RSS

Szabó Magda kategória bejegyzései

Szabó Magda: Für Elise

690241_5Fülszöveg: Az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés: az író makacsul kitért minden, kamasz, majd fiatal felnőtt életére irányuló kérdés elől. Most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett: egyetlen tanúja önmagának, családját behörpölték a temetők, senki érzékenységét nem bánthatja már nyíltságával, még felnevelő iskolája, az államosításból visszanyert és részleteiben rekonstruált Dóczy is csak épületében emlékeztet hajdani önmagára, a kisasszonygyár megszűnt, emlékeit őrzik csak, akik még ismerték olyannak, amilyen volt. Az író szomorúan szabaddá vált ahhoz, hogy végre elkezdje kétrészes életrajzi regénye megírását, az olvasó most az első részt kapja kézhez. Hogy az életregénynek, amely most az olvasók elé kerül, miért az a címe, amelyről okkal hihető, Beethovent vagy korát idézi, egyszerű magyarázata van: a parányi mestermű szöveg nélkül készült, a két érdekelt, a mester és Elise nyilván tudták, mit beszélnek a hangjegyek, mi csak találgathatjuk, pedig a dallam mond valami határozottat, amely szóval, beszédben rekonstruálható. Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk, aki hajlandó így némán eldúdolni a dalt és kiszűrni belőle, mire kér tőle állásfoglalást a mester. Én úgy éreztem, Beethoven azt kérdezi fiatal magamtól: „Mit felelsz, ha választ kér a Kor? Hallgatsz? Vagy szólsz?” Én szóltam: egy teljes írói életmű igazolja vissza. A két regény elmondja a világ és saját életem alakulását 1917 és 1939 között, a Trianon és a második világháború közti időszak már jelzi a benne élő szörnyetegek készülő lábnyomait, amelyek súlyát egyén és emberiség fájdalmasan viseli máig. Az Ágyai Szabók annak az ágának, amelyből születtem, halálommal nincs folytatása. Örökösömről személyéhez méltó módon gondoskodtam, ahogy a városról is, ahol először érintette arcomat a pusztai szél. Adósa én már csak annak vagyok, aki bizalma, szeretete, érdeklődése holtomig elkísér, hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet, ahogy a most megjelent első regény főszereplője, Cili értette, mit közöl a nagy titkok közül vele a mester, miért mondatja vele a dallamhoz ezt a szöveget: „Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor. Sokszor.” Az író is ezt kéri az Ismeretlen Olvasótól, mert egyszer emlék lesz ő is.

5436_438e24053856c228ceaca83c5beb7a87_bigÉrtékelésem: Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire fájt volna, hogy egy könyv végére érek. Majdhogynem fizikai fájdalom ez. A pont az utolsó sor végén, vagy az én esetemben a csend az utolsó felolvasott mondat végén, egy ilyen könyvnél akkora csapás, olyan elemi erővel zúdul az ember tudatára, hogy elbénít mindent: mozdulatot, gondolatot, cselekvést. Mintha elvettek volna tőlem valamit, valami nagyon értékeset. Én meg csak állok értetlenül, és már nincs sehol Dódi meg Cili, Jablonczay Lenke és Szabó Elek, Kibédy, Francois, a gidipacal, a terrárium hangulata, a jeruzsálemi kutya, vagy a legyőzendő cudarok dagálya. Pedig hát éppen most kaptam egy nagyszerű élményt, rengeteg érzést, egy világnyi mindenséget. Még mit akarok?! Hát nem elég?! Nem! Nekem senki ne jöjjön ezzel, hogy de hiszen minden itt van bennem, bármikor felidézhetem magamban, sőt: bármikor, akár most azonnal ahelyett, hogy ezeket a sorokat írnám, elővehetném újra, kezdhetném előröl, a legelső betűtől. Hát senki nem érti, hogy a léleknek az a megfoghatatlan pillanatnyi rezdülése, a gondolatnak az a semmihez nem hasonlítható mámorító, szédítő megdöbbenése, amit az első olvasás okoz, az egyszeri és megismételhetetlen?! Persze, hogy újra fogom olvasni! De az már csak a megismételhetetlenség emléke lesz – szép, de fájó. Én tudom, hiszen, amint a végére értem, azonnal kikerestem (a digitalizált változatban) a kedvenc részeimet, és elkezdtem hangosan felolvasni szinte teljes fejezeteket a férjemnek. És hiába éreztem annak az örömét, hogy megoszthatom vele a velem megtörtént jót és szépet, hiányzott a rezdülés, hiányzott a megdöbbenés. Még csak az sem kárpótolt, bár kétségtelenül rendkívüli meglepetés ajándéknak vettem, hogy a hangoskönyv végén maga Szabó Magda mesél a könyvről: miért írta, miért akkor írta meg, amikor, és hogyan. Dódit visszakaptam teljes valójában még néhány percig, majd megint az a csend, az az átkozott csend! Nem tudtam elengedni, hát elolvastam az összes idézetet az Ókútból, hiszen az volt életem első nagy találkozása Szabó Magdával, csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire végleges lesz. Sejthettem volna… hiszen olyan mélységei vannak Dódi ókútjának, amelyekbe belezuhanni olyan, mint egy káprázatos álom (a valóságról, egy életről, mi másról?!), amit a könyv sorai szőnek a gyanútlan olvasó köré. 
Sejthettem volna… Hát most már tudom.

A regényről:

Az írónő két kötetesre szánta a könyvet, sajnos a másodikat soha nem fejezte be. Ami megmaradt belőle itt olvasható: En route (A Für Elise második kötetének nyitófejezete)

Szabó Magda a regényről: Az emberi tudat olyan, hogy lassan rétegek rakódnak egymás fölé. És mikor mire van szükséged, azt aktivizálod, ha írsz. A Für Elisében mást kellett aktivizálnom, valakit, akit nagyon szerettem és soha többé nem fogok látni. Olyasvalakit, aki nagyon fiatalon halt meg ahhoz, hogy megélje a saját dicsőséges életét. Én megéltem a saját életemet, de ő nem. Én itt maradtam nélküle, és többet nekem nincsen gyóntató papom, és soha többet még egyszer úgy beszélni nem tudok senkivel.”

Cikk: “Bár a regény előfutárai: az Ókút és a Régimódi történet már elárultak ezt-azt az írónőről, megmutatták egyik vagy másik szereplő ihletőjét, ott csak a csücske villant meg mindannak, amiből Szabó Magda műveinek univerzuma táplálkozik.
A Für Elise mindezt töményen nyújtja, időnként maga a szerző is besegít egy-egy utalással vagy akár konkrét magyarázattal. Kiderül például, kinek udvarában élt a valóságban Az őz címadó állata, illetve kiről mintázta az írónő a regénybeli Angélát.” (Teljes cikk: Szabó Magsa sorstragédiája)

Kritika: “A regénybe sűrített, ritmusával és gazdagságával sodróan élvezetes életanyag könnyen kizökkenti az öntudatosodni kívánó értelmezést a megszokott összefüggések keresésekor. Nincs egyértelmű logikája a vezérmotívumok, irodalmi és mitológiai utalások, jellemzések hálózatának. A regény által folyamatosan felkínált értelmezéslehetőségek hol gyengítik, hol erősítik egymást, az olvasót jelentésadásra késztetik, de nem zárják rövidre a műben megelevenedő világ életszerűségét.

Érdemes a regény néhány kulcsszavát és motívumát megvizsgálni, mert fontos vonatkozásokra hívják fel a figyelmet, bár nem rajzolnak ki egyértelmű rendszert. A szerző feltűnő gyakorisággal emlegeti a sorsot (a Párkákat, Anankét, a végzetet) és a színházat, szerepjátszást. Kevésbé meghatározó, de egyes jelenségek megítélésében visszatérő kifejezés azok „vállalhatósága”. Több szereplőnek (apjának, Cilinek, egy osztálytársának) van ellenállhatatlan, „mitológiai kisugárzása”. A klasszikus műveltség, azon belül is elsősorban az irodalom pedig állandó világértelmezési mintát ad az elbeszélőnek.” (Teljes cikk: Sturm László – Szabó Magda: Für Elise)

Interjú: “Szerintem Szabó Magda a mai Magyarország egyik legműveltebb asszonya, embere, alkotója. Olyan szintű tudás és élmény birtokosa, ami együtt egy sajátos, csak rá jellemző megfogalmazást eredményez. Általában egyszerű mondatokat nemigen találni nála. A többszörösen alárendelt, kétoldalnyi terjedelmű körmondatait nem úgy kell olvasni, mint más egyszerűbb szerkesztésű szöveget. Ezek a körmondatok egy-egy novellaként foghatók fel. És ha ez így igaz, akkor miért ne lehetne mozgóképre adaptálni? A Für Elise kifejezetten alkalmas erre. Amikor azt mondom, hogy egy-egy körmondatba ágyazott novellákról van igazán szó, akkor még azt is gondolom, hogy egy-egy kép egy-egy beállításnak felel meg. Csak meg kell találni azokat a pontokat, ahol ezek csatlakozni tudnak, és nem csúsznak le egymásról. Nem is mondanám regénynek ezt a könyvet: sajátos átmenet a naplójegyzet, az önéletírás és a novellafüzér között. Ha pedig írott szövegként sem könnyen meghatározható a műfaja, miért ne lehetne a belőle készült film is műfajötvözet?” (Teljes cikk: Beszélgetés Vizi Máriával, a Szabó Magda és a Für Elise című film alkotójával)

614075_4Kritika: “Szabó Magda (ön)életrajzi regénye különös módon viseli magán egyfelől a női önéletrajzi műfaj néhány topografikusnak is nevezhető vonását (például személyesség, a szűkebb társadalmi szféra ábrázolása, a személyiség lelki fejlődése mellett a test öntudatra ébredésének bemutatása), másfelől a hagyományos, autóritatív autobiográfiának a konstrukcióját, totalizáló jellegét is, amennyiben ez utóbbin a saját történetnek adott kiemelkedő jelentésadást értjük. Ez a kettősség azonban nem mindig válik egyértelműen a Für Elise javára, hiszen a megtett életút szimbolikussá nagyítása, a jelenből történő visszatekintés sok helyütt reflektálatlan értékelő szemlélete az olvasó elé olyan elbeszélő-ént állít, aki nemegyszer eltakarja, az árnyékába állítja ennek a – fülszövege szerint életrajzinak állított – regénynek a többi, nem kevésbé érdekesnek ábrázolt szereplőjét. S nem utolsósorban – megint csak a fülszövegben – e regény főhőséül jelölt Cili történetét is mindenekelőtt a narrátorhoz való viszonyában jeleníti meg, mint az utóbbi „sokféle önmagá”-t.” (Teljes cikk: Nagy Boglárka –  Párhuzamos életrajzok)

Kritika: “A Für Elise önéletírás, a szó Philippe Lejeune-i értelmében, amely nem feltétlenül a leírtak visszakereshetőségére, kvázi-hiteles voltára helyezi a hangsúlyt, hanem tágabban, a fikcionalitással megengedőbben bánva értelmezi a kifejezést. Önéletírás, mint minden olyan szöveg, „melyben a szerző önmagáról szóló beszédet kínál az olvasónak” s amelyben „a »ki vagyok?« kérdésre a »hogyan váltam azzá?« elbeszélésével válaszol”.
A Für Elise ugyanakkor fejlődésregény, Bildungsroman, az emlékezés perspektívájának köszönhetően az elbeszélő életútjának eredményével már a kezdet kezdetén tisztában van az olvasó: egy író (mégpedig sikeres író!) beszél itt gyermek- és ifjúkoráról, mindazokról a tapasztalatokról, amelyeknek köszönhetően író lett belőle. A regénybeli Magdolna/Dódi azonossága az olvasó számára Szabó Magda néven ismert íróval már a legelső oldalakon egyértelművé válik, a történet narrátora (a gyermekéveit felidéző Dódi) időről időre jelzi, hogy az éppen elbeszélt epizód később a Szabó Magda életmű mely darabjaiban tér vissza. Fikció hivatkozik fikcióra, amikor az Abigél üvegajtaja csukódik be az érettségi előtt álló diáklány előtt, vagy amikor a Kígyómarás, a Disznótor, Az ajtó vagy Az őz egyes motívumainak eredetét, majdani regényfigurák ihletőjét rögzíti a szöveg. Mintha az elbeszélő időnként magára öltené a bevezető idézetben említett irodalomtörténész jelmezét, és magára vállalná a filológiai adatkeresés eleve félsikernek ítélt munkáját.” (Teljes cikk: Vallasek Júlia  – Bonvivan és primadonna)

Kritika: “A Für Elise nem régimódibb történet, és nem is ókútabb. A szereplőválasztás és -mozgatás ökonómiája tanítanivaló. A Cili és Magda között egyértelmű döntéssel lavírozó Ilka néni, a pusztán a nevének köszönhetően is plasztikus Huttra doktor (persze ő is „holtig barát”), a tényleges alaknak nem is mondható – csak egy csodás, „antropomorf” ágyat, Cilinek és Magdának is szolgáló bútordarabot küldető – Brüll bácsi, a tánciskolás Tattayné, a lányok sorából Lidika és annyian mások, a Franszoának és Möszjőnek is csúfolt Förstler („Az egykor megszülető Abigél Kőnig tanár ura”) mind nagyszerű figurák abban a szövegben, mely csak úgy szórja magából a „munkaökör”, a „férj-hárem”, a „selypítetők” és más ilyes szavak színeit. A csöndesen kárhoztatott ismétlések legfeljebb meg-megállítják a történetet, de a valóban lényeges tíz-tizenkét esemény között nincs egy sem, amely ne adná teljes önmagát, s amely ne sűrítené összegezve-előlegezve a többit is. (A mintaepizód Magdának a cserkészetből való kikéredzkedése lehetne. Önmagában is regény.)” (Teljes cikk: Tarján Tamás – A kutyás Szabó)

“Ha koporsómra teszik rá egy virágos díszdobozban eltaposott vágyaimat, én azt is elfogadom.”

Reklámok
 

Szabó Magda: Ókut

Talán a legcsodálatosabb gyerekkori emlékirat, amit valaha olvastam és meg merem kockáztatni: amit valaha olvasni fogok. Teljesen lenyűgözött, elvarázsolt, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sokáig a hatása alatt leszek. Én egyébként is elfogult vagyok, ha memoárról, visszaemlékezésről vagy (ön)életrajzról van szó, de ez valami igazán különleges és szép.

Egy nem mindennapi gyerekről olvashatunk, csodálatos szülőkkel, akik és akikkel együtt egy külön világot építenek fel, amelyben a mese, a fantázia, az írás, a zene mindent átszőnek, minden egyes hétköznapot kiszíneznek és egyedivé tesznek, miközben családi életüket a szeretet és az együtt töltött pillanatok boldogsága veszi körül, mintegy védőburokba zárva őket.  Szabó Magda rendkívüli megfigyelőképességének köszönhetően, nem csak a szülei, gyerekkori barátai és rokonai elevenednek meg a könyv oldalain, hanem olyan emberek is a környezetéből, mint például az ékszerész vagy a cukrász, akikhez szintén valamilyen furcsa gyerek-felnőtt csendes barátság fűzte. Szülővárosáról és azon belül gyerekkora különböző helyszíneiről is meghatóan tud mesélni, a kislánykori élményeit pedig egy végtelenül kedves, mikor humoros, mikor szomorkás tollal veti papírra.

Meglepően sok mindenre nagyon részletesen és precízen emlékszik, és ami a legmegfoghatatlanabb  számomra az, hogy nem csak az eseményekre emlékszik, hanem arra is, hogy egy-egy adott pillanat, egy bizonyos tárgy, egy bizonyos ember gesztusa, milyen módon hatott gyerekkori lelkére, mi volt az első reakciója, mit érzett, mit gondolt. Lehet, hogy másoknál ez természetes, de nekem általában nehezemre esik ilyen pontossággal visszaidézni az emlékeket gyerekkoromból, vagy azt, hogy egy bizonyos élmény milyen érzelmi hatással volt rám. Például, hirtelen nem is tudnám megmondani mi az, ami meghatározó volt mint élmény, amikor kicsi voltam. Pedig hát biztos volt ilyen, nem is egy, de nem tudom előhozni. Mindenesetre emiatt olvasás közben folyamatosan a saját gyerekkoromra gondoltam, és igyekeztem párhuzamosan a saját gyerekkori emlékiratomat képzeletben megalkotni, és ahogy haladtam az olvasással, egyre jobban merültem el közben a magam emlékeimben, olyan utakat felfedezve a múltam felé, amelyeken eddig még sosem jártam…

Így még inkább megérintett ez a könyv, mert sokkal többet adott, sokkal többet jelentett számomra, mint egy kimagaslóan jó olvasási élmény.

 
 
%d blogger ezt kedveli: