinte még macskával, Bolha kutyával, no meg a kecskével, mit szerető szülei adtak, hogy jusson egyetlen fiúknak legalább egy csupor tej minden istenadta napra. Aztán, ahogy az ősz megszomorkodik a Hargitai fenyők fölött, és goromba esőt és hideget küld reá a világra, úgy esik szürke nehézség is Ábelnek az ő fiatal vállaira egy fatolvaj és egy gonoszsággal bíró csendőr alakjában. De Ábelnek van magához való esze, és valamifajta ősi bölcsesség is lakozik őbenne, ami sokszor előbújik egy-egy mókás megszólalásában, az olvasók megörvendeztetésére.No hát, ez a bölcsesség, meg amit a sors küld hozzá tanulságra eme pár röpke hónap alatt – jót s rosszat egyaránt, hű barátságot s halált –, végül férfiút farag ebből az Ábel fiúból. Mindennek a végére, eddigre már jól a szívünkbe férkőzve, betűkből született barátunk hazaér, de csak, hogy egy új útra induljon majd, Bolha kutyával az ő oldalán, vagy ahogy ő megmondta volt: „No Bolha, most megyünk, s megugatjuk megint a világot”.

U.I.: A hangoskönyv felvételen Joó László színész hangja hallható, ami nagyon sokat hozzáad az élményhez. Olyan, mintha egy kedves nagypapa olvasná fel gyerekkorunk kedvenc meséjét; igazán hatásos.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 4, 2012 hüvelyk Magyar szépirodalom/egyéb, Tamási Áron

 

Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán

Ugyan ez a regény az Egy magyar nábob folytatása, nekem annál sokkal jobban tetszett. Úgy érzem,  ebben több minden van, és mintha valamivel egységesebb lenne, mert nincs annyi mellékszál, mint az első részben.

Jókai MórMivel Kárpáthy Zoltán életútját követhetjük nyomon, elsőre azt mondanánk, hogy fejlődésregény. Valahogy mégsem érzem annak teljes mértékben. Zoltán ugyan átmegy drámai pillanatokon, és  ugyan szembe kell néznie komoly megpróbáltatásokkal az évek folyamán, de ez mind nem járul hozzá a jelleme átalakulásához, fejlődéséhez; Zoltán nem változik, nem nő fel. Azért nem, mert már az első pillanattól fogva, amikor megismerjük,  rendelkezik azzal a személyiséggel, amelyiknek jellege és szilárdsága hivatott őt átsegíteni minden komoly sorsfordulón. A Végszóban maga a szerző fedi fel azt a tényt, hogy Zoltán életének bemutatásával az volt a célja, hogy a következő “alapeszmével”küzdjön meg: “Nemes irányú nevelés mint adhat oly lelki önállóságot gazdag ifjúnak, hogy ha véletlenül egyszerre mindenét elvesztené, mégis fenntarthassa magát azon magasságon, melyen azelőtt állt?”. Bevallom, nekem egy kicsit túlzottan egysíkúnak tűnik Zoltán  személyisége. Az egy dolog, hogy nem fejlődik, mert már fiatal kamaszként olyan, amilyen a későbbiekben is élete során. Emellet nincs egyetlen rossz tulajdonsága sem, vagy legalább valamilyen fizikai vonása, ami nem szép. Ettől olyan mint egy kisisten: külsőre és belsőre is abszolút tökéletes, teljes mértékben hibátlan. Persze ez mind úgy van megírva, hogy az olvasó is el van tőle ragadtatva, mint mindenki a regényben, aki a közelébe kerül. Én is a varázsa alá kerültem. Csak hát mindig elmosolyodtam, amikor Zoltán színre lépett és azt mondogattam magamban: ilyen ember nincs. De hát a romantika korában vagyunk, és az ideál az ideál. Ettől függetlenül ez az egysíkú jellemrajz azért meglepő, mert szintén maga az író fejtegeti a Végszóban Vilma halálának kapcsán, és nyilván Kőcserepyre gondolva, hogy: “Ámde az életben nincsenek általánosságok, nincsenek tetőtül talpig gonosz emberek“. Mivel Zoltán (és talán mögötte az egész Szentirmay család) “tetőtül talpig” jó ember(ek), felmerült bennem, hogy imádott szerzőm ellentmondásba kerül saját magával.

A regény, mint ahogy azt megszoktuk Jókaitól, kiválóan mutatja be a kor jelentősebb eseményeit, és rajzolja le a társadalmi viszonyokat. Különös helyet – és ezáltal fontosságot – kap a könyvben az 1838-as árvíz. Ez az esemény drámaisága miatt egyfelől lehetővé teszi a szerzőnek, hogy egy átfogó képet fessen a különböző társadalmi rétegekről, és helyet adjon jellegzetes negatív és pozitív jellemek bemutatására; másfelől, saját bevallása szerint, az is célja volt, hogy párhuzamot  vonjon az ország és Zoltán sorsa között, a nagy veszteség után újrakezdésre fektetve a hangsúlyt.

Jókai MórEzt is ugyanazzal az izgalommal olvastam végig, mint minden Jókai regényt, imádtam (minden fenti “kritikám” – ami inkább csak észrevétel- ellenére), és ugyanúgy, mint az Egy magyar nábob esetében is most is bőgtem azon, hogy Jókai megölte Rudolfot meg Vilmát. Van Jókainak valamilyen különleges képessége, hogy nagyon megszerettesse az emberrel a karaktereit, és hogy szívszaggatóan írjon a halálukról. Más regényekben is meghalnak a kedvenc karakterek, mégsem sírok. Csak Jókainál. Mert ilyeneket ír: “A halál még nem oly szomorú, mint amilyen szomorú a temetés. […] A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló – hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő. Az a folytonos temetés! Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt,és el van jól temetve. Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, aki oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassanként, ami reá emlékeztetne. Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen üresség! Csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon, és mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál! Este egy szobában nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hívólag soha, soha. Aki említi is, csak sóhajt magában, s mindannyiszor temetkezni látszik; temetgeti bántó emlékeit.” Mire ezt végigolvastam, már nem Vilma halálán sírtam, hanem Jókai érzékletes sorai óhatatlanul megérintették bennem azt a helyet, ahol saját halottaim emlékét őrzöm…

Talán úgy van, hogy minden regény, amit szeretünk és ami nyomot hagy bennünk, tulajdonképpen egy kicsit rólunk is szól.

 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2012 hüvelyk Jókai Mór, Magyar szépirodalom/egyéb

 

Szabó Magda: Ókut

Talán a legcsodálatosabb gyerekkori emlékirat, amit valaha olvastam és meg merem kockáztatni: amit valaha olvasni fogok. Teljesen lenyűgözött, elvarázsolt, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig a hatása alatt leszek. Én egyébként is elfogult vagyok, ha memoárról, visszaemlékezésről vagy (ön)életrajzról van szó, de ez valami igazán különleges és szép.

Egy nem mindennapi gyerekről olvashatunk, csodálatos szülőkkel, akik és akikkel együtt egy külön világot építenek fel, amelyben a mese, a fantázia, az írás, a zene mindent átszőnek, minden egyes hétköznapot kiszíneznek és egyedivé tesznek, miközben családi életüket a szeretet és az együtt töltött pillanatok boldogsága veszi körül, mintegy védőburokba zárva őket.  Szabó Magda rendkívüli megfigyelőképességének köszönhetően, nem csak a szülei, gyerekkori barátai és rokonai elevenednek meg a könyv oldalain, hanem olyan emberek is a környezetéből, mint például az ékszerész vagy a cukrász, akikhez szintén valamilyen furcsa gyerek-felnőtt csendes barátság fűzte. Szülővárosáról és azon belül gyerekkora különböző helyszíneiről is meghatóan tud mesélni, a kislánykori élményeit pedig egy végtelenül kedves, mikor humoros, mikor szomorkás tollal veti papírra.

Meglepően sok mindenre nagyon részletesen és precízen emlékszik, és ami a legmegfoghatatlanabb  számomra az, hogy nem csak az eseményekre emlékszik, hanem arra is, hogy egy-egy adott pillanat, egy bizonyos tárgy, egy bizonyos ember gesztusa, milyen módon hatott gyerekkori lelkére, mi volt az első reakciója, mit érzett, mit gondolt. Lehet, hogy másoknál ez természetes, de nekem általában nehezemre esik ilyen pontossággal visszaidézni az emlékeket gyerekkoromból, vagy azt, hogy egy bizonyos élmény milyen érzelmi hatással volt rám. Például, hirtelen nem is tudnám megmondani mi az, ami meghatározó volt mint élmény, amikor kicsi voltam. Pedig hát biztos volt ilyen, nem is egy, de nem tudom előhozni. Mindenesetre emiatt olvasás közben folyamatosan a saját gyerekkoromra gondoltam, és igyekeztem párhuzamosan a saját gyerekkori emlékiratomat képzeletben megalkotni, és ahogy haladtam az olvasással, egyre jobban merültem el közben a magam emlékeimben, olyan utakat felfedezve a múltam felé, amelyeken eddig még sosem jártam…

Így még inkább megérintett ez a könyv, mert sokkal többet adott, sokkal többet jelentett számomra, mint egy kimagaslóan jó olvasási élmény.

 

Mikszáth Kálmán – Különös házasság

Érdekes élmény volt Mikszáthot olvasni Jókai után, és sajnos nem tudom megállni, hogy ne hasonlítsam őket össze, pedig tudom, nem kellene. Kétségtelenül, Mikszáth is úgy tud játszadozni az elménkkel és érzéseinkkel, ahogy ő kívánja: beédesget a történetbe, és ha már egyszer ott vagy, nincs menekvésed. Technikáját tekintve, szerintem ugyanolyan ügyes mesélő, mint Jókai. Különösen imádtam a néhol kegyetlenségig cinikus humorát, azt, ahogy előadja nézeteit a világról vagy az  emberi természetről, és hát a hasonlatait. A vége felé olyan érzésem volt, hogy szinten minden fejezete egy-egy ilyen átfogóbb hasonlattal kezdődik. Mivel még nem találkoztam ilyennel mértékű  hasonlat halmozással, érdekesnek találtam. Persze lehet, hogy ha minden regényében, amit majd elolvasok, ez fog visszaköszönni, egy idő után már nem fogok ezeken mosolyogni, hanem arckifejezést váltok.

De mennyire más a két írónak a hangja! Jókai kedves, mélységesen emberi, és úgy mesél, hogy ő is jelen van, közel enged, és nem csak mesél, hanem elbeszélget veled. Mikszáth nincs ott, nincs az az érzésed, hogy ő személyesen mondja el a történetet, hanem minden percben érzed a távolságot és  tudatában vagy annak, hogy egy regényt olvasol. Nem varázsol el, nem szól hozzád, nincs közelség. Megismered a szereplőket és véleményt alkotsz róluk, lesznek köztük kedvesek és ellenszenvesek, de nem fogod soha azt érezni, hogy része vagy a nem létező életüknek, hogy ugyanúgy, ahogy ők adnak neked valamit  saját magukból, te is kicsit odaadod a lelked egy részét nekik, a nemlétezőknek. Lehet, butaság, de az egyik fokmérőm az volt, hogy miközben Jókainál sorban megsirattam  (szó szerint zokogtam) azokat a szereplőket, akiket volt oly szívtelen jobb létre szenderíteni, Mikszáthnál, bár  végig együtt éreztem velem, amikor közölte velem gróf Buttler állítólagos halálát, szenvtelenül vettem tudomásul.

Mikszáth egy művelt, okos, szellemes professzor, akinek élvezet beülni az előadásaira. Jókai pedig ott vár a sarkon, amikor kijössz az előadásról, elvisz egy hosszú sétára, vagy beül veled a kényelmes kis szobába a kandalló elé, és onnan kezdi mesélni a történeteit, ahonnan maga az élet hagyta abba. Nekem ez megéri, hogy meglógjak néhány előadásról 🙂

 
Hozzászólás

Szerző: be november 9, 2011 hüvelyk Magyar szépirodalom/egyéb, Mikszáth Kálmán

 
 
%d blogger ezt kedveli: