RSS

Robert Merle kategória bejegyzései

Robert Merle: Jó városunk, Párizs

Robert Merle: Jó városunk, Párizs

“Párizsban roppant veszedelmes beismerni, hogy kegyelmed az, ami, de még azt is, ami én vagyok. A római anyaszentegyház híve, igaz, de elég mérsékelt híve ahhoz, hogy jobban szeressek egy francia hugenottát egy spanyol katolikusnál.”

Fülszöveg: A XVI. századi Franciaországot, a hugenották viharos, vérzivataros századát felelevenítő nagyszabású, tizenhárom kötetes regényfolyam harmadik kötetében romantikus szerelmi kalanddal és párbajjal folytatódik a bátor, eszes nemesifjú és lovagias széptevő, Pierre de Siorac története. Váratlan fordulatok és megpróbáltatások, megrázó szenvedélyek dúlják fel hősünk életét, aki sok-sok kaland és veszedelem után végül Párizsba, e sokarcú, egyszerre ijesztő és lenyűgöző nagyvárosba kerül, amelyet a pazar tollú író, Robert Merle gyöngéd szeretettel és részvétteljes borzadállyal fest le. Bemutatja minden zegét-zugát, fényűző palotáit és szegényes viskóit, előkelő negyedeit, melyeknek széles utcáin díszes hintók gördülnek, sivár, bűzös sikátorait, ahol mezítlábas gyerekek játszanak a szennyvíz-csatorna partján, ragyogó báltermeit és füstös kocsmáit. Olyan város ez, ahol minden megtörténhet. Megbújhat itt a gonosztevő, menedéket találhat az ártatlan üldözött, titokban találkozhatnak az egymástól tiltott szerelmesek. Hősünknek ebben a városban kell megérnie az 1572. augusztus 24-re, Szent Bertalan napjára virradó éjszakát, a hugenották lemészárlását, az újkori történelem egyik leggyalázatosabb árulását és legszörnyűbb vérfürdőjét.

Értékelésem: Robert Merle Francia história sorozatának legelső köteténél már tudtam, hogy a közös históriánk – én és Merle, én és a sorozat – egy életre szóló élmény lesz. Merle-nek minden irodalmi megnyilvánulása lenyűgöz, és minden újabb elolvasott könyv egyre inkább megerősíti bennem azt a hitet, hogy Merle nélkül – a szavai, a gondolatai, a sorai nélkül – én valahogy szellemileg sokkal kevesebb lennék. 

Szent Mihály hídja Párizsban – XVI. századi rajz

Már a második kötetnél is megjegyeztem, hogy ami számomra leginkább kitűnik Merle-nek ennek a történelmi regénysorozatából, az a hatalmas hangsúly, amit az emberi lét és szellem tiszteletére és szeretetére helyez, illetve magára az emberségességre. A történet szinte minden egyes fejezete konfliktusokat tár elénk, emberi létek ütköznek egymással minden elképzelhető szinten: katolikusok hugenottákkal, mesterember szolgálójával, szülő a gyermekével, testvér a testvérrel, nemes ember az egyszerű polgárral, szerető a szeretővel. Vallások, hatalmi és társadalmi pozíciók, családok, szerelmesek, hű batárok és ádáz ellenségek vívják meg a szemünk előtt a maguk kisebb csörtéit és nagy összeütközéseit. Merle erre a vászonra, melyre ezt a tumultust, ezt a vérben forrongó hátteret festette fel, erre viszi fel a maga sajátos ecsetvonásaival a főszereplőt: az Emberségességet. Apró dolgokban rejlik, jól oda kell figyelni, mert az Emberségesség mindig a történelem mellékszereplőinek, a névtelen tömegek árnyékában húzódik meg alázattal: egy a kor politikai és vallási ellentéteinek légkörében elképzelhetetlen barátság, melynek mélysége az önfeláldozásig megy, egy segítőkész gesztus egy váratlan pillanatban, egy szerelem, mely erősebb az erőszakosan betáplált hiedelmeknél és így képes életet menteni, ahelyett hogy életet venne, a főszereplő számtalan hibája mellett az emberségességét alátámasztó erényei, az itt-ott felbukkanó mellékszereplők egyik másik mondata vagy tette – ezek mind, mind azt sugallják, hogy mindig, minden körülmények között van mód Embernek maradni.
Persze a regény rendkívül izgalmas, a szereplők imádnivalók, a történelem eseményeinek és hangulatának bemutatása szokás szerint zseniális. Nyilván Merle nem szánta ennyire filozofikusnak a sorozat köteteit, mint amennyire én most itt beleéltem magam, de valamiért az irodalmi és történelmi értéken túl, számomra mégis ez az üzenet a legfontosabb. A regény utolsó soraiban is megfogalmazódik, Pierre egyik gondolatmenetében: „Ám legyen a bátyám Mespech bárója és félig-meddig Fontenac bárója is, dicsekvés nélkül elmondhatom, jobb szeretek a magam bőrében lenni, mint az övében, többre becsülvén azt, aki vagyok, az ő vagyonánál.”

 
Hozzászólás

Szerző: be december 1, 2013 hüvelyk Robert Merle, Történelmi regény

 

Címkék: ,

 
%d blogger ezt kedveli: