RSS

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-1)

I. Fejezet: Leánynevelés és oktatás

A reneszánszban, a középkorhoz képest, sokat javult a lánynevelés helyzete Európa szerte a humanizmus elterjedésének köszönhetően. A humanisták azt vallották, hogy a nők a szellemiekben is egyenrangúak a férfiakkal, ezért egyformán kell oktatni a fiúkat és a lányokat is. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy egyfelől egyre több  lányiskolát létesítettek, másfelől pedig az udvarokban a fogadott humanista tanárok a lány gyermekeket is ugyanúgy nevelték, mint a fiúkat.

Itáliában elvárás volt, hogy a felső osztály asszonyai ismerjék a latin nyelvet és a klasszikus írókat, valamint jártasak legyenek a költészetben és ókori filozófiában: “A fiatal lány tanuljon latinul, mert ettől lesznek bájai a legelragadóbbak.” (Pietro Bembo – olasz humanista és költő). Ennek köszönhetően sok főrangú hölgy a kor híres költőinek vagy művészeinek egyenrangú beszélgetőtársa volt, sőt gyakran ők voltak egy-egy tudós kör középpontja, mint a híres mantovai Isabella d’Este. Az alábbi allegorikus képen a múzsák árkádiai udvarának kellős közepén láthatjuk őt, amint éppen megkoszorúzzák; így a képi ábrázolás is jelzi a művészetek patrónusaként elfoglalt helyét a mantovai udvarban.

Lorenzo Costa: Izabella d'Este allegóriája, 1505 k., Louvre, Párizs

Hasonlóan művelt nők Itália más városaiban is voltak, például Correggio úrnője, a költőként is ismert Veronica de Gambarra, vagy az urbinói Elisabetta Gonzaga.
A városi patricius családok is a XV századtól kezdve egyre inkább a fejedelmi udvarok életmódját követték, ennek ellenére az ilyen származással rendelkező nőknek sokkal kevesebb lehetőség adódott arra, hogy művelt egyéniségek legyenek, és ezen a téren legfeljebb az volt az elvárás, hogy tudjanak szépen felolvasni. Velük ellentétben a kurtizánok műveltsége felért a nemes hölgyekével. Leginkább Rómában és Velencében lehetett ilyen rendkívül kifinomult kurtizánokat találni.

Az alsó osztály rétegeiben a helyzet a reneszánszban is ugyanaz volt, mint  a középkorban: a nőknek semmilyen lehetőségük nem volt arra, hogy tanuljanak, és nem is vártak el tőlük mást, mint hogy a háztartással és a gyerekneveléssel foglalkozzanak.

Az itáliai humanista nevelési elvek a környékbeli királyságokban is elterjedtek, leginkább Spanyolországban és Franciaországban, de az Alpoktól északra is érezhető volt hatásuk. Itt a humanisták városokban éltek, eszményképük a sokoldalúan képzett polgár volt. Angliában Morus Tamás Utópia című könyvében a nemek teljes egyenjogúságát és tudományos oktatását követelte, és a maga három lányát is ennek az elvnek megfelelően igyekezett nevelni. Az angliai és németalföldi városokban általános volt az írni-olvasni tudás a nők körében – ezt sok korabeli festményen is láthatjuk, amelyeken olvasó vagy levelet író nőt ábrázoltak. Németalföldön még a parasztok is tudtak valamennyire írni és olvasni, a műveltség ezen a területen volt a legelterjedtebb az alsó osztályoknál is. A németeknél a legtöbb művelt nő a kolostorokban volt, bizonyos zárdákban még az új humanista tanításokat is bevezették. A zárdán kívül nem volt lehetőségük a tanulásra vagy a tudományok megismerésére. A reformáció lutheri tanokat követő vidékein pedig a nők legfontosabb elfoglaltságának újra a háztartás vezetését tartották, Luther Márton ugyanis a nők egyedüli értékeként az anyaságot és a jó háziasszonyi képességeket ismerte el. Az iskolákban ennek megfelelően a vallásoktatás foglalta el a legfontosabb helyet az írás és olvasás mellett, és a lányokat, a fiúkkal ellentétben, sokkal kevesebb ideig foglalkoztatták az iskolában. Természetesen kivételek itt is adódtak, annál is inkább, mivel akadt olyan fejedelemasszony, aki érdeklődött a leánynevelés iránt és akár odáig is elment, hogy iskolát alapítson.

Jan Gossaert (Mabuse): Kislány csillagászati műszerrel (vagy: Fiatal hercegnő), 1530 k., National Gallery, London

Arányaiban véve a reneszánszban sokkal több nőnek volt lehetősége tudományokkal és művészetekkel palléroznia elméjét, mint a középkorban, néhányan közülük hírnévre is szert tettek ezáltal, de még mindig jóval elmaradtak a férfiak mögött.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be március 9, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: ,

Jodi Picoult: Házirend

Jodi Picoult: HázirendFülszöveg: Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.
Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

“Életem tizennyolc évének legnagyobb része azzal telt, hogy megtanuljak élni ebben a néha narancssárgává, pontatlanná és zajossá váló világban.”

Értékelésem: Ez volt a harmadik Picoult könyv, amit olvastam, és az eddigiek után számomra ez volt a legkevésbé izgalmas. Egyfelől egy adott ponton a sok lehetséges kimenetel között az is felmerült, amit ténylegesen választott a szerző, de akkor elvetettem, mint túlságosan egyszerűnek, amiben nincs semmi különleges. Majd amikor a regény végére jutottam és kiderült, hogy márpedig ez a vége, akkor egy kis csalódás ért. Nem elég, hogy a vége nem volt olyan igazán „picoultszerű”, de közben is sokszor éreztem, hogy nyilvánvaló és természetes dolgokat erőltetetten kerülget, az ésszerűséget feláldozva a titokzatosság kedvéért – viszont ez így nem volt jó megoldás, mert egyfelől nem volt titokzatos, amit annak szánt, másfelől rossz érezni, amikor az írónak izzadnia kell, hogy elérjen egy adott hatást.
Továbbá határozottan azt éreztem, azért is kevésbé átütő erejű, mint a Nővérem húga vagy a Tizenkilenc perc, mert valahogy visszafogottabb, nem ráncigálja olyan hirtelen és durván a lelket, mint a másik kettő, nem hajít olyan végeláthatatlan mélységekbe… Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „jó kislány” akart lenni, mintha elnézést kérne az előző könyveiben elkövetett szókimondásért, kegyetlenül hangoztatott igazságokért, az emberi való meztelen megmutatásáért, a szembesítésért, amire kényszerítette az olvasóit. Pedig tudom, hogy tudja, hogy tudjuk…
A fentiek ellenére izgatottan olvastam egyik fejezetet a másik után, hiszen Picoult annak nagy mestere, hogy berántson egy történetbe, és aztán ott is tartson. Most is egy számomra ismeretlen világot tárt fel, különleges személyiségekkel, akiknek a sajátos sorsa mindenképpen elgondolkoztatja az olvasókat.
Jó olvasmány és lehet, ha ez lett volna az első találkozásom vele, akkor ez hatott volna úgy, mint a másik két könyve.

“Nem vagyok autista. Csak autizmussal élek. Lúdtalpas is vagyok, meg magas is. Nem értem, miért éppen az autizmusomról jegyeznek meg.”

Részlet a könyvből: itt olvasható.
Recenzió: itt olvasható.

 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2014 hüvelyk Jodi Picoult, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

Raffaello: Három grácia – David Piper könyvében

Raffaello Sanzio: Három grácia, 1504, Musée Condé, Chantilly

“Raffaello akkor festette meg Három gráciáját – mely ugyanazt a női testet három különböző nézetből ábrázolja – amikor még korántsem volt megengedett, hogy mezítelen nő álljon modellt. A festmény a klasszikus mintaképek alapján a testi tökély eszményitettt, mégis érzéki ábrázolása, ez a harmónia mentes a kiszámítottságtól: tökéletes és életszerű. A három mezítelen női alak könnyed testtartásának köszönhetően is életszerű, az ívelt formák, a karok hullámvonalú mozgása,a testek elrendezésének ritmusa elevenné teszi a kompozíciót.” (David Piper (szerk.), 1988: A művészet élvezete)

 
Hozzászólás

Szerző: be február 8, 2014 hüvelyk David Piper, Raffaello Santi

 

Címkék: , , ,

Láng György: Primavera – Sandro Botticelli élete

Láng György: Primavera  - Sandro Botticelli életeFülszöveg: Láng György az 1930-as években hosszú időt töltött Botticelli hazájában, Firenze városában, s valósággal lenyűgözte őt a korai reneszánsz, a quattrocento kiemelkedő festőjének és grafikusának élettörténete, mélyen filozofikus lelkülete és páratlan szépségű művészete. Szenvedélyesen kutatta, majd nagy írói és képzőművészi tehetséggel e könyv lapjain megelevenítette Botticelli egyéniségét, életének eseményeit, a kortársaihoz fűződő kapcsolatát. Nagy hozzáértéssel avatja be az olvasót műveinek titkaiba, megtanít képei élvezetére. A kötet ráhangolhatja az olvasót, hogy elképzelje Mátyás király nagy hatalmú Magyarországának művészi és gazdasági vonzó erejét, amely elvezette a húszéves Botticellit Vitéz János prímás-érsek, királyi kancellár fényes esztergomi palotájába, ahol az ifjú festő lehetőséget kapott rá, hogy művészi tehetségét bemutassa. 1467. június 20-án fényes európai ünnepséggel megnyílt a Vitéz János prímás által szervezett nagyhírű, nemzetközi egyetem, az Academia Istropolitana. Erre az alkalomra készült el, minden bizonnyal, az érsek dolgozószobájának pompás freskódísze, amelynek része volt a négy kardinális erény allegóriája, amely minden jel szerint Botticelli első alkotásainak egyike.

“Különös törvényszerűsége a művészetnek, a művészet hatalmas színes históriájának, hogy többnyire azok az egekre növekvő lángelmék, akik a szépséget, harmóniát, a remekművek boldogító sorát ajándékozták az emberiségnek, akik nemesebbé, jobbá tették a világot – legtöbbször ők, éppen ők magányosak.”

Értékelésem: 

Láng György könyve igazi kincs, és nem csak azok számára, akik – hozzám hasonlóan – mindent fogyasztanak, ami festészettel kapcsolatos. Botticelli életének a regénye tökéletesen le tud kötni bárkit, aki szeret olvasni életrajzokat; kis csúsztatással történelmi regénynek is megfelel, hiszen Firenze politikai, társadalmi és kulturális változásait követjük végig nagyon közelről a könyv folyamán; a festészet iránt rajongók pedig lubickolhatnak a számtalan rendkívül részletes, alapos, ugyanakkor gyönyörű és magával ragadó nyelvezettel megírt festményelemzésekben.
Bár az elején csak úgy belecsöppenünk Botticelli életének egy éppen zajló zűrös jelenetébe – ami hatásosan felkelti az olvasó érdeklődését – az író utólag szépen visszakanyarodik a gyerekkori évekhez, és onnan kronológiai sorrendben következnek egymásután a fejezetek. A festményeit, alkotói jellemének és képességeinek alakulását is időrendben ismerjük meg, így az író ügyesen tudja bizonyos helyeken adott életeseményekkel magyarázni a születendő műveket, vagy olyan összefüggését is keresni, amelyek kizárólag egy regényben fordulhatnak elő. Ilyen például az a már-már meseszerű jelenet, ami a Primavera megfestésének a hátterében áll.

Mesterien rajzolódik ki a regényből Firenze mindennapi élete a Mediciek korában, mind az udvari élet, mind az egyszerű emberek élete, és természetesen a művészeké. Számtalan korabeli hírességnek a neve bukkan fel: elkezdve olyan festőktől, akik Botticelli pályájának a kezdetén már a sajátjuk végén vannak (Fra Angelico), olyanok akiktől ő tanult, illetve akik egy generációbeli kortársai voltak (Fra Filippo Lippi, a Pollaiuolo testvérek, Andrea Mantegna), vagy akik akkor érték el karrierjük csúcsát, amikor ő már öreg volt (Michelangelo, Leonardo da Vinci, Boltrafio); aztán ott van a Medici család, mellyel szoros kapcsolatban állt (udvari festőjük volt), egy darabig ott is lakott az egyik palotájukban, ahol alkalma volt megismerni a kor nagy humanista gondolkodóit (Marsilio Ficino, Angelo Poliziano), és olyan sorsdöntő személyiségeket, mint Machiavellit, akit nem különösebben kedvelt.

Amikor Botticelli festményeit elemzi, Láng György nagyon körültekintően jár el. Mindig tudjuk, hogy éppen milyen fontos esemény történt a festő életében, vagy a környezetében, ki a megrendelő, és milyen céllal rendelte meg. A festményeket rendszerint izgalmasan írja le, és olyan sok és változatos jelzőt ismer és használ szinte minden egyes hangulatra, hatásra, kompozícióra, színhasználatra vagy akár vonalvezetésre, hogy nemegyszer éreztem komoly késztetést, hogy kigyűjtsem ezeket. Nyilván engem ezek a részek kötöttek le leginkább. Mivel nem csak irodalmilag szépek, hanem rengeteg információt is tartalmaznak, amiből sok mindent lehet tanulni, több ilyen elemzést kijegyzeteltem magamnak a blogra. Sokszor a festmény korabeli megítéléséről is ír egy-egy bekezdést, vagy elmeséli, mi lett az utólagos sorsa, így egy teljes képet kapunk az adott alkotásról.
Láng György szeretettel – talán odáig is merészkednék, hogy áhítattal – írta meg ezt a regényt. Ez óhatatlanul átragad az olvasóra is, és mire a végére ér addigra érzelmek kavalkádjával kell szembenéznie és azzal a nagyon erős kísértéssel, hogy csak azért, mert most már „ismeri” Botticellit ne nyilvánítsa ki azonnal „kedvenc festőnek”, ahogy Dallos Sándor regénye után tette Munkácsyval. Hisz olyan sokan festettek még olyan sok mindent, amiről még nem is tudni, hogyan és mennyire fog megérinteni…

“A művész olyan, mint a tenger. Hátán ringatja az eget és a földet, visszasugározza a napfényt és éjszakát: tükröz mindent, az egész való életet, és mindenkor a mát mutatja, a jelen időt, amely éppen zajlik körülötte, még akkor is, ha régi időkről szól. Kifejezésmódja, formanyelve és alkotó módszere mindig korabeli. A mű mindenkor vallomás a korról.”

Az íróról:
Láng GyörgyLáng György (Bp., 1908. ápr. 4. – Bp., 1976. ápr. 3.): zeneszerző, író, karnagy és grafikus. A Zeneakadémián zeneszerzői diplomát szerzett. Egyidejűleg a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. Szimfonikus, kamara- és kórusműveket komponált. Zenei kritikái a 30-as években több lapban is megjelentek. A hatvanas években a Művészeti Szakszervezetek továbbképző studiójának tanára volt. Három színművét is bemutatták: Katz bácsi (zenés játék, Bethlen téri színpad, 1935); Akik túlélték (Belvárosi Színház, 1946); Két férfi az ágy alatt (Dosztojevszkij témája nyomán, Vígszínház, 1949–50). Nevét mindenekelőtt nagy sikerű zenei tárgyú könyvei tették ismertté. Hajdu György rendezésében készült róla egy portréfilm: Láng György emlékére címmel.

 

Címkék: , , , ,

Daniel Arasse: Festménytörténetek

Daniel Arasse: FestménytörténetekFülszöveg: A szerző kitűnő előadó, aki izgalmas képzőművészeti elemzéseit élvezetes rádióadásokban tette hozzáférhetővé a nagyközönség számára. Festménytörténetek című sorozata 2003. július 28. és augusztus 29. között hangzott el a France Culture adóján.
Briliáns elemzést ismerhet meg az olvasó például a Mona Lisáról. Ebben a szerző több meglepetéssel szolgál e számtalanszor leírt festmény hátterével kapcsolatban: felhasználva Leonardo da Vinci legközelebbi munkatársának visszaemlékezését és saját felfedezését a kép és a polihisztor festő térképészeti munkájának kapcsolatáról, megismertet bennünket azzal az összetett szimbólumrendszerrel, amellyel a zseniális művész megkomponálta a boldog fiatalasszony képének hátterét. Megtudjuk, hogy a megrendelő nem kapta meg a festményt, mert annyira megtetszett alkotójának, hogy nem tudott megválni tőle.
A legtöbbet elemzett festő Leonardo da Vinci, mintegy főhőse a tanulmánysorozatnak. De sokat megtudunk Tiziano, Raffaelo vagy a későbbiek közül Vermeer, Manet vagy Courbet művészetéről is. Olvasmányos írások ezek, ugyanakkor elmélyült értekezések is egyben a realizmusról, manierizmusról vagy éppen a műalkotások restaurálásáról. A festmények elemzése során Daniel Arasse megtanít bennünket úgy nézni a képeket, hogy varázsuk megelevenedjen és megérintsen.

Értékelésem: Daniel Arasse írásaival legelőször a Festménytalányok című könyvének oldalain találkoztam, és szinte azonnal feltétlen rajongója lettem. Lenyűgözött, hogy úgy tudott nekem – egy abszolút amatőrnek, aki csak nagyon alap képzőművészeti ismeretekkel rendelkezik – beszélni a festményekről (arról, hogyan kell egy festményt nézni és értelmezni), hogy teljesen érthető volt, mi több: izgalmas, szórakoztató és – az én esetemben legalábbis – ösztönző is.

Festménytörténetek című könyve tulajdonképpen egy művészettörténeti rádióban elhangzott előadás-sorozat leirata. A fejezetcímeket végigfutva elsőre úgy tűnhet, hogy ezek között nincs feltétlenül összefüggés, de amikor már belemélyed az ember, akkor igenis felfedezi azt a gondolati vonalat, ami egységessé teszi a könyv egyes részeit. Bármi legyen is egy fejezet fő témája, amit olvasunk valójában nem más, mint az Arasse által közvetített látásmód, a képzőművészeti alkotások befogadásának az elmélete. Azáltal, hogy megismerjük, hogyan alakul ki az a nagyon különleges kapcsolat a művészettörténész és a mű között, ami aztán lehetővé teszi számára az adott mű interpretálását, és ennek a megértésnek a közvetítését mások felé, mi is megtanuljuk, hogy kerülhetünk mi magunk, ha nem is ugyanolyan, de mindenesetre hasonló közelségbe azokkal a festményekkel, melyek hatással vannak ránk.

Arasse több fejezeten át foglalkozik a tér megjelenítésével, különösen a perspektívával, különböző megközelítésekből kiindulva, hiszen szerinte: „Az európai festészetet a XIV. század elejétől a XIX. század végéig jellemzően a természet utánzásának elve határozta meg.” Ezen a témán belül külön részben foglalkozik az angyali üdvözlet motívumát feldolgozó reneszánsz festményekkel, mivel a motívum és a perspektivikus ábrázolásmód elterjedése ugyanabban az időszakban történik. Más fejezetekből megismerhetjük Arasse kedvenc műalkotásait, vagy megtudhatjuk, miért tartja nagyra a maniérizmust (például azért mert a manierizmussal egy időben születik meg a modern művészet elmélet), vagy mi fogta meg Vermeer festészetében, annak ellenére, hogy őt, mint művészettörténész, sokkal inkább az olasz művészek foglalkoztatják. A művészettörténet elméleti hátterébe is komoly betekintést kapunk, amikor az anakronizmusról beszél, mely egyúttal arra is rávilágít, hogy mennyire lényeges a mű befogadásának szempontjából, hogy mikor, hol, milyen körülmények között látjuk, és mennyire ismerjük vagy tudjuk rekonstruálni az eredeti kontextust, amiben létezett. A részletek titokzatos világába is elvezett minket, és olvasó legyen a talpán, aki ezek után még képes lesz úgy festményt nézni, hogy nem reménykedik abban, hogy felfedez egy addig sosem észrevett, vagy egy már ismert, de sosem értelmezett részletet. Innen logikusan eljutunk a restaurálás által felvetett számos kérdést taglaló fejezethez, majd annak a kérdésnek a megvitatása zárja a kötetet, mely azzal foglalkozik, hogy miért nem lehetünk a saját korunk művészettörténészei.

Ez mindenképpen egy referenciakötet, amihez vissza-visszatér az ember, amikor máshol találkozik egy-egy olyan témával, amiről Arasse is írt. A kötet hozza a Typotex kiadótól megszokott magas színvonalat, jó néhány festményreprodukcióval kiegészítve az eredetileg rádióban elhangzott, majd írott formában kiadott szöveget; a név és tárgymutató pedig segíti a későbbi visszakeresést, ezt személyesen is tanúsítom, hiszen nekem folyamatosan kéznél van a könyv szinte minden egyes a festészettel kapcsolatos blogbejegyzés írásnál.

Cikk: Daniel Arasse is egy ilyen bátor és kíváncsi lélek, aki akár egy évtizedet sem sajnál arra, hogy kinyomozza egy-egy kép mondanivalóját, megkeresse a rejtett üzenetet, feltárja a művész igazi motivációját.
Kutatásaihoz persze rengeteg szakirodalmon átrágja magát, megvizsgál minden lehetőséget, hogy aztán végül a kép egyszerű szemlélése során ráébredjen a mögöttes tartalomra.” (
Hegedűs Tamás – “Daniel Arasse: Festménytörténetek”)

Részlet a könyvbőlLeonardo da Vinci perspektívái

A könyv a Google Books-on: Daniel Arasse: Festménytörténetek

 
Hozzászólás

Szerző: be december 2, 2013 hüvelyk Daniel Arasse, Festészet tényirodalom, Tényirodalom

 

Címkék:

Robert Merle: Jó városunk, Párizs

Robert Merle: Jó városunk, Párizs

“Párizsban roppant veszedelmes beismerni, hogy kegyelmed az, ami, de még azt is, ami én vagyok. A római anyaszentegyház híve, igaz, de elég mérsékelt híve ahhoz, hogy jobban szeressek egy francia hugenottát egy spanyol katolikusnál.”

Fülszöveg: A XVI. századi Franciaországot, a hugenották viharos, vérzivataros századát felelevenítő nagyszabású, tizenhárom kötetes regényfolyam harmadik kötetében romantikus szerelmi kalanddal és párbajjal folytatódik a bátor, eszes nemesifjú és lovagias széptevő, Pierre de Siorac története. Váratlan fordulatok és megpróbáltatások, megrázó szenvedélyek dúlják fel hősünk életét, aki sok-sok kaland és veszedelem után végül Párizsba, e sokarcú, egyszerre ijesztő és lenyűgöző nagyvárosba kerül, amelyet a pazar tollú író, Robert Merle gyöngéd szeretettel és részvétteljes borzadállyal fest le. Bemutatja minden zegét-zugát, fényűző palotáit és szegényes viskóit, előkelő negyedeit, melyeknek széles utcáin díszes hintók gördülnek, sivár, bűzös sikátorait, ahol mezítlábas gyerekek játszanak a szennyvíz-csatorna partján, ragyogó báltermeit és füstös kocsmáit. Olyan város ez, ahol minden megtörténhet. Megbújhat itt a gonosztevő, menedéket találhat az ártatlan üldözött, titokban találkozhatnak az egymástól tiltott szerelmesek. Hősünknek ebben a városban kell megérnie az 1572. augusztus 24-re, Szent Bertalan napjára virradó éjszakát, a hugenották lemészárlását, az újkori történelem egyik leggyalázatosabb árulását és legszörnyűbb vérfürdőjét.

Értékelésem: Robert Merle Francia história sorozatának legelső köteténél már tudtam, hogy a közös históriánk – én és Merle, én és a sorozat – egy életre szóló élmény lesz. Merle-nek minden irodalmi megnyilvánulása lenyűgöz, és minden újabb elolvasott könyv egyre inkább megerősíti bennem azt a hitet, hogy Merle nélkül – a szavai, a gondolatai, a sorai nélkül – én valahogy szellemileg sokkal kevesebb lennék. 

Szent Mihály hídja Párizsban – XVI. századi rajz

Már a második kötetnél is megjegyeztem, hogy ami számomra leginkább kitűnik Merle-nek ennek a történelmi regénysorozatából, az a hatalmas hangsúly, amit az emberi lét és szellem tiszteletére és szeretetére helyez, illetve magára az emberségességre. A történet szinte minden egyes fejezete konfliktusokat tár elénk, emberi létek ütköznek egymással minden elképzelhető szinten: katolikusok hugenottákkal, mesterember szolgálójával, szülő a gyermekével, testvér a testvérrel, nemes ember az egyszerű polgárral, szerető a szeretővel. Vallások, hatalmi és társadalmi pozíciók, családok, szerelmesek, hű batárok és ádáz ellenségek vívják meg a szemünk előtt a maguk kisebb csörtéit és nagy összeütközéseit. Merle erre a vászonra, melyre ezt a tumultust, ezt a vérben forrongó hátteret festette fel, erre viszi fel a maga sajátos ecsetvonásaival a főszereplőt: az Emberségességet. Apró dolgokban rejlik, jól oda kell figyelni, mert az Emberségesség mindig a történelem mellékszereplőinek, a névtelen tömegek árnyékában húzódik meg alázattal: egy a kor politikai és vallási ellentéteinek légkörében elképzelhetetlen barátság, melynek mélysége az önfeláldozásig megy, egy segítőkész gesztus egy váratlan pillanatban, egy szerelem, mely erősebb az erőszakosan betáplált hiedelmeknél és így képes életet menteni, ahelyett hogy életet venne, a főszereplő számtalan hibája mellett az emberségességét alátámasztó erényei, az itt-ott felbukkanó mellékszereplők egyik másik mondata vagy tette – ezek mind, mind azt sugallják, hogy mindig, minden körülmények között van mód Embernek maradni.
Persze a regény rendkívül izgalmas, a szereplők imádnivalók, a történelem eseményeinek és hangulatának bemutatása szokás szerint zseniális. Nyilván Merle nem szánta ennyire filozofikusnak a sorozat köteteit, mint amennyire én most itt beleéltem magam, de valamiért az irodalmi és történelmi értéken túl, számomra mégis ez az üzenet a legfontosabb. A regény utolsó soraiban is megfogalmazódik, Pierre egyik gondolatmenetében: „Ám legyen a bátyám Mespech bárója és félig-meddig Fontenac bárója is, dicsekvés nélkül elmondhatom, jobb szeretek a magam bőrében lenni, mint az övében, többre becsülvén azt, aki vagyok, az ő vagyonánál.”

 
Hozzászólás

Szerző: be december 1, 2013 hüvelyk Robert Merle, Történelmi regény

 

Címkék: ,

 
%d blogger ezt kedveli: