RSS

Virginia Woolf kategória bejegyzései

Emlékházak – Virginia Woolf

Virginia Woolf szülőháza

Virginia Woolf szülőháza

Virginia Woolf  (1882. január 25 – 1941. március 21.) Adelina Virginia Stephenként látta meg a napvilágot egy londoni felsőközéposztálybeli családban a Hyde Park Gate 22.-es szám alatt található házban, a Kensington Park mellett, London nyugati részén. Ebben a házban tanította apja, Leslie Stephens, híres kiadó, őt és később ismert művészé vált nővérét, Vanessa Bell-t. Ez a három személyiség azt a kitüntetést szerezte meg a háznak, hogy ma ez az egyetlen olyan épület Londonban, amelyiken három emléktábla is látható. Se Virginia, se Vanessa nem jártak iskolába, nevelőik és szüleik tanították őket, kivételes műveltségüket pedig apjuk hatalmas könyvtárában szerezték meg.

Hyde Park 22  emléktáblák

Hyde Park 22 emléktáblák

Itt “adták ki” a Stephens gyerekek a családi újságot a Hyde Park Gate News-t, ami egy felbecsülhetetlen értékű írás, hiszen a gyerekek ebben rögzítették ennek a viktoriánus családnak a mindennapjait, saját maguk és szüleik szórakoztatására.

A ház, ami egykor a sok gyerekes Stephens család tulajdona volt, ma is áll, és hat lakásos lakóházként üzemel.

1882-től 1894-ig a család, a nyáriszüneteket egy Cornwall-ban található tengerparti kisvárosban, St. Ives-ben töltötte.

A Cornwall-i nyaraló: Talland House régen

A Cornwall-i nyaraló: Talland House régen

Virginia Woolf imádta ezt a helyet, ami abból is látható, hogy ez a környezet inspirálta A világítótorony és más regények helyszínét is; felnőttkorában az írónő, amikor csak tehette, visszatért ide.

Családi kép Talland House-nál

Családi kép Talland House-nál

1895-ben Virginia anyja meghal, és az apja ezek után már nem kíván soha ide visszatérni, úgyhogy átadja másnak a bérleti jogot. Ma az épület, eredeti állapotában felújítva, luxus szállásként szerepel a St.Ives-be látogatók számára.

Gordon Square 46, Bloomsbury, London

Gordon Square 46, Bloomsbury, London

Apja halála után 1904-ben a Garden Park Gate házat eladják, és Virginia és  testvére Adrian  a Gordon Square 46. szám alatt található házba költöznek Bloomsbury-be, ahol megalakul az értelmiségiekből álló (köztünk későbbi férje Leonard Woolf) Bloomsbury Csoport.

Clifford's Inn

Clifford’s Inn

1912 augusztus 10-én Virginia férjhez ment Leonard Woolf-hoz, akihez egész élete során szoros kapcsolat fűzte. A házaspár együtt alapította a Hogarth Press kiadót, amit a saját richmondi házuk után neveztek el. Ez a kiadó adta ki Virginia Woolf, T.S. Eliott és más angol írók műveit is. Mielőtt Richmond-ba költöztek volna, házaséletük elején Virginia és Leonard még Londonban éltek a Clifford’s Inn volt fogadó épületében (Fleet Street 13). Az épület fogadóként müködött 1344 és 1904 között, majd lakásokat alakítottak ki benne, és a mai napig lakó-, és irodaházként funkciónál.

Hogarth House, Richmond

Hogarth House, Richmond

1915-ben költöznek Richmondba, Virginia két idegösszeomlását követően. A férje úgy gondolta, hogy jót fog neki tenni, ha távol van Londontól. Ezenkívül, igyekezett neki valamilyen  elfoglaltságot találni, és egy hirtelen ötletnek engedve egyik nap vásároltak egy kézi nyomdát. Ez volt a később megalakult Hogarth Press kiadó kezdete.

Az összes otthona közül a legszebb, és az igazi írói otthon az 1919-ben Sussex-ben vásárol Monk’s House volt. Kényelmes, hangulatos, ízlésesen berendezve, szép kerttel, amit Leonard gondozott.

Monk's House

Monk’s House

A nappaliban láthatjuk Virginia Woolf kedvenc olvasó foteljét, aminek a huzatát a testvére Vanessa Bell tervezte. Az asztalnál található székek támlájába az írónő monogramját vésték.

Monk's House: nappali

Monk’s House: nappali

Az ebédlőben található tükör keretét és a székeket Duncan Grat és Vanessa Bell tervezték; a festmény a kandalló felett a házzal együtt jött és a házaspár megtartotta.

Monk's house: étkező

Monk’s house: étkező

Virginia hálószobája kedvenc színére, halvány zöldre volt festve.

Monk's House: hálószoba

Monk’s House: hálószoba

A kertben egy kis külön épületrészben alakították ki Virginia dolgozószobáját, aminek a kertre néző terasza is volt. Itt látható az íróasztala.

Monk's House: dolgozószoba

Monk’s House: dolgozószoba

Leonard és Virginia halála után a ház Leonard egyik közeli barátjának a gondozásába került, aki 1972-ben eladta a University of Sussex-nek, ahonnan 1980-ban a National Trust (nemzeti alap, aminek a célja régi épületek, gyönyörű kertek és védett tájak konzerválása) tulajdonába került. Virginia sok képet készített a házról, így ma eredeti állapotában lehet megtekinteni hetente kétszer.

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Virginia Woolf: Az évek (karcok és idézetek)

Virginia Woolf: Az évek (értékelés)

 
Hozzászólás

Szerző: be február 4, 2012 hüvelyk Emlékházak - külföldi írók, Virginia Woolf

 

Virginia Woolf: Az évek (karcok és idézetek)

Annak ellenére, hogy a könyv összességében csalódás volt számomra, mégis találtam benne olyan részeket, amelyek olvasása igazi élmény volt. Mivel a regényt könyvtárból kölcsönöztem, arra fogom használni ezt a bejegyzést, hogy ezeket a részeket megörökítsem magamnak.

Túlnyomórészt leírásokról van szó:  legtöbbször a várost, Londont, festi meg nekünk az írónő csodálatos képekkel, különböző évszakokban, de néhol előfordul, hogy az angol vidéki tájat is láthatjuk kibontakozni érzékletes soraiból. Szinte minden fejezet egy leírással kezdődik, és általában egy kis részlet ebből több esetben is az adott fejezett motívuma lesz, sőt a végén ismét egy sokkal rövidebb – lehet akár egy sor is – gyönyörű kép zárja az adott részt.

Az utolsó kivételével, minden fejezetnek a címe egy évszám. Saját játéknak kitaláltam, hogy keresek képeket az adott év divatjáról. Ebből készült néhány  kis színes karcom, ezért ahogy a leírásokkal haladunk fejezetről fejezetre, úgy nemcsak a várost, de a karcokon keresztül, az ott élő embereket is azonnal magunk elé idézhetjük.

Első fejezet: 1880

Tavaszi eső

[Első mondat] Bizonytalan tavasz volt. Az időjárás szeszélye szerint kergette felhőit a magasban – most kékség, most bíbor színek.Vidéken a gazdálkodók fejcsóválva néztek szét a birtokukon; Londonban nyíltak-csukódtak az esernyők, már aszerint, ki mikor nézett föl az égre. De mit is lehet várni áprilistól? 

Divat 1880-ban

Divat 1880-ban

Esett az eső. Finom eső, könnyű, permetező szemű – síkos lett tőle a járda. Érdemes-e esernyőt nyitni, kell-e kocsit fogni,, kérdezték az emberek, színházból jövet, és felnéztek a szelíd, tejszerű égre, melyen eltompult a csillagok fénye. Ahol az eső rögökre hull, a földeken és a kertekben, földszag érződött. Emitt egy fűszálra hullt egy megtapadó csepp; ott egy vadvirág kelyhébe, míg szél nem jött, s a kis víz a földre löttyent.

***

Esett Oxfordban. Szelíden hullt az eső, makacsul, kis kluty-kluty hangokkal gurgulázva csorgott le a csatornarácsokon. […] – Jó Isten! Micsoda égszakadás jön holnap – mondta Edward. – Földindulás. – És kinézett az esőbe. Mert még mindig esett.

***

Az eső egész éjjel szüntelenül esett, finom párarétegeket telepített a földekre, glugyogott és kluttyogot a csatornarácsokon. A kertek virágzó orgonáira és aranyesőire hullt. Simaságosan csusszant a könyvtárak ólmos kupoláin, alá s alább, és fröcskölt a vízköpők pofáiból. […] – Ernyőt, kisasszony? – mondta Hiscock, és kínálta Kitty-nek az ernyőt.

***

Bizonytalan nap volt, árnyak húzásaival, hirtelen előtörő napsugarakkal.

***

A sírásók előléptek; a koszorúkat egymásra rendezték; és a nő, aki szélről esetlenkedett, most szépen közelebb ment, nézegette a kártyákat, a neveket rajtuk. A ceremónia megvólt; esett az eső. [Utolsó mondat]

Második fejezet: 1891

Őszi levelek és füst

Divat 1890-ben

Divat 1890-ben

[Első mondat] Fújt Anglia felett az őszi szél. Leveleket tépett a fákról, vörös-sárga foltosan a földre sodorta őket, vagy felemelintette a levegőbe, ahol széles ívben parádézhattak, mielőtt leszálltak.  A városokban rohamokkal ostromolta a sarkokat – a szél emitt egy kalapot kapott le; ott egy fátlylat borított egy no tarkójára.

***

A füst fátyolosan lengett az egyetemi városok tornyai és kupolái felett. Emitt egy vízköpő száját tömte be; ott sárgán málló falakra tapadt.

***

A füst, mely a Peter Streeten sodródott, finom, szürke fátyollá szövődött a házak között.

***

Már elég sötét volt; lámpák égtek; jött az ősz; és ahogy ott ment végig ezen az esőpettyezte, sötét, széles utcán, arcába lengett egy kis füstfelhő; és levelek hulltak. [Utolsó mondat]

Harmadik fejezet: 1907

Nyári holdfény

Divat 1907-ben

Divat 1907-ben

[Első mondat] Teli nyár volt ; és forróak az éjszakák. A hold, ha ráhullt, fehérré tette a vizet, mindegy, mély vagy sekély. De ahol a holdfény szilárd tárgyakra folyt, fényt kölcsönzött nekik, ezüstöt, de hogy még az országutak menti levelek is, úgy látszott, mintha lakkozva lennének.

***

– Csodás éj – mondta a fiatal lány, aholy partnerével ott ment fel a vaslépcsőn. Kezét megpihentette a balusztrádon. Nagyon hidegnek érződött. Felemelte a fejét; a holdat szilánkos sárga fény övezte. Mintha nevetne körötte.

***

A hold, ahogy a felhők most nem takarták, üres tágasságban lebegett, mintha a fény a fellegek nehézkedését felemésztette volna, és teljesen üres síkot hagyott volna így, táncparkettet vígságoknak. Egy darabig töretlen maradt az égbolt foltos villódzása. Aztán szélroham jött; a hold elé egy kis felhő.

***

– A hold – mondta. A hold volt az, ami a leveleket fehérre festette. Mindketten nézték a holdat, mely fehér éremként csillámlott, kifényezve, nagyon rikító élesen, világosan.

Negyedik fejezet: 1908

Márciusi szél

Divat 1908-ban

Divat 1908-ban

 [Első mondat] Március volt, és fújt a szél. De nem “fújt”. Hanem csapkodott, csattogott. Oly kegyetlen volt. Oly elviselhetetlen. Nem csak arcokat sápasztott, orrokat vörösített: szoknyákat cibált; szálfa lábakat tárt, csontváz térdeket, bokákat. … Olyan volt ez a szél, mint a sarló, mely nem hasznosan vágja a rendet; csak rombolva nyiszál, írt, ebben van gyönyörűsége. Egyetlen lökéssel színeket oltott ki… Rothatag leveleket kavart meg ez a szél, méltatlan létezésük maradék lendületét adta; kigúnyolta őket, csúffá tette, holott semmije se volt, amit a csúfság, a gúnytárgy helyére helyezhetne. Hulltak, alá.

***

Por kavarult a kövezeten kinn. S benyomult az ajtórések alatt, az ablakkeretek szegélyei mellett, letelepedett a tálalókra, a komódokra.

***

Hanem valami zaj a hallból – félbeszakította. Érkezett volna valaki? Nem, nem, csak a szél lesz az. A szél ijesztő. Nekinyomakszik a háznak; megragadja jó erősen, aztán szétroppantja. Fent ajtó csapódott… Zsalu verődött oda újra meg újra.

***

Újabb széllökés következett, s betört ablak csörömpölése.

Ötödik fejezet: 1910

[Első mondat] Vidéken egészen szokványos nap volt; kigöngyölődve a napok göngyölegéből, ahogy a zöld narancsszínre vált; az év; fűből aratásra. Nem volt se forró, se hideg, angliai tavasznap, valamelyest barátságos, de a bíbor felhő a domb túlján jelenthetett esőt is. A füveket árnyak barázdálták, aztán napfénycsíkok.

Divat 1910-ben

Divat 1910-ben

Hatodik fejezet: 1911

Divat 1911-ben

Divat 1911-ben

[Első mondat] Felkelt a nap. Lassan emelkedett, fényt szórva szét a láthatáron. De az ég oly messzi volt, oly felhőtlen, időbe telt, hogy fénnyel megtöltődhessék. Igen lassú fokozatokban színeződtek kékre a felhők; erdei fákon levelek villogtak; messzebb lent egy virág világított; állati szemek – tigrisekéi, majmokéi, madarakéi – szikráztak. A tenger, mint egy számlálhatatlanul sokpikkelyű hal, aranyosan sziporkázott. Itt, Franciaország déli vidékén a barázdált szőlősdombok felfogták a fényt; a kicsi fürtök elszíneződtek így sárgára, bíborra; és a nap, mely a zsaluk résein benyomult, megcsíkozta a fehért falakat.

***

A csatornát átszelve a nap hiába verte a s sűrű tengeri köd takaróját. A fény lassan áthatotta a Londoni párát; szobrokra szállt le a Paliamnet Square-en, meg a palotára… Augusztus volt, vakációidő.

***

Egy pillanatig még állt, nézett ki az égett, kiszáradt gyepre. A fű csaknem sárga volt; a szilfák kezdtek barnulni; vörös-fehér tehenek kérődztek a besüppedett sövény túlján, magukba merülve.

***

– Holnap megint nagy lesz a hőség – mondta Peggy. Az ég hibátlanul sima volt; mintha egy itáliai tiszti köpeny megszámlálhatatlanul sok szürkéskék atomjából állt volna; így érte el a láthatárt, ahol tiszta zöld hosszú sávja húzódott. Minden nagyon nyugodalmas volt; nagyon csöndes; nagyon tiszta. Egyetlen felhő sem látszott, és még nem mutatkoztak a csillagok.

Hetedik fejezet: 1913

Havazás januárban

Divat 1913-ban

Divat 1913-ban

[Első mondat] Január volt. Egész nap hó hullt. Az ég úgy terebélyesedett, mint egy szürke lúd két szárnya, melyből tollak potyognak Angliára. Végestelen-végig egyetlen tollhullás kavarulása volt az ég. Utak tűntek földekkel azonosságba; mélyedések teltek ki; a hó eltömte a patakokat, elsötétítette az ablakokat, s beékelte az ajtókat. Halk mormolászás volt a levegőben, gyenge kis ropogásokkal, mint maga az ég is hóvá változna.

***

Még mindig havazott, ahogy az ingatlanügynökségtől a fiatalember megérkezett az Abercorn Terrace megtekintésére. A hó kemény, fehér izással borította a fürdőszoba falait, fénylőn, a zománcos fürdőkád repedéseit előszökkentette, és a falon a foltokat.

***

Martin látta, ahogy a hó a fekete főkötőjére hull, így tűnt el. S fordult el ő.

Nyolcadik fejezet: 1914

Templomórák

Divat 1914-ben

Divat 1914-ben

[Első mondat] Tündöklő tavasz volt; sugárzó fényes a nap. Még mintha a levegő is zirregett volna maga, ahogy a fák koronáit érintgette; vibrált, fodrozódott. A levelek – hegyesek és zöldek. A vidék felett régi templomtornyokból kongott óráról óra; a zajos szerkezetek rozsdálló időt hirdettek, a földek lóherelilásak voltak, a varjak meg úgy röppentek fel mindig, mintha madárijesztők volnának ezek  a harangok. S köröztek; majd letelepedtek a fakoronákra.

***

És Londonban minden templomnak tornya – Mayfairben az elegáns szenteké, Kensingtonba a kopottasabbaké, a City-ben az aggszürkéké – hirdette az órát.  A levegő London felett olyan volt, mint egy dúlt tenger, hangoké, melyeken át körkörösségek hajóztak.

***

Aztán megreszketett a levegő. A nagy óra, a város minden órája, igen, mintha valamennyi összeszedte volna minden erejét, hogy előre jelezzen, zirregve. Majd az ütés. “Egy”, így zengett meg ez. A verebek mind felcsaptak, kuszálva a levegőt… Hogy az óraütés utolsó hullámai is elültek, Martin kilépett a székesegyház előtti  nyílt térre.

***

A szín reggel óta kicsit változott. Órák, távoliak, hármat ütöttek.

***

Ahogy odaértek, a szél egy távoli óra ütéseit hozta. Egy, kettő, három, négy… Ütött, s elhallgatott.

Kilencedik fejezet: 1917

Téli éjszaka

Divat 1917-ben

Divat 1917-ben

[Első mondat] Egy igen hideg téli éj, s oly csöndes, hogy fagyottnak hatott a lég, és mert nem volt hold, üvegnémasággá dermedetten terült el Anglián. Tavacskák s árkok jege beállt; utakon üveges szemek voltak a pocsolyák, s a kövezeten csúszós dudorokat  púpozott a fagy. Sötétség nyomult az ablakoknak, városok alakultak puszta tájjá, körül. Fény sehol, legföljebb  a fényszóró kutatta az eget, aztán megállt, reflektortűnődés valami bodros helyen.

***

Csaknem fekete volt a hideg téli éj. Olyan volt, mintha az ember egy sötétkék kő üregébe pillantana. Itt-ott csillag döfte át a kékséget. S benne a mérhetetlenség és a békesség érzete támadt – mintha valami kiteljesült volna.

Tizedik fejezet: 1918

Háború utáni csend

Divat 1918-ban

Divat 1918-ban

[Első mondat] Ködfátyol borította a novemberi eget; sokszorosan összehajtogatott fátyol, olyan finom szövésű, hogy egy sűrűséget adott. Eső nem esett, de itt-ott a köd nyirokká cseppfolyósodott a felszínen, csúszóssá tette a köveket. S itt-ott egy-egy csepp csüggött alá, mozdulatlan, valami fűszálon vagy egy sövény levelén. Szélcsend volt és nyugalom.

***

A lövegek robajai egyre távolodtak, a szirénák üvöltöttek. A háborúnak vége – mondta Crosbynak valaki, ahogy beállt a fűszeresnél a sorba.  Az ágyúdörej mind távolibb lett, a szirénaüvöltés tartott.

Tizenegyedik fejezet: A jelen.

[Első mondat] Nyári este volt, ment le a nap; kék volt még az ég, aranyfuvatú, mintha vékony fátylat terítettek volna ki rajta, s itt-ott az árnyék messzeségében egy felhősziget úszott. A földeken a fák fejedelmien teleaggatva álltak, számtalan levelük mind aranyban. Birkák és tehenek, gyöngyfehérek és tarka foltosak, hevertek, vagy éppen kérődzve bóklásztak a félig áttetsző füvön. Fényszegély vett körül mindent. Rőtarany pára szállt fel az utak porából. Még a kis pirostégla házak az országutak mentén, ők is porózussá váltak, őket is fény hatotta át, és  a virágok, itt, a kis házak kertjeiben, ezek a pamutrihaszerűen orgonaszínű vagy rózsaszín virágok is áterezve világítottak, minta belső fényük sugározhatna szét.

***

Feljött a nap, és a házal felett az ég maga volt valami rendkívüli szépség, egyszerűség és béke. [A regény utolsó mondata]

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Virginia Woolf: Az évek (értékelés)

Emlékházak: Virginia Woolf

 
Hozzászólás

Szerző: be január 26, 2012 hüvelyk Virginia Woolf

 

Virginia Woolf: Az évek

Kedves Virginia!

Kissé nehezemre esik ennyi együtt töltött nap után összefoglalni gondolataimat arról a világról, amibe volt oly szíves engem sorai által elvezetni, és ami zavaros és ellentétes érzelmeket ébresztett bennem. Talán megérti, ha azt mondom: sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez után az első találkozásunk után szeretnék-e ismét magával találkozni más helyeken, más emberek között, más gondolatok hullámzását csendben szemlélve, vagy nem.

Ön azzal kecsegtetett, hogy családregényt fogok olvasni. Amikor ezt megemlítette mindjárt az elején (ahogy a borítón levő pár sort átfutottam) nekem azonnal eszembe jutott Mr. Galsworthy és Monsieur Roger Martin du Gard. Mert látja Ön: nekem már van egy kialakult fogalmam a családregényről, már él a lelkemben egy bizonyos hangulat, várakozás és izgalom, amit az eddig olvasott családregények egymásra épülő élményei okoztak bennem. Ön ezt a bennem élő hangulatot csalta meg, hiszen én azzal a várakozással nyitottam ki a könyvet, hogy ismét azzal az izgalommal fogok találkozni, amit már oly jól ismerek…

Én tudom és megértem: Ön szeretett volna modern lenni, újítani formákat, szemléletet, megközelítést. Sajnos a megértés nem enyhíti a kiábrándultság érzetét. Regényt vártam: igazi teljes, kerek regényt. Színpadi jeleneteket kaptam helyette, különálló felvonásokat melyek között a tátongó űrt ritkán és rosszul töltik ki a helyenként felbukkanó utalások, visszaemlékezések, félmondatok. Hézagok vannak, hatalmas levegőtlen helyek. Ott nem éreztem jól magam, mert egyedül voltam. Értem én, persze: a fantáziámra akarta bízni. És az valóban szép tud lenni az irodalomban, ha van itt-ott valami kétértelmű, valami rejtélyes, valami, amit magunknak kell kitalálni. Na de, kedves Virginia, nem minden fejezetben, nem minden második oldalon, és nem lehet szinte minden mondat és ezáltal gondolat félbehagyva! A történet felét mégsem találhatom ki, mert akkor már inkább nekiállok és megírom a magam Pargiter családregény változatát, csak hogy én éppen azt akartam elolvasni, arra voltam kíváncsi, amit Ön írt, nem arra, amit majd én kitalálok magamnak!

Színpadi jelenetekhez színészek (és nem emberek) elevenedtek meg London utcáin, a drága vagy a közönséges lakásokban, amelyek mind csak díszletek voltak, tartalom és jelentőség nélkül, nem helyek és semmiképpen sem a környezetük. Ó, az ön csodálatos tájleírásai és a Londoni évszakok… azok igen: el kell, hogy ismerjem, azokat remekül festette meg, azokban volt élet. Több élet volt egy lehulló levélben, mint egy fiatal úrban, aki egy estélyen a nővérének kezeit nézi. Ez engem zavart, nem titkolom. Ezenkívül túl sokan voltak: a Pargiterek, a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, batárok, férjek, feleségek. Még 500 oldalon is képtelenség ennyi szereplő életútját végig követni. És folyton rohantunk: egyik jelenetből a másikba, egyik évből a másikba, időt sem hagyva, hogy bármelyiküket megismerjem, igazán megismerjem. Díszletek közt voltak, nem élethelyzetekben. És ezt már nem értem: az igazán nagy élethelyzetek kimaradtak, teljesen háttérbe szorultak: a háború el lett intézve egyetlen egy jelenettel, a nagy utazások Indiába és Afrikába és az ottani élettapasztalatok egy-két mondattal.

Lehet bántó lesz Ön számára az őszinteségem, de abban egyeztünk meg, hogy semmit nem fogok szépíteni. Hát tessék: a stílusa nem nyerte el tetszésemet. Sőt: idegesített. A számtalan ismétlés, például. Mindenki folyton megismétel valamit: egy elhangzott mondatot, egy kérdést, vagy csak a saját gondolatát, ha éppen magában beszél. Rengeteg ismétlés, fárasztóan, kiborítóan sok. Mintha a szereplők a színpadon elrontották volna a szöveget, és előröl kezdik. Semmi gond az ismétléssel önmagában. De nem minden beszélgetésben, nem minden belső monológban! Odáig jutottam, hogy szinte előre tudtam, mikor jön el az a pont, amikor Ön már nem bírja tovább és feltétlenül szükségét érzi egy újabb ismétlésnek. A belső monológokról jut eszembe: szintén túl sok és sablonosan egyforma. Mindenki beszél magában, abszurd és összefüggéstelen gondolatokat, képeket görgetve előttünk. Ha ennek bármi értéke lett volna a karakter megrajzolása vagy a történet előremenetele szempontjából, megértettem volna. Ha az lett volna a célja, hogy egy bizonyos helyen egy adott hangulatot teremtsen, vagy kiemelje annak a belső valóságnak a furcsaságát, amit mindnyájan átélünk, amikor saját gondolataink világában élünk, elfogadtam volna. De annyira tömény volt minden ilyen rész, és olyan sok volt belőle, hogy számomra épp ezáltal értelmét vesztette, és már nem hatott úgy a fantáziámra, mintha csak helyenként bukkant volna elő egy-egy ilyen jelenet.

Most befejezem, mert tulajdonképpen haragszom magára – már amennyire egy olvasó haragudni tud egy íróra – és indulatból írok, az pedig nem vezet semmi jóra. Éppen ezért döntöttem el, hogy ismét találkoznunk kell, Önnek és nekem egy másik könyv oldalain kell össze futnunk, adnunk kell még egy esélyt magunknak, hogy ne a mostani felindultságom határozza meg egy életre a kapcsolatunkat. Addig is kérve kérem: olvassa el a Forsyte Saga-t!

Maradok őszinte olvasója,

D.

Kapcsolódó blogbejegyzéseim:

Virginia Woolf: Az évek  (karcok és idézetek)

Emlékházak: Virginia Woolf

 
Hozzászólás

Szerző: be január 23, 2012 hüvelyk Családregény, Szépirodalom/egyéb, Virginia Woolf

 
 
%d blogger ezt kedveli: