RSS

Shäffer Erzsébet kategória bejegyzései

Schäffer Erzsébet: Lábujjhegyen – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: Lábújjhegyen

Fülszöveg: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk...” Igazi öröm tapasztalni, hogy Simone Weil megfontolásra méltó gondolata megnyugvást áhító világunkban ezrek kapaszkodója és segítője lett. Láttam faliújságon, diákszobák falán, könyvjelzőn, alkalmi ajándékok kísérőjeként, a hozzá tartozó történettel pszichológus “receptjén”, templomi hirdetőtáblán, osztályfőnöki óra témájaként, baráti találkozók címadó gondolataként. A mondatot évekkel ezelőtt választottam, a Nők Lapjában megjelnő írásaim mottójául. S az olvasók rátaláltak az üzenetére. Ez a mostani kötet is ennek  a gondolatnak a jegyében állt össze. Történetei megint út közben születtek, s megint úgy mesélnek, hogy remélem, az olvasónak vágya támad a Lábujjhegyen-t is fellapozni újra meg újra… (Schäffer Erzsébet)

Most már ismerem az “Egyszer volt“, a “Bodobács” és a “Pipacsvirágom” utóéletét. Megtapasztalhattam azt a különleges szeretetet, amellyel az olvasók fogadták ezeket a könyveket. Lehet más könyvnek is szívderítő fogadtatása, de ilyen, hogy az olvasó a szerzőt személyes ismerősének, családtagjának, közeli barátjának tartja – aligha. Különleges helyzetben van Schäffer Erzsébet és különlegesen nagy felelősség nehezedik rá. És ő jól él vele. Ezt bizonyítják korábban megjelent könyvei. És ezt bizonyítja ez is, amelyet most kezében tart az olvasó. Segít élni. (Lázár Ervin)

Értékelésem:
Schäffer Erzsébet ismét egy egész világot varázsolt elém. Tulajdonképpen azt, amiben én is élek. Csak ő sokkal szebben, mélyebben, tartalmasabban látja, mint én, mint sokak. Én úgy mondanám, úgy írnám, ahogy én tudom: hogy ebben a nagyszerű, édes-keserű élet-világban, ahol én hordozom gondolataimat, szeretetemet, a szeretteim féltését, a reményeinket, a többi ember meglesett életdarabkáját, egy-egy történetet, ami bennem él akkor is, ha azt hiszem, rég elfelejtettem, nos ebben a világban minden van, aminek lennie kell, minden ott van és akkor van, ahol és amikor lennie kell csak észre kell venni, meg kell próbálni értelmet adni, elfogadni vagy éppen elengedni, hogy aztán mást is meg tudjunk látni, más is kapjon lehetőség a megértésünkre, hogy többet el tudjunk fogadni, hogy könnyebben el tudjuk engedni azt, aminek (akinek) már nem velünk van a helye vagy ideje.

De Schäffer Erzsébet másképpen betűzi le nekünk ezt az ésszel fel nem fogható nagyszerű kalandot, ami az emberi lét és annak minden lüktető, vagy éppen végtelen békességet árasztó megnyilvánulása. Nála a harmadikosok graffitit rajzolnak egy aranyperzsa színű láthatatlan falra; Tory, a varázsló, ha közelebbről nézzük, nem más, mint egy trubadúr kalucsniban; a baba a vonaton (hallani a hangját: Tá-tá-hé-hé) mesét hallgat három hajszálról, megérkezésnél pedig hopplá: a kalauznő elröpül. Ő tudja, hogy néha mindnyájan – a hat nő, a hölgyek Váradról, a kalandor, Eszter és Dóri, de főleg a verebek és gyerekeka Duna fölött lebegünk, pókfonalon, mint megannyi pántlika… Mindenki életében vannak éjszakák, esős éjszakák, amikor egy világnagy takaró sem tudja elrejteni egy apa magányát, amikor a félbemaradt beszélgetést érdemes mégis folytatni másnap a reggelizőben, az extázis pedig sokszor hozzá maga után a hajnali játékokat. Csepel felé, félúton érdemes megállni, mert a leendő filozófusok már majdnem férfias hangja zengi a Gaudeamus igitur-t, vagy éppen érzelgősen szavalnak karcagi strófákat, ha meg észreveszik, hogy figyeled őket tulipános kívánságokkal árasztanak el. Kicsit távolabb, túl a kerítésen, ott ahol a három szederfa nő, a férfi és a sziú indiánok lábujjhegyen lépkednek: a barack a fűben és a szőlőszemek jó szerencsét hoznak. Ezt látni kell! Régi levelek (évek, szerelmek?) foszlányai fontosak lehetnek: „ Ne mondd nekem, Édesanyám, hogy a nevetés az mindig rózsaszín! Csuriz tanár úr szokott ilyeneket mondani. Meg, hogy nincsen Hold Nap nélkül”, „Egynyári szerelemEngedd elKöszönöm, hogy szerethettelek…”. Képek vagyunk, keretben

Erről szól miden története, minden sora.

U.I. A dőlt betűk fejezetcímeket jelölnek.

Részletek a könyvből/idézetek:

“Apukám zárkózott ember volt, nehezen barátkozott, és nem mutatta ki az érzéseit. Ezt tudtuk róla. Amit nem tudtunk, s ami csak most derült ki, jóval a halála után, hogy mennyire szenvedett a magánytól.
Majd négyszáz oldalas emlékiratot hagyott hátra. Évek óta dolgozott rajta, úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt róla. Tudatosan hallgatott, azt akarta, majd csak a halála után vegyük kézbe. Nekünk szánta. Remélte, végigolvassuk, és megpróbáljuk megérteni őt.”

“… a veranda lugasának hatalmas szőlőfürtjei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt szőlőszemek. Megfelelő időben, emlékszem, késő ősz volt már olyankor, gondosan ollóval szüretelte apám a kecskecsöcsűt. Anyámmal szertartásosan rafiát kötöttek minden fürt szárára, apám hokedlire állt, és szépen felkötötte az összeset a spejzban, a kolbászrúdra. Emlékszem, karácsonykor ehettünk a ritka csemegéből először, olyan volt a szőlő íze, mint a csöppentett méz.”

“A nyugalom ígérete lakott az öreg házban.”

“Akkor is úsztunk, ha hideg volt, utána legfeljebb nadrágba bújtunk, és ilyenkor úgy érezte az ember, hogy fel tudná fordítani a világot. Ha akarná. De nem akartuk, mert a világ így volt jó körülöttünk, most érzem csak, mennyire jó volt, most, amikor a város és ez az áhított civilizáció már eszeget, harapdál belőlem szép lassan.”

“Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja…Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy a végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.”

“Napok múlva eszembe jut egy kétségbeesett kiáltás. József Attiláé. „vajjon arányos-e hozzám most minden ami van…”

“Márai azt írja a tapintatról és a gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem és becsesebb, mint a jóság…Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mi szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak…Ez a tapintat nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.”

 
Hozzászólás

Szerző: be augusztus 12, 2012 hüvelyk Magyar kortárs, Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 

Schäffer Erzsébet: Pókfonalon – történetek útközben

Schäffer Erzsébet: PókfonalonFülszöveg: Egy leselkedő kislány, egy utazó vekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzátartozó nagypapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk.
Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.
Motto: Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)
Első mondat/bekezdés: Egy régi kislányra gondolok. Mindannyian voltunk egyszer régi kislányok … még a fiúk is voltak.
Utolsó mondat/bekezdés: Ülök a füves udvaron, nézem Sári nénit, belekortyolok a Pázsinkút harmatos, hideg vizébe, lent az aknánál az épülő sófürdő jut eszembe, s arra gondolok, még mindig van egy kicsi időnk, emberek…
Még van…
Még van haladék…
Halljatok oda…

Értékelésem:

Amikor az ember Schäffer Erzsébet történeteit olvassa, pontosa az történik vele – feltéve, hogy nyitott az ilyesmire – amit a könyv soraiban olvashattunk: “a lélek exponál”. Talán soha nem fogok tudni elmesélni egyetlen egyet sem a történetei közül, talán később már nem fognak eszembe jutni az írónő szavai az öreg utazó vekkerről, a simmeringi szerelemről, a dáliákat csokorba szedő idős néniről vagy Arzénról és arról az úrról, aki egy gesztenyét ajándékozott a villamoson, mert ő “már örült neki”. Most éppen egy másik könyvét olvasom, amiben szintén sorakoznak az élet-képek, úgyhogy nagy valószínűséggel később már azt se fogom tudni, melyik történet melyik kötetben volt. De nem is ez a fontos. Sőt: ez egyáltalán nem fontos. Ami számít és ami mindig megmarad: az érzés. Hogy milyen jó volt őt olvasni, mennyire úgy éreztem, a világban mindennek megvan a helye és értelme, a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményeknek is…jó volt olvasni emberekről, akik önzetlen apró gesztusokat tesznek, melyeknek nem is sejtik horderejét… jó volt olvasni gyerekkori emlékekről, melyeken elnosztalgiázhattam a saját gyerekkoromról… jó volt olvasni tájakról, szomorú, síró, rideg helyekről, ahol az emberi lét, egy szó, egy mesélés, egy váratlanul jött segítség lelki meleget és nyugalmat hoz, és ahol a szem egy idő után már csak a reményt érzékeli  – olyan szépen és meghatóan ír például az áradások által tönkretett földekről, hogy szinte érezni a a természet fájdalmát és segélyhívását. És ami még annál is fontosabb, hogy a leírtak olyan sok fajta érzést ébresztettek bennem, talán az a felismerés, amit most már nem szeretnék soha elengedni vagy véletlenül elhagyni gondolataim valamely rejtett zugában, hogy a hétköznapok soha nem szürkék! Csak ha nem rikítóan színesek, akkor nem vesszük észre őket. Nem vesszük észre a saját életünket, pedig mindenki tart valamerre, és ezért mindenkinek vannak történetei a saját útja közben…

Ma szólt a zene a szobában…’30-as évek zenéje, nagyon hasonló ahhoz, amire az Angol beteg című filmben táncolnak…Hát táncoltam a férjemmel. Csak úgy, mert szólt a zene. És így most már meg is őriztem a különleges pillanatot. Ez nem egy akármilyen szombat volt…

Kedvenc részeim:

“Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden. Ott marad a pillanat,vele s benne porfű, gyík, kavics, hangok, ízek, illatok, érzések.
Fölfoghatatlan ajándékot kaptunk. A történetünk, az életünk története – s ebben fontos építőelem az üldögélés pizsamában – csodával határos, ésszel talán föl sem fogható.
Nyári reggel van.
Ott ülök a veranda lépcsőjén.
Négy-öt éves lehetek.
Békén hagynak.
Nem kell még felöltözni, elég csak lenni a pillanatnak, teljes valómban, minden feladat, vágy, akarat és terv nélkül.”

„Az a tábor… Negyvenezer ember… magyarok is voltunk sok ezren. Hát volt egy nap. Sose fogom elfelejteni. […] Büntetésből a magyarok aznap nem kaptak enni. Hogy történt, hogy nem, volt egy kis emelvény a tábor közepén. Egyszer csak fölállt oda egy ember. Később derült ki, Oszvald Gyula volt, az operaénekes. Oszvald Marikának az édesapja. Fölállt és elkezdett énekelni “Hazám, hazám, te mindenem…” Perceken belül zúgott a tér. „Mindenemet neked köszönhetem…” Állt az emelvény körül a csontig fagyott, megvert, rongyos katonanép és énekelt… Énekeltünk…”

Kedvenc történeteim:

A tűztoronyban
Az utazó vekker (egy Scahffhauseni 1908-as utazó vekkerről)
Memoriter (Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem c. versével)
A kadét
Amikor a katáng kékje megfakul

Katáng-mezei

„Urunk színeváltozása határnap. Augusztus hatodika után megkopik a virágok színe. S amikor a katáng kékje megfakul, vége a nyárnak.”

 

Polcz Alaine és Schäffer Erzsébet: a lét utolsó öt percéről

 „Nekem mindig képeskönyv volt az élet. […] Nekem képeskönyv volt az élet, s elbűvölten nézem ma is.” – Polcz Alaine

Amikor a könyvtárból kihoztam a könyveket, még nem tudtam, hogy közös nevezőket fogok találni bennük, és hogy alkalmam lesz két írónő tollából is elolvasni azonos témájú írásokat. Schäffer Erzsébet már ismerős volt, egyszer már megríkatott, amikor A hintalovak nappal alszanak novelláskötetét hallgattam hangoskönyvben a szerző saját felolvasásában. Polcz Alaine-nek csak a neve volt ismerős; olvastam a könyveiről jó pár értékelést, amit megjegyeztem, és amelyek bogarat ültettek a fülembe, mely csendben mindig ott zümmögött nekem: „Jó könyveket ír, olvasd el, szeretni fogod.” Szinte véletlenszerűen vettem le a polcról két-két könyvet. Úgy voltam vele, egyik íróval sem nyúlhatok mellé mindegy, melyik kötetük kerül a kezembe. Nem válogattam hosszasan, rekkenő hőség volt, péntek délután, siettem haza, még a fülszövegeket sem olvastam el, úgy hoztam el ezeket: Egész lényeddel és  Leányregény Polcz Alaine-től, illetve A temesvári lány és Pókfonalon Schäffer Erzsébettől.

Polcz Alaine és Mészöly MiklósA kép a borítón döntötte el, melyiket olvassam elsőnek. Ez a fénykép, amelyiken Mészöly Miklós átöleli Alaine-t egész lényével. Így együtt, a kép és a cím, megigézett. Sokáig csak néztem, ki se nyitottam a könyvet, és hirtelen arra gondoltam, ennél több nem is kell: egyetlen egy megörökített pillanat és két szó tökéletesen ki tudja fejezni két ember szerelmének mélységét és valósságát. A lényeg az úgyis kettejük kincse, legfeljebb sejtésünk lehet róla nekünk, olvasóknak.

„Valaki nézte a fiatalkori képünket, amelyen védően ölel át Miklós, és a jövőbe tekintünk: <<Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is. Nyoma sincs annak, hogy mind a ketten megjártátok a poklot.>>”. A pokol a háború volt, amiről Mészöly azt mondta: „És mégis, az volt a fiatalság”.

A könyv visszaemlékezésekből és naplórészletekből áll. Alaine visszatekint saját életére Miklós előtt, majd Miklóssal, a szerelmükre és a házasságukra, megtudhatjuk, Mészöly melyik írásai mögött rejlenek a saját életükből ellesett pillanatok, milyen szereplőkben fedezhetjük fel felesége vonásait, és mi volt az a pillanat, amikor kijelentette: „Többet nem írlak meg!”. Majd tanúi lehettünk annak az időszaknak, amikor Mészöly már egyre inkább két világ között lebegett, hogy aztán végkép maga mögött hagyja az egyiket. A szeretetteljes gondozás, az óhatatlan nehézségek, a kitartás és a végtelen türelem… és közben a millió válaszolatlan kérdés, kavargó gondolat, előtűnő emlék és a legvégén a lezárás. És mindez tisztán megírva.

Ez a könyv őszinte. Talán a legőszintébb emlékirat, amit valaha a kezembe vettem. Nincs benne egyetlen mondatnyi allűr sem, egyetlen betűvel sem akarja a rosszat, a szenvedést vagy a bántalmakat szépíteni, egy fél gondolattal sem törekszik arra, hogy önmagát vagy Mészölyt kedvezőbb színben mutassa, mint amilyen színt adott a történetüknek maga a sors és a többi ember, aki osztozott velük ideig-óráig, vagy akár évekig ebben a sorsban, mint például Nádas, Esterházy vagy Nemes Nagy Ágnes. Másfelől semmi nincs túldramatizálva: sem a háború szörnyűségei, sem a betegség, még a halál sem. A jó és a rossz egyaránt a maga megfelelő mértékével kerül megítélésre, átgondolásra, befogadásra úgy, hogy közben egyetlen percig sem bölcselkedő. Hiszen olyan sok a kérdés még, olyan nagy az igény a megértésre (önmaga, a házassága, a lét megértésére) még ennyi évtized végén is… Lehet, hogy az idősek bölcsessége, az igazi, nem abban áll, hogy már mindent értenek, tudnak vagy elfogadnak. A könyv elolvasása után meggyőződésemmé vált, hogy tapasztalataink, létünk észrevétlen és jelentős mozzanatai nem a válaszok felé visznek hanem, ha odafigyelünk és elég szerények és nyitottak vagyunk, akkor részesülhetünk abban a kegyben, hogy a végén a megfelelő kérdéseket tegyünk fel önmagunknak.

Ebben a meggyőződésemben Schaffer Erzsébet könyve is megerősített.

Schäffer Erzsébet édeanyja fiatalonA temesvári lány nem más, mint az édesanyja. A róla készült portré látható a borítón, a frizurája olyan, mint amilyet a nagymamám viselt azon a képen, amin még csak 16 éves. Ezt a borítót is sokáig néztem… azoknak a nagyon régi időknek a számomra mesés hangulatát idézi fel, amelyekről lélegzett visszafojtva hallgattam a nagyszüleimet mesélni, amikor még ilyen különlegesen szép volt minden fiatal lány haja…

Ez a könyv is visszaemlékezés.  Itt is különös közelségbe kerülünk a szerzővel, és tulajdonképpen az egész családjával (szinte minden fejezetnél találunk egy-egy családi fényképet). Ez a könyv is egy lényeges és életre szóló kapcsolatról szól: anya és lánya, amelyik az utolsó együtt töltött pár évben tudott csak körbeérni és kiteljesülni. Szívszorongató írás ez is, és szinte ugyanaz a helyzet, mint Polcz könyvében: a beteg majd haldokló szeretett családtaggal töltött utolsó hónapok, hetek majd csak napok és pillanatok közeli, mélyen megrázó felvétele. Nekem mégis most elmaradtak a könnyek…

Távolibbnak éreztem Schaffer hangját, és bár az együttérzés ott volt, az átélés nem. Nem éltem át, amit írt, csak elolvastam és nagyon meghatódtam. Polcz Alaine könyvének szinte minden sorát átéltem, többször abba kellett hagynom, annyira patakzottak a könnyeim. Schaffer Erzsébetnél valahogy mindig éreztem, hogy nagyobb mértékben író, mint csupán visszaemlékező, méghozzá egy kivételes tehetséggel megáldott író, aki pontosan tudja, hol, mikor, mit kell írni. Polcz Alaine esetében ez másképp volt: mintha leültünk volna beszélgetni, és mesélt mindenfélét az életéről, ahogy eszébe jutott, egyszerűen csak emlékezett… és ez számomra sokkal emberibb. Talán ebben annak is szerepe volt, hogy A temesvári lány fejezetei között több perspektívát váltogat a szerző: néha egyes szám első személyben idézi fel az emlékeket, néha mintha az édesanyjával beszélgetne és őt szólítaná meg, hogy együtt emlékezzenek, és van egy olyan fejezet is, amikor egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, mintegy ezúttal kívülről látva a megélt pillanatokat. Irodalmi szempontból ez mindenesetre figyelemreméltó, de szerintem a mondanivalót nem erősíti. Engem ez kizökkentett, mert már nem elsősorban a szavaira figyeltem, hanem arra, hogy milyen nagyszerű írói eszközökkel oldotta meg a mesélést.

Az eltérések ellenére van egy nagyon fontos kapocs a két könyv között, és ezért érdemes közvetlenül egymás után olvasni a két kötetet: Schaffer személyesen ismerte Polcz Alaine-t és Mészöly Miklóst, de, ami ennél is fontosabb: idéz a velük folytatott beszélgetésekből:

„Egyszer Polcz Alaine-nel beszélgettem az öregségről, a készülődésről […]

Ki kell nyitni valahol a bezárkózott idős embert. Sok-sok beszélgetéssel, türelemmel, meghallgatással. Hagyd, hogy meséljen, Ne akarj közbeszólni. Ne akard, hogy neked legyen igazad. Ne akarj irányítani. Ha megérzi az őszinte figyelmet, megnyílik. Nem tudom, ha egy ember nagyon öreg, nem késő-e már? De ha nem tud valaki kinyílni és feloldódni, akkor halálig tart ez a belső emigráció. És akkor meghalni is nehéz. Egyébként a haldokló ember is beszélne, ha hagynák. De leintik, ó, nem kell még azzal foglalkozni! Hosszú időd van hátra! Ők meg mondanák, hogy mit éreznek, mitől félnek, mire gondolnak, mire emlékeznek, mit üzennének… Ennek utat kell engedni. Lehet, hogy nehéz meghallgatni, hogy időigényes, hogy szembesítő… de akkor is.”

máshol pedig:

„…azt mondta egyszer Mészöly Miklós […]: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég egy teljes életre.”

Nyilván, nem szabad több párhuzamot húzni a két könyv között, mint, amit elsőre felfedezünk, hiszen mindkét szerző a saját nyelvén mondta el nekünk, hogyan élte át ezt a gyötrelmes korszakot, és az sem elhanyagolható szempont, hogy Polcz Alaine egy teljesen más háttérrel – és ezáltal érzelmi tapasztalattal – rendelkezett, amikor szembesülnie kellett férje betegségével majd halálával: ő több évig mint súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusaként dolgozott a Tűzoltó utcai klinikán, illetve ő indította el Magyarországon a ’90-es években a hospice tevékenységet. Tehát sokkal többet volt a szenvedés és halál közvetlen közelében. Ez persze nem tette kevésbé fájdalmassá a saját ezzel kapcsolatos élményét, de az kitűnik a két könyv olvasása közben, hogy sokkal természetesebben, kiegyensúlyozottabban viszonyul az új helyzethez, és sokkal nagyobb az elfogadás: önmaga és ennek az életszakaszának az elfogadása, majd lezárása.

Mindentől függetlenül, mindkét könyv támasz: erőt ad azoknak, akik már átmentek hasonló tragikus korszakon, és kapaszkodó azok számára, akik remélhetőleg a megfelelő pillanatokban emlékezni fognak majd egy-egy gondolatra, néhány szóra.

„Talán mert minden tanulás. Így van kitalálva. Nincs órarend és nincs recept. Minden titok. Az élet és a halál titka megfejthetetlen.” – Schaffer Erzsébet.

Mészöly Miklós sírja

… még csak most kezdődik minden

 

Schäffer Erzsébet: A hintalovak nappal alszanak

Egyszer már volt olyan, hogy sírtam egy könyv végén, mert olyan szomorúan lett vége; olyan is volt már, hogy megsirattam a könyv szereplőit, amikor meghaltak, hogy más szereplőknek adják át helyüket a második kötetben. De olyan most volt először, hogy annyira meghatódjak minden egyes történeten, amiből egy könyv áll, hogy szinte végig folytak a könnyeim. Hangoskönyv volt, így a szerző hangja is – aki saját maga olvassa fel a történeteket – „kíméletlenül” hat az ember lelkére…

Schaffer Erzsébet nagyon szépen él benne a világban, és nagyon szép világ él a lelkében.

“Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.”

 
Hozzászólás

Szerző: be december 3, 2011 hüvelyk Magyar novellák, Shäffer Erzsébet

 
 
%d blogger ezt kedveli: