RSS

Magyar történelmi regény kategória bejegyzései

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Fülszöveg: Egy csodálatos, elsüllyedt világ tárul elénk vízre épült városaival, barbár-szép ősi hitregével, véres emberáldozatok oltáron hamvadó szívével, rejtélyes-groteszk, titokzatos arcú szobraival, mestermívű aranytárgyaival és kincsével, tömérdek kincsével – s ez ellen az azték Mexikó ellen indul el a spanyol kisnemes Cortés maroknyi hadával, dzsungeleken, csatákon, véren, lefojtott és kivillámló szerelmeken át, hogy a legkatolikusabb spanyol király országait, a maga aranyát és hírét gyarapítsa egy teljesen ismeretlen földrészen. Az emberiség egyik legnagyobb kalandja ez, amelyben egy gyönyörű kultúrán teljesedik be a történelem, s a harcok, vereségek, a végső véres összecsapás után ott ül Tlaloc, Mexikó esőistene az elpusztult csodaváros, Tenochtitlián kapuján és a trópusi eső sűrű hullásával siratja országát és népét. Ehhez a tragikus de az emberi sorsokban mégis feloldódó összeütközéshez visz el bennünket Passuth László nagy sikerű, lebilincselő regénye.

Értékelésem: Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten… – így kezdi Passuth az utószót, és talán az ő fogalmazásával élve én is ugyanazt mondhatom: olvasói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten. Pedig nehezen indultam erre az utazásra. A legelején rettentően kíváncsi voltam, hiszen Cortés-ról csupán annyit tudtam, hogy ő hódította meg Mexikót, és mivel mindenki azt mondta, hogy ez egy nagyszerű könyv, könnyen elképzelhető mekkora elvárásokat fűztem hozzá.

Aztán mindjárt az első néhány fejezetnél megtorpantam: leginkább a stílus, a szokatlan mondatok, a hirtelen váltások és a bevezetés nélküli bekezdések miatt, amikor hirtelen nem tudod, most kiről van szó, mert csak egy névmással találkozol és csak utólag, oldalak múlva hangzik el legelőször a név, és még további oldalak múlva jössz csak rá, hogy egy-egy ilyen új szereplő hogyan is kerül képbe. A szerző maga ezt írta: „A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához, de ma már nem az enyém, történelmi távlatba került.”

Még közrejátszott az is, hogy másfajta történelmi regény szerkezethez szoktam hozzá: Merle, Spiró, Cristian Jacq… náluk szinte minden oldalon történik valami, pörögnek az események, egyre-másra szembejönnek a váratlan fordulatok. Itt meg nagyon sokáig csak mennek… mennek… mennek, és minden kisebb-nagyobb megállónál pedig szinte ugyanaz: a sereg állapotának és az indián kacikákkal való legelső találkozásoknak a leírása, ami csak egyszer meglepő és döbbenetes, amikor új még az olvasó számára is. Azután viszont sokáig nem értettem, miért kell huszadszor is elolvasnom, hogy szép színes tollak díszítik és miért kell megint felsorolni egyenként az ajándékokat, amiket cseréltek egymással a bennszülöttek és a spanyolok vezetői.

Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol átfordultak számomra a dolgok, az a sor, az a konkrét mondat, amivel Passuth megfogott, hogy soha többet ne engedjen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy ideje jól érzem magam a történetben, már nem zavar, hogy csak mennek, mennek, mert közben azért elhangzanak fontos gondolatok – hiszen mégiscsak két civilizációnak a történelmi találkozásának lehetünk tanúi – , közben fejlődik a főszereplő, és azért egy idő után a békés mendegélésnek is vége szakad, és új fordulatok következnek be. Zajlik a hódolók élete, és most már olvasás közben egy kicsit ez az én életem is. Ezért hát mindent tudni akartam, visszatért az elején mardosó kíváncsiság, és innentől már faltam a könyvet. Már nem éreztem nehézkesnek a stílust, megszoktam, és mostanra már meg-megálltam egy-egy gyönyörűen megalkotott mondatnál. Majd nemsokára megéreztem az ismert szorongást, amit az a tudat okoz, hogy hamarosan a végére érek, hamarosan mindentől meg kell válnom, ki kell lépnem Mexikó színeiből, hangjaiból, bódító illataiból, el kell engedjem Hernandot, Malinallit, Montezumát… Ez a szorongás nálam mindig annak a biztos jele, hogy megszerettem egy könyvet.

Így kezdődött: szeszélynek majd egyre erősödő szenvedélynek. Különleges ajándék volt számomra és hatalmas élvezettel olvastam a szerző utószavát, amiből megtudhattam, hogyan született meg a könyv, mi volt a szándéka a történet megírásával, a főszereplő alakjának megrajzolásával, hogyan látja ő a számtalan fontos mellékszereplőt. Ugyanakkor ez segítette jobban megérteni, miért tér el az általam megszokott történelmi regényektől. Passuth ezt írja: „az európai-spanyol és a prekolumbian-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez.” Másutt meg: „… könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván, nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez.”

Részese voltam egy nagyszerű kalandnak és kivételes emberek voltak a társaim ebben a kalandban. Viszont egy kérdés mindig motoszkál bennem a kezdetek kezdetétől: mi lett volna, ha Cortés, amikor Mexikóba ér, látván milyen hatalmas civilizáció lakja azt a földet, egyszerűen megfordul és azt jelenti királyának: voltam a nagy vízen túl, meseszép országot láttam, de mások laknak ott, más istenek őrzik annak a helynek a lelkét, nekünk nincs ott keresnivalónk, nem vehetjük el az aranyukat, nem dönthetjük porba építményeiket, nem erőltethetjük rájuk a mi világunkat.
Akkor talán Tlalocnak, az esőistennek sose kellett volna elsiratnia Mexikót…

Részletek a könyvből/idézetek:

“A tizenharmadik hónap Tláloc hónapja, és mire eljött, én tudtam a sírásából, hogy siratja Mexikót… Olyan csendes volt és olyan fájdalmas, amikor az ocelotfejű eljött hozzám. Tenochtichtlán kapujában állt, és nézte a ti lépéseteket. Nem látta senki, mert istennek párába kellett burkolóznia, de a katonák és a haldoklók ismerték a hangját, amint rekedtesen egyet-egyet köhög, ugatásnak is mondtatok… Énhozzám az esőszemek hozták mindennek a hírét, és amikor minden élő elhagyta a várost, akkor jött Tláloc búcsúzni, és mondta nekem, hogy elsiratta Mexikót.”

“Nálunk a múltat tartja a kép, hogy el ne feledjük, nálatok megállítja a múló időt, s csak akkor hiszitek el azt, ami történt, ha szárnyánál megfogjátok, s fekete vonalakkal odakötözitek?”

“Milyen mások a fehér urak, minden ölelésük, szavuk féktelen. Mintha sohasem állana meg a gondolat, s lefojtott résein át nem figyelne ki a lélek.”

“Malinalli, mi mind a ketten bűnös asszonyok vagyunk, akik sírját ástuk Anáhuacnak. Te és én és mind ez az ezer és ezer indián asszony, aki eldobta a régi urát, nem ment utána, mint illett, amikor megtértek az örök napos mezőkre, hanem belevetetették magukat a fehért karok közé és sikítottak a gyönyörűségtől, érezték, hogy szabad megszólalniuk. Te… Malinalli… ahogy uraink és atyáink szolgák lettek, úgy lettünk mi, asszonyok e tajtéktestű emberek házában úrnők és szabadok. Érted ezt, Malinalli?”

“Marina mellette ült. Most már mindenütt ő volt a tolmács, vezér bizalmasa, s a cempoabeliek már úgy mutogattak rá, név szerint Malintzin, Marinácska… s Cortést, mert nevét nem bírta idegen szót sohasem hallott nyelvük, úgy nevezték el hogy Marina Ura – e népek nyelvén: Malinche. Így lett Cortésból Malinche egész Új Hispániában.”

“– Tudja-e, kegyelmed, hogy mikor vehetik fel jog szerint a harcot a támadó indiánokkal?
– Hálás szívvel veszem, ha tanít kegyelmed!
– Királyi jegyző nélkül nem indulhat meg expedíció. Egyik kezében kard, másikban protocollum. A jegyzőnek háromszor harsány hangon kell hirdetni a spanyol korona elvitathatatlan jogát. De, hogy tévedés ne essék – nem a hazai, hanem a diák nyelven. Utána karddal kell keresztet rajzolni, a katonák mondják rá az áment, a secretarius diplomába foglalja, s az írástudókkal meghitelteti… Ha közben aztán a vadak mégis támadnának, még mindig nem szólalhat meg a muskéta, nem húzhatja meg a számszeríj ravaszát, míg a királyi jegyző nem ismétli meg a szó szerint előírt formulát.Ha mindez hiábavaló marad, akkor járhat el kegyelmed, az Indiántanács szerint is, háboríthatatlan jogaiban.”

Hernando Cortez útvonala

“Én az igazi férfi aranyát – a dicsőséget keresem.”

Reklámok
 
1 hozzászólás

Szerző: be szeptember 9, 2012 hüvelyk Magyar történelmi regény, Passuth László

 

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Hosszú múltra tekint vissza az én „kapcsolatom” ezzel a regénnyel. Ahogy azt már néhány korábbi alkalommal említettem, én nem itt jártam iskolába, így ez nekem soha nem volt kötelező. Legalábbis olyan iskolai kötelező olvasmány, mert egyébként édesapám kétszer is próbált rávenni, hogy elolvassam gyerek-, illetve kamaszkoromban. Mindkét alkalommal csak az első néhány fejezetig sikerült eljutnom. Mivel magyar történelmet sem tanultam az iskolában (bár apám igyekezett elmagyarázni az akkori kor legfontosabb eseményeit) iszonyatosan zavart, hogy alapvető dolgokat nem értettem a regény történelmi hátteréből. Első olvasásnál még azt nem fogtam fel, hogy „ki, kivel van”, és miért van három oldal és nem csak kettő, mint a mesékben vagy a többi akkor olvasott történelmi/kalandregényekben: a jó (magyarok) és a rossz (törökök). A német vonatkozás felfogása már túl sok volt nekem és eldobtam a könyvet. Kamaszkoromban, amikor ez konkrétan már nem zavart, az idegesített, hogy éreztem, nagyon sok mindent kellett volna tudnom (tanulnom) az előzményekről, hogy megértsem. Hiszen nem kizárólag a cselekményszál a lényeges, hanem a politikai és hatalmi viszonyok is, meg az előtte, illetve a közvetlen utána levő történelmi mérföldköveknek az ismerete. Kétnyelvű francia szakos létemre ahhoz viszonyítottam, hogy gimiben volt külön francia történelem óránk, és úgy olvastam akkor Az elátkozott királyokat, hogy volt egy használható tudásom arról a korról és történelmi környezetről, amiről olvastam.

Ez a két első csalódásom annyira meghatározó volt, hogy nagyon sokáig kerültem az Egri csillagokat. A filmet láttam jó sok évvel ezelőtt, de úgy néztem, mint egy kalandfilmet: nem figyeltem oda különösebben, már nem is próbáltam megérteni mi, merre, hogyan és miért. Úgy ment át rajtam, hogy most, amikor kézbe vettem ismét a regényt, szinte semmire nem emlékeztem a filmből, így végigizgultam az egészet.

Így felnőtt fejjel, sokkal nagyobb háttérrel rendelkezve és hozzátéve, hogy a történelmi regények a kedvenc olvasmányaim közé tartoznak, és úgy, hogy megismertem Gárdonyit és megszerettem az Ida regényének köszönhetően, az Egri csillagok egy hatalmas élmény volt! A karakterek, a történetvezetés, a rengeteg történelmi részlet, amit most imádtam – például a török hadsereg leírása, a különböző fegyvernemek ismertetése, a vár ostrom előtti megszervezése, az ostrom közben lezajlott harci jelenetek – a nyelvezet és a stílus, minden nagyon érdekes volt, izgalmas és megható. Az ostrom utolsó napjainál már itt toporzékoltam, hogy úgy odamennék segíteni nekik, annyira beleéltem magam.

Az ember fellélegzik, hogy vége az ostromnak, majd amikor rájön, hogy ezzel egyben a regénynek is, akkor a megkönnyebbülést beárnyékolja az a furcsa üresség, amit akkor érzünk, ha egy nagyon jó könyv utolsó oldalához érve kitépnek bennünket abból a világból, amiben olvasás közben éltünk…

Kapcsolódó blogbejegyzésem: Várak az Egri csillagokban

 
4 hozzászólás

Szerző: be június 16, 2012 hüvelyk Gárdonyi Géza, Magyar történelmi regény

 

Spiró György – Fogság

Spiró György - FogságSzámomra ez a legjobb történelmi regény, amit eddig olvastam. Rendkívül összetett és részletgazdag, egy kalandos és izgalmas történettel mint vezetőfonal és egészen egyedi főszereplővel, egy igazi egyéniség, akit csak szeretni és csodálni lehet. A főhős filozófiai elmélkedései az író nagyon finom humorával fűszerezve egy mélyen emberi alaphangot adnak, ami végigkíséri az olvasót az első oldaltól kezdve a legutolsó mondatig.

Spiró György ezzel a regénnyel egy nagyszerű utazásra visz bennünket, és utunkon Uri (latin nevén Gaius Theodorus) a szegény zsidó családból származó római polgár, a rossz szemű, fájó hátú, ám de több nyelvet beszélő, olvasásai által rendkívül művelt és nyitott gondolkozású Uri lesz a kísérőnk. Nála jobb társat nem is adhatott mellénk a szerző. Uri fiatal még, amikor  Tiberius császár Rómájában összehoz bennünket az író keze, azon a napon, amikor az apja azt a hírt hozzá a számára, hogy Jeruzsálembe indul.

És elindulunk… a nagy (évekig tartó) utazás a fejlődésregények jellegzetes motívuma, és ez most is így van. A motívumból adódóan Uri két párhuzamos utazáson vesz részt: egy földrajzilag követhető úton megy végig Rómából Jeruzsálemig majd vissza Alexandrián keresztül, és ugyanakkor egy talán sokkal izgalmasabb belső utat is végigjár: mire ismét Rómába ér, már egy teljesen más ember, mint aki onnan elment. És közben végig fogságban van… saját sorsának fogságában. És ez a sors úgy intézi, hogy, miközben átutazza a fél római birodalmat, a kor jelentős politikai eseményeinek forgatagába kerüljön, hogy személyesen találkozzon Pontius Pilatussal és Caligulával, és hogy megtapasztalja  az élet nyers valóját az út porától, a börtön celláján át a fényűző palotákig.

Uri intelligens, nyitott, érdeklődő és szellemes elméje  teszi számára lehetővé, hogy minden új tapasztalatot, amivel az élet szembesíti, legyen az jó vagy rossz, a maga megfelelő értékén tudjon megítélni és befogadni. A rossz élményeket hamar feldolgozza, és nem érzi magát különösebben lesújtva, a jókra pedig egy idő után már csak mérsékelt lelkesedéssel tekint. Urinak nem véletlenül rossz a szeme… Nem a látás, mint fizikai képesség az, ami meghatározó abban, hogy mit és hogyan látunk a világból, az életből, önmagunkból. Uri mindent, ami ilyen értelemben fontos, nagyon jól lát, képes behatolni a dolgok lényegéhez sőt, mire hazatér, hihetetlen pontossággal előrelátja az események menetét és azok következményeit.

Az Alexandriai világítórony

Az Alexandriai világítórony

A regény történelmi háttere, mint említettem, nagyon pontosan és részletesen került kidolgozásra, és az olyan csemegékre vadászó ínyencek, mint amilyen én is vagyok, komoly tobzódásra számíthatnak: betekintést nyerünk az ismert politikai események hátterében zajló intrikákra, megismerhetjük a kor fontos személyiségeinek magánéletét, egész közelről nézhetünk meg jó néhány ókori építészeti remekművet, tanúi lehetünk annak, hogyan zajlott a mindennapi élet a különböző társadalmi rétegekben, és egész komoly ismereteket gyűjthetünk a római birodalom területén fellelhető több népcsoport vallási szokásaról, a tradíciókról, mítoszok, legendák és babonák jönnek majd szembe, háborúk törnek ki, és hát nem utolsó sorban ott lehetünk a kereszténység első mozzanatainál. Uri pedig végig ott van velünk, magyaráz ha nem értünk valamit, és mindenről elmondja a véleményét, amire nagyon is érdemes odafigyelni, mert ha valaki, hát akkor ő tudja, miről beszél.

Kedvenc idézeteim:

A látott világ ketrece kívül, s gondolatainak tere belül a rabok biztonságérzetével töltötte el: neki is gondja semmire, ellátásáról, védelméről a társak gondoskodni fognak, s úgy látszik még csak erőltetett csevegésbe sem kell bocsátkoznia velük, amitől pedig igen tartott.

A hajóra számtalan tömlő vizet, továbbá szárított fügét. sózott nyers halat, füstölt halat és szárított halat pakoltak az emberek számára […], Vizet visznek a tengeren, és halat visznek a tengerre. Még sincs a Teremtés tökéletesen kitalálva.

– Tudtad, hogy soha nem lehetsz szabad – mondta Uri. Érdemes hát rabságban is élni?
– Nem tudom, uram, mondta a hajcsár, a saját visszaszerzett hangján. – Nem gondolkozik az ember. Él.

Mert hajcsárnak lenni jó. Jobb verni, mint veretni. Mást ütlegelni, az maga a szabadság, uram. Aki nem ezt akarja, és nem akarja eléggé erősen, pár hét alatt megdöglik. A legerősebb ember is elpusztul, ha nem akar hajcsár lenni mindenáron.

Egy hete egyedül volt a börtönben, és nem tudta, hogy a helytartónál fog majd vacsorázni. Most meg itt fekszik az isten háta mögött egy júdeai faluban, aminek még a nevét se tudja, mondta ugyan a púpos hivatalnok, de nem jegyezte meg, és jól tartják, noha főben járó bűnt követett el: eltörte a jármot, és miatta lesz szárazság az idén. A fene se érti ezt az egészet. Olykor összesűrűsödik az idő, máskor meg évekig egy helyben áll vagy alig csordogál. […] Júdeában az elmúlt három hétben összesűrűsödött az idő, vonta le a tanulságot Uri.

Az ember, mint láng, nem rossz. Az ember, mint dolog, nem rossz. Dolgok emberi alakot öltenek, ha akarják. Ilyet sem a görög, sem a római költészetben nem olvasni. Tudott valamit az emberről az, aki ezt leírta. Platón örült volna, ha hallja, netán a filozófiáját felül is vizsgálta volna. Én is lángoló tűz vagyok, gondolta. Ki tudja, miféle dolgok öltöttek emberi alakot bennem.

Újévkor mindenképpen bocsánatot nyernek, amikor, ez Rómában is így van, az emberek a közeli folyó partjára mennek, valamilyen tárgyat belevetnek; arra a tárgyra előző évük minden bűne rátapad, a folyó elviszi magával, és ők, a parton, tisztán állnak immár.
Nem bűnöznek ezek az emberek egyáltalán, gondolta Uri szánakozva, nincs nekik ahhoz sem idejük, sem erejük, sem pénzük, sem képzeletük.

– Sose áruld el, mit tudsz. Azt még kevésbé, mit nem tudsz, mert az már hatalmas tudás, és ezt ők is tudják.

Pompás város Alexandria, igen. S talán nemcsak a tengerpartja meg a klímája miatt. Ez a város a példa, hogy eltérő vallású népek békésen megférnek egymással. Nagy példa, csodálatra méltó példa, és ez az alexandriai szellem egyszer el fog terjedni a világon. Az lesz talán az idők végezete.

Erre jó a költészet, tűnődött Uri. Eszedbe jutnak a soraik, amikor hasonló helyzetbe kerülsz, mint amilyet ők énekeltek meg egykor, és ettől könnyebb lesz a lelked. Ha velük is megesett, akkor rendben van a dolog. Vándorolsz, és ők, akik rég meghaltak, veled vándorolnak.

Annyi az ember élete, hogy megszületik a Túlnanban, egész életében gyalogol és eljut a Via Nomentanára, mindössze másfél mérföldnyire a születése helyétől.

Tatár György filozófus szerint Spiró György kötete „az antikvárius fáradhatatlanul részletező műgondjával megrajzolt világtörténelmi panorámával szolgál, amely azonban olyan kort és olyan helyet választott tárgyául, ahol nemcsak eltérő múltak, hanem éppenséggel a múlthoz való alapvetően eltérő viszonyulások közt támadt apolitikus – és máig fel nem oldott- viszály.” 

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Spiró György:Fogság (jegyzeteim 1) – Kaiszarea

Spiró György: Fogság (jegyzeteim 2) – Jeruzsálem

 
 
%d blogger ezt kedveli: