RSS

Szépirodalom/egyéb kategória bejegyzései

Jodi Picoult: Házirend

Jodi Picoult: HázirendFülszöveg: Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.
Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

“Életem tizennyolc évének legnagyobb része azzal telt, hogy megtanuljak élni ebben a néha narancssárgává, pontatlanná és zajossá váló világban.”

Értékelésem: Ez volt a harmadik Picoult könyv, amit olvastam, és az eddigiek után számomra ez volt a legkevésbé izgalmas. Egyfelől egy adott ponton a sok lehetséges kimenetel között az is felmerült, amit ténylegesen választott a szerző, de akkor elvetettem, mint túlságosan egyszerűnek, amiben nincs semmi különleges. Majd amikor a regény végére jutottam és kiderült, hogy márpedig ez a vége, akkor egy kis csalódás ért. Nem elég, hogy a vége nem volt olyan igazán „picoultszerű”, de közben is sokszor éreztem, hogy nyilvánvaló és természetes dolgokat erőltetetten kerülget, az ésszerűséget feláldozva a titokzatosság kedvéért – viszont ez így nem volt jó megoldás, mert egyfelől nem volt titokzatos, amit annak szánt, másfelől rossz érezni, amikor az írónak izzadnia kell, hogy elérjen egy adott hatást.
Továbbá határozottan azt éreztem, azért is kevésbé átütő erejű, mint a Nővérem húga vagy a Tizenkilenc perc, mert valahogy visszafogottabb, nem ráncigálja olyan hirtelen és durván a lelket, mint a másik kettő, nem hajít olyan végeláthatatlan mélységekbe… Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „jó kislány” akart lenni, mintha elnézést kérne az előző könyveiben elkövetett szókimondásért, kegyetlenül hangoztatott igazságokért, az emberi való meztelen megmutatásáért, a szembesítésért, amire kényszerítette az olvasóit. Pedig tudom, hogy tudja, hogy tudjuk…
A fentiek ellenére izgatottan olvastam egyik fejezetet a másik után, hiszen Picoult annak nagy mestere, hogy berántson egy történetbe, és aztán ott is tartson. Most is egy számomra ismeretlen világot tárt fel, különleges személyiségekkel, akiknek a sajátos sorsa mindenképpen elgondolkoztatja az olvasókat.
Jó olvasmány és lehet, ha ez lett volna az első találkozásom vele, akkor ez hatott volna úgy, mint a másik két könyve.

“Nem vagyok autista. Csak autizmussal élek. Lúdtalpas is vagyok, meg magas is. Nem értem, miért éppen az autizmusomról jegyeznek meg.”

Részlet a könyvből: itt olvasható.
Recenzió: itt olvasható.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2014 hüvelyk Jodi Picoult, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

F. Scott Fitzgerald: The Great Gatsby

great-gatsby1Fülszöveg: The exemplary novel of the Jazz Age, F. Scott Fitzgeralds’ third book, The Great Gatsby (1925), stands as the supreme achievement of his career. T. S. Eliot read it three times and saw it as the „first step” American fiction had taken since Henry James; H. L. Mencken praised „the charm and beauty of the writing,” as well as Fitzgerald’s sharp social sense; and Thomas Wolfe hailed it as Fitzgerald’s „best work” thus far. The story of the fabulously wealthy Jay Gatsby and his love for the beautiful Daisy Buchanan, of lavish parties on Long Island at a time when, The New York Times remarked, „gin was the national drink and sex the national obsession,” it is an exquisitely crafted tale of America in the 1920s that resonates with the power of myth. A novel of lyrical beauty yet brutal realism, of magic, romance, and mysticism, The Great Gatsby is one of the great classics of twentieth-century literature.

Értékelésem: Nagyon érdekesen alakult a kapcsolatom ezzel a regénnyel. Első találkozásom Gatsby-vel Robert Redford személyében volt még kamaszkoromban, amikor édesapám, aki nagy rajongója mind a könyvnek, mind a filmnek, rávett, hogy megnézzem. Nem sokat értettem belőle akkoriban, de megmaradt bennem egy emlék arról a furcsa érzésről, amit a szemeim előtt pergő képek keltettek bennem. Most, hogy ismét filmet készítettek belőle, úgy döntöttem, mielőtt elmegyek moziba megnézni, elolvasom a könyvet.
gatsbyAz elején feszült érdeklődéssel olvastam; a különböző karakterek kibontakozása, a Gatsbyt körülvevő rejtély, az az egész csillogó világ, ami már az elejétől fogva sejteti, hogy semmi nem az, ami és hogy az egész csak felszín, ami mögött nagy valószínűséggel csak mély üresség tátong (komoly drámák születésére éppen ideális környezet), szóval mindez fogva tartotta a figyelmemet. Majd jóval a közepén túl, amikor már teljesen belefeledkeztem a regénybe, elkezdett hatni rám: rettenetesen idegesített Daisy, haragudtam Gatsbyre, hogy ennyire vak és egy nem létező ideált üldöz, Tomot mélységesen megvetettem, Nicket pedig legszívesebben felszólítottam volna, hogy ne csak figyelje az eseményeket, hanem tegyen valamit, rázza fel Gatsbyt, rángassa ki onnan, vigye el valahova, ahol kaphat még egy esélyt, ezúttal egy igazit. Az íróval is veszekedtem jó darabig, folyton azt mondtam neki, hogy „Ugyan már, ilyen emberek nem léteznek, soha nem is léteztek. Értem én, hogy roaring twenties, meg elképesztően gazdag unatkozókról van szó, na de akkor is túlzottan valószerűtlenek a szereplők. Pedig ez nem fantasy és nem utópia, akkor hát miért ilyenek?”
A válasz a könyv utolsó oldalain vált egyértelművé: a szereplők nem csak karakterek, hanem egy egész társadalom metszete. A szerelmi történet pedig nem azokból a szálakból szövődik csupán, melyek összekötik a szereplőket, hanem egy egész társadalom szerelmi története a saját nagyra törő álmaival. Ahogy Gatsby szerelme beteljesülés után tragédiába torkollik, úgy az amerikai társadalom álma is annak ellenére, hogy sokan valóra váltották a felvirágzó ’20-as évek elején, az évtized végén bekövetkezett válságban semmisé válik. Gatsby nagyszerűsége az amerikai álom nagyszerűsége, halála pedig, ennek a szétfoszlása.
Kiváló korrajz, keserédes utóízzel.

Néhány jegyzet

A regény háttere:
A szerző életrajza számtalan párhuzamot mutat Jay Gatsby pályájával. F. Scott Fitzgerald sosem diplomázott le, helyette 1917-ben belépett a hadseregbe. Miközben Alabamában állomásozott megismerte a tizenhét éves Zelda Sayret, akibe azonnal szerelmes lett. Zelda beleegyezett, hogy feleségül megy hozzá, de a házasságot egészen addig halasztották, ameddig Fitzgeraldnak nem sikerült szert tennie vagyonra és hírnévre az első nagy sikerű regényének (This Side of Paradise) a megjelenésének köszönhetően 1920-ban. Amint híressé vált, Fitzgerald belevetette magát egy extravagáns életmódba, miközben igyekezett minél nagyobb vagyont összegyűjteni, hogy kielégítse Zelda elvárásait.
A regény 1925-ben jelent meg először, egy olyan korban, amikor az amerikai gazdaság addig sosem látott jólétet  biztosított annak a generációnak, mely végigcsinálta a háborút, de még mindig életpályája elején volt. E mellett a szesztilalom egy új milliomosokból álló réteget hozott létre. A konzervatív és ideje múlt értékek eltűntek, és a vagyon mutogatása, meg az extravagáns életmód került előtérbe. Mint Nick, Fitzgerald is vonzónak és izgalmasnak találta ezt a fajta életstílust, és mint Gatsby, ő is idealizálta a gazdagokat. Ettől függetlenül, szintén Nickhez hasonlóan, Fitzgerald átlát a jazz korszak ragyogó leplén, és észreveszi, hogy mögötte nincs semmilyen erkölcsi tartalom, így elmondható, hogy “A nagy Gatsby” Fitzgerald személyes próbálkozása, hogy szembenézzen saját ellentmondásos érzelmeivel, amelyeket ez az évtized keltett benne.

Néhány érdekesebb téma és szimbólum.
Az ellentétet a “régi pénz” (Tom és Daisy Buchanan, Jordan) és az “új pénz” (Jay Gatsby) között, nagyon jól érzékelteti a szimbolikus földrajzi elhelyezkedés: West Egg és East Egg. Gatsby könyvtára, melyben mérhetetlenül drága, de soha nem olvasott könyvek tömörülnek, a tartalom nélküli csillogó életvitelt szimbolizálja.  Maguk a szereplők egy-egy társadalmi rétegnek az irodalmilag kiemelt képviselői.

Az egyik fő témája a regénynek a gazdag társadalmi rétegek szociológiája. Fitzgerald úgy írja le az új-gazdagokat, mint vulgáris, hivalkodó embereket, akikből hiányzik a jó ízlés és a társadalmi kifinomultság. Gatsby például egy feltűnően berendezett rezidenciában él, rózsaszínű öltönyt visel, egy Rolls-Royce autót vezet és nem érti a társaságban használatos finom utalásokat (nem veszi észre, hogy Sloanék meghívása nem őszinte). Ezzel szemben az arisztokráciának van stílusa, ízlése és eleganciája, viszont a “régi gazdagok”  önzők és szívtelenek, és annyira hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a pénz enyhítsen miden kellemetlen vagy rossz érzésen, hogy egyáltalán nem törődnek azzal, ha megbántanak valakit (Tom és Daisy egyszerűen elköltöznek a baleset után, nem vállalnak felelősséget és még annyit sem tesznek meg, hogy megjelenjenek Gatsby temetésén.)

b5935ae5Fontos idézetek/részletek a könyvből:

“I hope she’ll be a fool—that’s the best thing a girl can be in this world, a beautiful little fool.”

“He had one of those rare smiles with a quality of eternal reassurance in it, that you may come across four or five times in life. It faced, or seemed to face, the whole external world for an instant and then concentrated on you with an irresistible prejudice in your favor. It understood you just as far as you wanted to be understood, believed in you as you would like to believe in yourself.”

“The truth was that Jay Gatsby, of West Egg, Long Island, sprang from his Platonic conception of himself. He was a son of God—a phrase which, if it means anything, means just that—and he must be about His Father’s business, the service of a vast, vulgar, and meretricious beauty. So he invented just the sort of Jay Gatsby that a seventeen year old boy would be likely to invent, and to this conception he was faithful to the end.”

“Gatsby believed in the green light, the orgastic future that year by year recedes before us. It eluded us then, but that’s no matter—tomorrow we will run faster, stretch out our arms farther. . . . And then one fine morning—
So we beat on, boats against the current, borne back ceaselessly into the past.”

 
Hozzászólás

Szerző: be június 9, 2013 hüvelyk F. Scott Fitzgerald, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

Francois Mauriac: La fin de la nuit

Fülszöveg: «Je n’ai pas voulu donner dans La Fin de la nuit une suite à Thérèse Desqueyroux, mais le portrait d’une femme à son déclin, que j’avais peinte déjà du temps de sa jeunesse criminelle. Il n’est aucunement nécessaire d’avoir connu la première Thérèse pour s’intéresser à celle dont je raconte ici le dernier amour.» Francois Mauriac

30074-gfÉrtékelésem: Első találkozásom Francois Mauriac írásaival. Ugyan van itthon egy-két könyv tőle, de ehhez az eredeti nyelvű kiadáshoz egy könyvtári akció keretében jutottam hozzá 100 forintért, és ha már sikerült eredeti nyelven megszerezni, akkor ezzel kezdtem az ismerkedést az íróval.

Ez a könyv egy másik regényének a folytatása („Thérèse Desqueyroux” a címe). Ennek ellenére, ahogy maga a szerző is megírja az előszóban, a kettő külön-külön is olvasható és értékelhető. Valahol az írták, hogy egy kicsit olyan, mint „A három testőr” és a „Húsz év múlva”. Bár mindkettőt olvastam, már nem emlékszem, hogy ott mennyire következett egyik a másikból, viszont Mauriac könyve valóban teljes mértékben érthető és élvezhető volt az előzmény elolvasása nélkül is.

A regény egy női sors végét tárja elénk. A főszereplő, Thérèse, nagyon bonyolult személyiség, de az is lehet, hogy csak annak tűnik, mert nagyon mélyen és nagyon közelről belelátunk a lelkivilágába, a vívódásaiba, a hangulataiba és minden egyes gondolatába. Nekem egy kicsit olyan érzésem volt, mintha szó szerint a lelke materializálódott volna, és egy darabban ott hevert volna egy színpadra állított boncasztalon, hogy a közönség közvetlen bevonásával történjen a vizsgálat. Nem véletlenül említem a színpadot: az egész regény olyan, mintha arra írták volna, hogy színdarab készüljön belőle. A történet tere tulajdonképpen három lakásbelsőre korlátozódik, egy-két jelenet kivételével, amelyben látjuk a szereplőket kilépni az utcára. A zárt környezet, amiben az események zajlanak, szerintem nagyon jól kihangsúlyozza azt, hogy amire figyelnünk kell sokkal inkább az, ami a szereplők zárt lelki világában történik: fontosabb ahogyan reagálnak, mint maga az esemény, a történés, amire reagálnak. A kevés szereplő és a köztük levő kapcsolatok aprólékos és precíz elemzése, szintén azt a célt szolgálja, hogy a lélektani folyamatokra összpontosítsunk.

A könyvben felbukkanó motívumok szerkezetet adnak ennek a lélekboncolgatásnak, segítenek az olvasónak eligazodni az összetett érzelmi megélések rengetegében. Maga a cím már tartalmazza az egyik főmotívumot: az éjszakát és a velejáró egyedüllétet és sötétséget. A cím – „Az éjszaka vége” – egyértelműen az élet végét jelenti, ami a főszereplő részére egyfajta megváltást szimbolizál, kiszabadulást a saját „sötétségből”. A regény nyitó jelenetében este van, a végére körbeérünk, és szintén egy az esti órákban játszódó végakkorddal zárul le minden, a főszereplő szavaival: „la fin de la vie, la fin de la nuit” (az élet vége, az éjszaka vége). Nem véletlen, hogy Thérèse fél magára maradni az éjszakában: az egyedüllét és az álmatlanság csak szembeállítaná a saját múltjával, az egész életével.

A méreg/mérgezés egy másik érdekesen feldolgozott motívum. Thérèse 15 évvel a regényben megismert események előtt megpróbálta megmérgezni a férjét. Most, másfél évtizeddel később rájön, hogy nem is kell arzén a mérgezéssel: az emberi lelket egy másik lélek kipárolgása is megmérgezheti.

A szerelem és a szeretet különböző megnyilvánulása is fontos helyet kap a regényben. Nagyon furcsa a főszereplő és a lánya közötti anyja-lánya kapcsolat, és még inkább érdekesebb Thérèse és George kapcsolata, mely folyamatosan változik, és mely jelentősen meghatározza mindazt, amit Thérése átél ebben az utolsó időszakban.

Izgalmasan nehéz Mauriac olvasójának lenni… Olyan lelki mélységekben visz el, olyan dolgokat mutat meg, amelyek szinte lehetetlenné tették számomra nem csak azt, hogy azonosuljak a szereplőivel, de még azt is, hogy egyáltalán állást foglaljak velük szemben. Ez szokatlan, főleg, hogy végig nagyon is közelről figyelhettem őket.
Ebben a lélekboncolgatásban, amit Mauriac véghezvisz, nincs semmi romantika: ott áll előttünk a színpadon, a boncasztal mellett és diadalmasan megmutatja vizsgálatának eredményét: ecce anima!

Idézetek a könyvből:

C’est toujours le mystere d’une ame que la passion, meme coupable, nous découvre; et toute une vie de souillures n’altere pas cette splendeur d’un etre tel que nous le livre l’amour.

C’était un secret que connaissait Thérése: sous la couche épaisse de nos actes, notre ame d’enfant demeure, inchangée; l’ame échappe au temps.

C’est cela que signifie: se survivre, – lorsqu’on a la certitude de ne pouvoir plus rien ajouter ni rien retrancher a ce qui est.

Elle aurait donné sa vie… Mais ce serait trop simple s’il n’y avait qu’a donner sa vie… Personne n’a besoin de notre vie; on n’achete rien avec son sang.

La musique n’unit que ceux qui s’aiment du meme amour, de la meme espece d’amour, dans le meme intervalle de temps.

Mais l’amour cherche dans les etres, au-dela de la chair, un secret d’ardeur, de science et de ruse que possedent ceux-la seulement qui ont vécu.

 
Hozzászólás

Szerző: be május 12, 2013 hüvelyk Francois Mauriac, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék: , ,

Maurice Druon: Zeusz emlékiratai

Maurice Druon: Zeusz emlékirataiFülszöveg: „Boldog párok, akik Görögországban utazgattok, jusson eszetekbe, hogy mi, istenek nem mindig magunk gondoljuk ki alakunkat. Hogy a helyes cselekedet a helyes pillanatban menjen végbe, gyakran belétek költözünk, tudtotokon kívül.”
Maurice Druont (1918-2009), akit a Francia Akadémia is tagságra méltatott, elsősorban a középkor francia történelméből merítő regényeiről ismeri a magyar közönség, ez a szellemes, pajzán írása azonban a görög mitológia világába kalauzol. Nem akárki, az istenek és emberek atyjának szemével, aki több ezer éves álmából modern világunkra ocsúdik. Nincs különösebben meglepve, elvégre az Olümposzon is megesnek dolgok, urambocsá, a főisten is okkal száll magába néhanapján. Mindazonáltal kedvére való a teremtés, s úgy véli, egészében véve azért kár lenne ezért a világmindenségért. Döntse el a kedves olvasó, hogy vajon a szerző lényegül-e az emlékirat lapjain Zeusszá, vagy megfordítva.

Értékelésem: Ennek a könyvnek is nagyobb elvárással indultam neki, mint amit be tudott a végére igazolni. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, mert az messze áll a valóságtól. Amikor kézbe vettem úgy gondoltam, ez csakis egy ötcsillagos olvasmány lehet, de mint kiderült, számomra csak a négyet éri el.
Maurice Druon régi és kedves ismerős „Az elátkozott királyok” óta. Azt a sorozatát szinte levegővétel nélkül olvastam ki, annyira izgalmas, fordulatos és az én ízlésem szerint megírt. Elképzelhető, hogy az én hibám, de egy hasonlóan izgalmas élményt vártam ettől a könyvtől is, hiszen a görög mítoszok is tulajdonképpen ugyanazokról a dolgokról szólnak, mint a francia királyok sorsa: hatalmi harcok és háborúk, cselszövés és intrika, szerelmi tragédiák és nagy egymásra találások. Ezen kívül, a fülszövegben ígért „francia könnyedség” és a több értékelésben is említett „humor” azt idézte elém, hogy ez egy rendkívül szórakoztató könyv lesz.
Bár úgy hangzik, nem negatívumként hozom fel azt, hogy nem (kifejezetten) szórakoztató. Csupán annyit szeretnék ezzel mondani, hogy más, mint amire felkészültem, így bár egy nagyon jó olvasmánynak bizonyult a maga nemében, egészen végig elkísért az első oldalak után tapasztalt hiányérzet, az elváráshoz való összevetés nyomán.
A könyv valóban az emlékiratok hangulatát idézi. Egyes szám első személyben íródott, és a történetmesélés tulajdonképpen – ahogy ez az egyik oldalról a másikra haladva kiderül – csak egy indok arra, hogy Zeusz (akiben talán nyugodtan feltételezhetjük, legalább részben, magának az írónak a megnyilvánulását) elmondja a véleményét a jelen korról, és hogy megossza velünk néhány bölcs és megfontolandó gondolatát a világ dolgairól, legyenek azok az egész emberiségre kiható eszmefuttatások, vagy csak az egyénre korlátozott meglátások. Az „emlékirat” a nagyapa – Uránosz – korától kezdődik és Zeusz Hérával kötött házasságáig követi végig a görög mítoszokból már ismert eseményeket. Ami hatalmas erénye a könyvnek, és tükrözi a szerző zsenialitását az, hogy ezeket az eseményeket, amelyeket általában különálló történetek formájában szoktunk meg, teljes egésszé varázsolja, egy egységes történetté, aminek megvan a maga folytonossága, és amiben az epizódok logikusan és időrendben következnek egymásból.
Egy-egy jelentősebb momentum leírása után, Zeusz megszólítja az olvasót (a ma emberét), és tanulságot von le számára az éppen elmesélt történetből, intelmeket oszt és tanácsokat ad hosszabb-rövidebb monológok formájában, teljesen olyan érzést keltve ezzel, mintha csak példabeszédeket olvasnánk, vagy éppenséggel hallgatnánk.

Kétmilliárd ember, kétmilliárd orsó! Képzeljétek el, milyen hatalmas rokka áll Lakheszisz előtt, és értsétek meg, miért tanácsolom, ne szaporodjatok meggondolatlanul, miért javaslom, hogy ügyeljetek, mire vállalkoztok, mivel táplálkoztok, ügyeljetek a legkisebb lépésetekre is, értésetek meg, miért is intelek benneteket: ne fenyegessétek egymást fegyveretekkel.

Olvasás közben ezt jegyeztem fel magamnak: „ez Druon füveskönyve”. Most, hogy a könyv végére értem, egyre inkább úgy érzem, hogy ez továbbra is egy vállalható állítás. Druon, Zeusz hangján, a háború ellen szól, a természet megóvása mellett, a helyes cselekedetekről, a helyes meglátásokról, az emberi természetről és kapcsolatokról, és nagyon sok helyen az érzelmekről.

– Csupán az emlékezésért létezni szomorú boldogság – mondta. – Az emlékezet csak akkor hasznos, ha alkotás szülője.

A nevetés mindig fölényetek bizonyításának egyik módja. A színházban is ezért szeretitek annyira a komédiát. De az igazi fölény akkor mutatkozik meg, ha tudunk nevetni önmagunkon.

– A Sors a folytonosan újrateremtődő végzetszerűség.

Aki szeret, annak nincs olyan alakzata a világnak, amiben fel ne fedezné a szerelmet.

Hogy ez mind eljusson hozzánk, és minél hatásosabb legyen, kell a távolság: a kétezer év távolsága, ahonnan Zeusz visszatekint, és az ember és isten közt levő távolság. Bár Zeusz végtelenül emberséges, mind az ő, mind a többi a történetben megemlített istenség esetében is, érezni lehet a „magasabb szféra” adta méltóságot és az emberi léten átnyúló hatalmat. Ez a kettősség, ami isteni mivoltából, de emberséges megnyilvánulásaiból ered, szintén megalapozza az kifejtett gondolatokat. A stílus látszólagos könnyedsége és játékossága az, ami egyfelől áthidalja a távolságokat író és olvasó, isten és ember, múlt és jelen között, másfelől lehetővé teszi számunkra, hogy a történet mögé lássunk, hogy a felelevenített mítoszokon túl, elolvashassuk Druon füveskönyvét.
A regény egy Szünet című nagyon rövid fejezettel ér véget, melyben Zeusz elbúcsúzik tőlünk, de ugyanakkor a cím és az utolsó pár sor arra utal, hogy nem ez az utolsó találkozásunk. Talán ez egy üzenet az írótól, hogy a regénynek lesz még folytatása, hiszen még sok minden történik az után, hogy Zeusz maga mellé veszi Hérát, tehát még bőven lenne miről írni emlékiratot.

Karcaim a könyvhöz (a Moly-on):

Godin_Hekate_geheel

…Hekaténak három teste lévén, megvan az a képessége, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövőt. […] Hekaté az az istenség, aki egy és ugyanazon dologgal kapcsolatban ismeri annak alapelemét, megnyilvánulását és nemlétét is.

ceres-summer-1712

Aki szereti a telt szépséget, annak Démétér a legszebb az összes istennők közül. Dús csípője erős lábszáron nyugszik. Jártában a medencecsontjánál elhelyezkedő enyhe hajlatban két gödröcske mosolyog. Domború hasa sima, mint a márvány; melle dús és kemény, fogai csillognak, szeme átható kék. Orcája üde, mint a mályvarózsa, s amikor karjával felemeli dús aranyhaját, mintha az első aratás nehéz kévéjét tartaná a feje fölött. (A képen: Antoine Watteau: Ceres –  Démétér római megfelelőlje)

statements_217294

Aglaiának, Euphroszünének és Thaleiának neveztem el őket […]
A három elválaszthatatlan, átölelik egymást, egyikük mindig éppen ellenkező irányba néz, mint a másik kettő, ami nem kevéssé bizonyítja, milyen csekély bennük a vállalkozó kedv és tettvágy. Ők a gráciák; szépségükkel csak a lustaságuk vetekszik. 

Megpróbáltam rájuk bízni néhány feladatot. Néha segítenek az évszakoknak és a heszperiszeknek, és a növényzettel foglalatoskodnak. A múzsák irányításával megszőtték – de milyen lassan! – Harmonia ruháját. (A képen: Antonio Canova: A három táncoló grácia, 1799)

statements_217284

Melpomené, a tragédia múzsája […], a tragédiáé, melyben a szemben álló, kétféle végzet összeütközését ábrázolják. … Erató, a lírai és elégikus alkotások irányítója. […] Erató a erotikus képzelet múzsája is. Soha nem volt hajlandó ruhát viselni: a mezítelenséget kényelmesebbnek érzi. Pilühümia, a szent énekek múzsája […] uralkodik a varászlatokon, amelyek mozgásba hozzák az istenit. (A képen: Eustache Le Sueur: Melpomené, Erató és Polihimnia, 1652)

statements_212814

Mert Themisz és én ezen a napon nemzettük a három heszperiszt: AIglét, Erüthiát és az esti Arethuszát, a három határőrző nimfát, de ők a jövendő határait őrzik. 
Tartózkodásuk helyéül Uranosz kertjeinek romjait jelöltem ki. Ők gondozzák az aranyalmát termő fákat, melyeket nagyapám növesztett kedves atlantidái táplálására.

Heszperiszek/Heszperidák: Hárman voltak, Heszpera (máshol Arethusza – „az Esti”), Aiglé („a Világos”) és Erütheia („a Bíbor”). A fa őrzésével Héra bízta meg őket és még egy segítőt is rendelt melléjük, Ládónt, az emberi nyelven tudó hatalmas kígyót. Az aranyalmákhoz, amelyet a Heszperiszek csengő hangon énekelve őriztek, csak ketten jutottak hozzá, az egyik Héraklész volt, akinek tizenegyedik munkája volt az aranyalmák megszerzése (később visszajuttatta őket a Heszperiszekhez), a másik Erisz, aki a Heszperiszeket kijátszva jutott egy almához, hogy viszályt robbantson ki vele Péleusz és Thetisz lakodalmán, mert nem hívták meg az esküvőre. (A képen: F. Leighton: A Heszperidák kertje)

statements_212799

Így az első napon Themisz meg én a világosság három óráján nemzettük a három évszakot. Nevük:Eunómia, Diké és Eiréné, azaz: Jó Törvény, Igazságosság és Béke. Az athéniak még így is nevezik őket: Virágfakadás, Növekedés és Gyümölcs.És igazuk van. 
A Törvény és a Hatalom elsőszülötteinek, az évszakoknak, az a feladatuk, hogy felügyeljenek a növényzetben végbemenő szabályos körforgásra, másrészt az emberi társadalmak rendjére. Ez a két feladat egyáltalán nem összeegyezhetetlen.

Hórák: Zeusz és Themisz leányai, a természeti és társadalmi törvények őrei, az évszakok és az erkölcsök rendjének istennői. Hárman voltak, Diké „a Jog”, Eiréné „a Béke” és Eunomia „a Törvényesség”. Az évszakok megszemélyesítőiként Auxónak („a Növesztőnek”), Thallónak, („a Sarjasztónak”) és Karpónak, („a Gyümölcsöztetőnek”) nevezték őket. A törvényes rend biztosítása mellett az Olümposz hatalmas felhőkapuját nyitották és zárták, valamint Héra szekeréről és lovairól is gondoskodtak. Gyakran jelen voltak Aphrodité vagy Dionüszosz kíséretében is, ezenkívül Zeusznak segítettek a világ törvényes kormányzásában. A költők Örömteli és Széphajú jelzőkkel emlegették őket.

statements_212787

A második napon Themisz meg én három másik lányt nemzettünk: Khlóthót, Lakhesziszt és Atroposzt. Jól ismeritek mindhármójukat; ti párkáknak nevezitek őket; rossz a hírűk a halandók között a harmadik párka miatt, akinek az a feladata, hogy elvágja éveitek fonalát…[…] 
De gondoltok-e valaha is rá, hogy köszönetet mondjatok Khlótónak, amiért a meg nem alkotott dolgok hatalmas, szűrkés gyapjúgubancából kihúzta ti egyéni sorsotok első szálát? […] Nem érzitek csodának, hogy az élet nagy lutriján, sok milliószor milliárd szám közül a tiéteket húzták ki? Márpedig, fiam, megszületni annyi, mint megválasztottnak lenni! […]
[Lakheszisz] gombolyítja a fonalat a guzsalyra. […] Ti nem tudjátok, hogy állandóan ügyelni kell a fonalra, meg kell erősítenie, amikor vékonyul, meg kell sodornia szálait, jóllehet ti mindent elkövettek, hogy elnyűjétek, és gyorsan kötött csomóval meg kell őriznie életeteket, valahányszor megszakadni készül.

Párkák/Moirák: Hárman voltak, Klóthó („a Fonó”), Lakheszisz („az Osztó”) és Atroposz („a Megkerülhetetlen”). A sorsnak ezek az istennői szőtték fonták a végzet fonalát, Klóthó gombolyította a guzsalyról, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával kíméletlenül elmetszette azt. (A képen: Kovács Margit Párkák című kerámiája)

statements_210330

Mnémoszüné: Uranosz és Gaia leánya, Titanisz, a többi Titanisz, a Titánok, a Hekatonkheirek és a Küklópszok testvére, az emlékezés istennője, a Múzsák anyja. Mikor Zeusz az istenek királya lett és már két (Métisszel és Themisszel kötött) házasságán túl volt, megkérdezte az isteneket, hogy mire lenne még szüksége a világnak. Az istenek erre azt felelték, hogy dicsőítőkre, akik zenével és dallal zengenék tetteiket. Zeusz erre szerelmével ostromolni kezdte Mnémoszünét, aki engedett a csábításnak és kilenc éjszakát töltöttek együtt Pieriában, az istenektől távol. A kiszabott idő elteltével Mnémoszüné kilenc egyforma természetű leánynak adott életet, akik csak a táncra és a zenére tudtak gondolni, a kilenc Múzsának. (A képen: Dante Gabriel Rossetti: Mnémoszüné, 1881)

1992010_bigA könyvről:
“Tökéletesen közvetíti ez a könyv a görög kultúra emberközpontúságát, nyitottságát a természet szépségeire és az élet örömeire.
Zeusz derűje és harmóniája megintcsak emberi léptékű, nem a keleti megvilágosodottak hétköznapi ember számára elérhetetlen magasságaiban lebeg, nézőpontjában, fogalmazásában mégis benne van az, hogy az Olümposz magasából képes látni minket. Intései, tanácsai, még humoros-ironikus, csipkelődő szavai is ezt árasztják. […]
Ez a könyv emlékeztetőnek is nagyon jó, meg arra, hogy megvilágítsa, miért is olyan fontosak nekünk az ógörögök. Meg még mitológiai áttekintésnek is. Léteznek ennél alaposabb művek, de ami ennél jobban kedvet csinálna a görög múlt és hagyaték tanulmányozására, hát nemigen.
Számos pozitív hatása lehet ennek a könyvnek. Az ember másként tekint mindenre, ami élő, kedvet kap, hogy Görögországba utazzon, vagy épp, hogy kimutassa szerelmét a párjának. Jobban megbecsüli általa az időt, amit ezen a Földön tölthet.
Fontos dolgokra emlékeztet, olyanokra, amik épp úgy nem vesznek el a jelenkor mindenféleségei közepette, ahogy végeredményben a görög istenek emléke is él még.” (Uzseka Norbert ajánlója  – Maurice Druon: Zeusz emlékiratai)

 

Címkék:

Karen Blixen: Ehrengard

ehrengardFülszöveg: Az Ehrengard Karen Blixen utolsó és egyben egyik legszebb elbeszélése, melyet egy újabb kötet bevezetőjéül szánt, de már csak halála után, 1962-ben jelenhetett meg. 
Az írónő színes fantáziája ugyanabba a 18. századi, arisztokrata környezetbe viszi vissza olvasóját, amelyet a Hét fantasztikus történet című kötetéből már megismertünk. Mintha tudta volna, hogy ez lesz az utolsó műve, még egyszer megcsillogtatta gazdag elbeszélő művészetét, belesűrített művébe szinte mindent, ami egész életén keresztül foglalkoztatta: a művészet és élet kapcsolatát, a sors hatalmát az egyén fölött, az emberek lelkében rejtőző mély titkok óvatos megközelítését. Fő témája a csábítás és odaadás, ebben a tekintetben Kierkegaard Egy csábító naplójának ironikus verziója. 
Ehrengardban ráismerünk az írónő egyik vissza-visszatérő kedvenc alakjára, a bátor, tehetséges, rendíthetetlenül kiegyensúlyozott, vonzó amazonra. Talán a leginkább felejthetetlen ilyen alak Babette, a szakácsnő és forradalmár, a Babette lakomája című elbeszélés címszereplője.

Értékelésem: Nagyon rövid könyv, pár óra alatt el lehet olvasni. Ahogy a fülszöveg is jelzi, ez nem kisregény, de még csak nem is novella, hanem elbeszélés. Én inkább „elmesélésnek” hívnám: meseszerű történet, herceggel, hercegnővel, udvari intrikákkal és titkokkal, egy festővel… A lényeg nem is ez, hiszen Karen Blixen hangja a tőle megszokott különleges szépséggel cseng most is, és nekem mindegy miről, csak meséljen. 
De akár meseszerű akár nem, valahogy elkapkodottnak éreztem a történetet. Egyébként a könyvben maga a szerző mondja el nekünk minek és milyennek  gondolja ő a saját művét:

Itt végződik történetem második része, amelynek a Rosenbad címet adtam. – mondta az öreg hölgy, aki a történetet mesélte. Tudom, kissé lassan haladt előre – ez szokás szerint így van a pásztorjátékok esetében. De most, hogy behoztam az elmulasztottakat, kis szonátám utolsó tétele egy rondó lesz, melyről talán azt fogják gondolni, hogy con furore végződik.

Recenzió: Nem tudom, hogy csinálja, de Blixen minden egyes munkája kapcsán olyan érzésem van, mintha csak időutazáson vennék részt: szavaiból árad a nyugalom, a béke és a meghittség még akkor is, ha a téma egyébként nem ezeket tételezné fel.

Azt hiszem, ő tényleg született mesélő volt, aki bárhol, bármikor, bármiről, bárkinek képes volt mesélni. Nem tudom, mi lenne, ha nem ragadta volna el a halál, de hogy gazdagabb lenne a világ, abban biztos vagyok. […]
Ha lenne olyan kategória, hogy ironikus-romantikus-szépirodalmi-kalandregény, az Ehrengard – Egy csábítás története biztosan ebbe kerülne.
Hiszen olyan finom eszközökkel szórakoztat, hogy szinte észre sem vesszük mindazt a változást, amin olvasás közben átesünk.” (Galgóczi Móni: 
Karen Blixen: Ehrengard – Egy csábítás története)

Kedvenc idézeteim/részletek a könyvből:

Ön csábítónak nevez egy művészt, és nem is tudja, hogy ennél szebb bókot nem is mondhatott volna neki. A művész viszonyulása az őt körülvevő világhoz teljes egészében a csábítóé.

A gyönyör sóhaja száll a szobákon, lépcsőkön és folyosókon át, gyönyör bújik meg a függönyök ráncai közt, és mosolyogva néz le a fali kárpitokról. Ebben a környezetben ifjú hercegnőnk nem is hozhat a világra mást, mint egy amorinót!

„Miért nem csábítja el ez az ostoba fajankó a lányt a hagyományos, régimódi módon, hogy végre megnyugodjon a lelke?” Válaszom a kérdésre ez: „Az ostoba fajankó, Madame, művész.”

Legyen nyugodt. A lány biztonságban van a kezem között, és olyan alaposan el lesz csábítva, ahogy lány még aligha előtte.

Nem vagyok híres a szerénységemről, meglehetősen jó véleménnyel vagyok a tehetségemről, de gondolni sem merek arra, hogy képes lettem volna kigondolni mindazt, ami itt körülvesz. Bátorkodom azt hinni, hogy ezt a hosszú szálú füvet ki tudtam volna találni – de vajon a harmat eszembe jutott volna-e? Ki tudtam volna ötleni az alkonyt, de vajon a csillagokat is rászórtam volna? Azt bizonyosan tudom – állapította meg, miközben elgondolkozva hallgatta az éjszaka csöndjét –, hogy sohasem találtam volna ki a csalogányt.

 

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2013 hüvelyk Karen Blixen, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

Richard Adams: Watership Down (magyar címe: Gesztenye, a honalapító)

41vzKkse7OLAz angol (általam olvasott) kiadás fülszövege: “We’ve got to go away before it’s too late.”
Fiver could sense danger. Something terrible was going to happen to the warren – he felts sure of it. So did his brother Hazel, for Fiver’s sixth sense was never wrong. They had to leave the warren. And so a small band of rabbits began a long and perilous journey.
Watership Down is stunning compulsive reading” – Sunday Times.

Eredeti nyelven olvastam, de amint az egyik korábbi bejegyzésemben is írtam, a családban most éppen esténként hangos felolvasás alatt van a magyar fordítás, méghozzá a negyvenedik évfordulóra készült ünnepi kiadás, Aldo Galli csodaszép illusztrációival. Úgyhogy most gyors egymásutánban megismertem az eredeti műt és azonnal a fordítást is.

B1026636A magyar (40. ünnepi) kiadás fülszövege: 40 nyelven, több mint 50 millió rongyosra olvasott példány világszerte!
Vakarcs a legapróbb az egész nyúltanyán, de titokzatos képesség szorult beléje: tévedhetetlenül megérzi a jövőt. Íme, most is rátör a látnokok emésztő nyugtalansága, tudja, hogy a tanyát végveszély fenyegeti. De ki hallgat a prófétára a maga hazájában? Mindössze tucatnyi társa kerekedik föl vele együtt a nyúltermészettel igazán ellenkező vándorútra, hogy száz veszéllyel dacolva új lakóhelyet találjanak. És amikor itt már biztonságban érezhetnék magukat, csak akkor törnek rájuk a még nagyobb veszedelmek, akkor várnak rájuk a még nyaktörőbb kalandok. Aki Gesztenye, Vakarcs, Bósás és a többi hős tapsifüles történetét végigizgulta, kétszer is meggondolja majd, hogy nyúlszívűnek nevezze a gyáva embert. 
Richard Adams állatregénye az angolszász országokban a tananyag része, igazi klasszikus, melyet a kiskamaszoktól a felnőttekig mindenki szeretettel forgat. A Gesztenye, a honalapító úgy teszi történetét emberközelivé, és úgy bont ki fontos emberi tulajdonságokat, hogy közben apró hősei hiteles állatok maradnak, nálunk is meghittebb értői és érzői a természetnek. És ha a szerző emberi szót ad a szájukba, csak arra figyelmeztet minket, hogy minden élő a testvérünk, ám egyedül mi, emberek menthetjük meg a végpusztulásól a természetet.

Értékelésem: Szóval nyulak… Szeretném leszögezni mindjárt az elején: nem nyuszik, hanem nyulak. Ez nagyon fontos! Richard Adams nagyszerű írói tehetségének és fantáziájának köszönhetően, úgy ismerhetjük meg az üregi nyulak világát és életét, hogy közben furcsa módon végig az az érzésünk, hogy bár a könyv nyulakról szól, mégis mélységesen emberi. Nem Rólunk szól, de minden bizonnyal Hozzánk. Engem elsősorban a karakterek nyűgöztek le, és hát főleg az, ahogy az író életre keltette őket. Mert nem kis tudás és érzékenység szükségeltetik ahhoz, hogy miközben mindegyik teljes mértékben nyúl, a nyúltermészetnek az összes jellegzetes tulajdonságával, ugyanakkor mindegyik egy különálló és jól körülírható személyiség – és hát a személyiség, illetve mindazok a vonások és részletek, amelyek egy személyiséget alkotnak, az emberek világához tartozó fogalmak. Az elején az olvasó még morfondírozik ezen egy kicsit, de az első néhány fejezet után, már nem. Már amikor mindenkit megismertünk, és velük együtt elindulunk a nagy kalandra, akkor ez az elhatárolás, vagy definiálási kényszer (hogy most ebben mennyi az emberi és mennyi a nyúli, meg hogy ezek hogyan is keverednek) már nem érdekes. Hirtelen minden úgy jó, természetes és nyilvánvaló, ahogy Adams leírja. Egyszerre azon kapja magát az olvasó, hogy, ha van történet, aminek a részese szeretne valaha lenni, ha netalán tényleg megtörténne, akkor ez az; ha van olyan közösség, ahova befogadást szeretne nyerni¬, ahol biztos lehet abban, hogy megtalálja a maga helyét, akkor ez Gesztenyéék kis csoportja; és ha van olyan könyvbeli szereplő, akivel szeretne megismerkedni, sőt: összebarátkozni a valós életben, akkor az mindenképpen Bósás, Pitypang, Vakarcs vagy éppen Kehaar, és főleg maga Gesztenye.

Az egész világ – Aldo Galli illusztrációja

Az egész világ – Aldo Galli illusztrációja

A történet szépsége az apró – szerintem zseniális – részletekben rejlik. Az szerző nagyon kedvesen és a szereplői iránt nagy szeretettel írja le, milyen a találkozás az ismeretlennel egy nyúl számára, és hogyan küzdenek meg minden akadállyal, ami megnehezíti útjukat. Közben pedig az élmény – máshonnan nézve – ugyanúgy találkozás az újjal az olvasó számára is: például, mit jelent egy emberek által készített aszfaltút egy nyúlnak, aki előzőleg még soha nem látott ilyet, és most fel kell fognia, mi ez, hogy veszélyt jelent vagy nem, ha igen, milyen fajta veszélyt, és egyáltalán hogyan illeszthető be a külső világgal kapcsolatos viszonyába. Egyáltalán az, hogy részesei lehetünk annak, hogyan érzékel, és hogyan reagál egy másik teremtmény – aki osztozik velünk a nap sugaraiban, az eső hideg cseppjeiben, a növények illatában vagy a szél suhanásában – a természet megnyilvánulásaira és benne néha az ember jelenlétére, máris egy új ablakot nyit a világra. Én mindig becses szellemi ajándéknak tekintem azt, ha a könyv, amit olvasok egy eddig számomra ismeretlen megközelítésből mutatja meg a világot, amiben élek, és főleg azokat a dolgokat helyezi más megvilágítás alá, amelyeket mindig is adottnak vettem, és úgy nyilvánvalóknak, ahogy nekem azok.

9781442444058.in01

Az átkelés – Aldo Galli illusztrációja

Ami még különlegessé teszi ezt a könyvet, azok a fejezetek elején található idézetek: Shakespeare drámákból, természettudományos könyvekből, költőktől vagy ókori szerzőktől, de még Jane Austen-tól is. Ezek a rövid idézetek is, amelyek összefoglalják egy-egy fejezet lényegét, számomra azt jelzik, hogy ennek a könyvnek a mondanivalója is ugyanúgy meg kell, hogy találja az utat a felnőtt és nyitott szellemű olvasó felé, mint azok, amelyekből kiválogatta a szerző.

Rettegés a sötétben – Aldo Galli illusztrációj

Rettegés a sötétben – Aldo Galli illusztrációj

Végezetül, mivel eredeti nyelven olvastam, hadd zárjam soraimat az Epilógus elején található egyik idézettel:
He was part of my dream, of course – but then I was part of his dream, too.” (Lewis Carroll, Through the Looking Glass)

Az első primulák – Aldo Galli illusztrációja

Az első primulák – Aldo Galli illusztrációja

A könyvről:

Cikk: “A fantasyhatásokkal tarkított elbeszélés csupán kissé antropomorfizált, komplex karakterekké gyúrt szereplői által Adams egy egész nyúlmitológiát épít, amelyben nemcsak a jól ismert archetípusok jelennek meg (látnok, hős, uralkodó), de az események egymásutánja és a sokszoros utalások halmaza is a klasszikusokat idézi. A nyúlodisszea egyik legnagyobb erénye – a képszerű leírások mellett – az aprólékos kidolgozottság, ami nemcsak a természetrajzban figyelhető meg, de a nyulak viselkedésében, sőt társadalmuk részletes megjelenítésében is: saját nyelvük, hierarchikus rendszerük, belakható fiktív világuk van. A ritkás és angolosnak mondható illusztráció nem hiányozna a vastag kötetből, viszont a legnagyobb elképedést – a mottók után – igazából a lábjegyzetelés váltja ki, szemet gyönyörködtető pedagógiai előnyeiről már nem is szólva.” (Teljes cikk:Czenkli Dorka –  Richard Adams: Gesztenye, a honalapító)

Recenzió: “A számos értelmezési réteg a legizgalmasabbja mégis az, hogy a regény filozofikus példázatként is olvasható. Bár köteteket töltenek meg az erről szóló elemzések, épp erről nem szabad sokat írni: hiszen bármit elárulni elronthatja a könyv élvezetét. Ám annyi bizonyos: egy olyan regény, ami már ajánlható egy érett tízévesnek is, ám egy felnőttnek is izgalmas, felkavaró, és megható, csak épp mást sugall; az a mű, amelyben egyszerre találhatunk utalást a kereszténységre és a diktatúrák működésére, Homérosz eposzaira és a királydrámákra, az apokalipszisre és a társasjátékokra, a huszadik századi történelemre és az angol vidék természetrajzára, Dantéra és az ind mítoszokra; s az a könyv, amelyben a fejezetek mottói között Clausewitztől, William Blake-től, Thomas Hardytól és A zarándok útjából éppúgy szerepel idézet, mint a South Sea Company 18. századi prospektusából – csak különleges lehet. Aldo Galli egész oldalas, elképesztően szép illusztrációival, Székely Kata avatott fordításában ott a helye mindenki könyvespolcán.” (Teljes cikk: Baranyi Katalin – Richard Adams: Gesztenye, a honalapító)

 
Hozzászólás

Szerző: be március 24, 2013 hüvelyk Richard Adams, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

 
%d blogger ezt kedveli: