RSS

Hans Memling címkéhez tartozó bejegyzések

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek – 3)

3. Fejezet: Test- és szépségápolás. öltözködés és ékszer

A reneszánszban a hölgyektől elvárták az ápolt külsőt, a jó ízlésről árulkodó öltözködést és hajviselet. Akkoriban az eszménykép a fiatal szépség volt, úgyhogy a nők társadalmi osztálytól függően minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy a fiatalságukat, vagy legalábbis annak a látszatát minél jobban megőrizzék. Ehhez az eszményképhez hozzá tartozott a szőke haj, és már abban az időben is ismertek olyan módszereket, melyek lehetővé tették a sötétebb árnyalatú haj kiszőkítését; az ideális bőr hófehér színét pedig hintőporral és egyéb szerekkel érték el. Többen saját maguk kísérleteztek a különböző kenőcsök kidolgozásával, melyeknek receptjeit azután vagy féltve óvták illetéktelen szemektől, vagy – szerencsénkre – levelekben megosztották a hozzájuk közel állókkal, így ma mi is megismerhetjük ezeket. Sőt, egy Caterina Sforza által írt “Experimenti” címet viselő, 1525-ben megjelent kódex másolata is fennmaradt. Isabella d’Esté, a mantovai őrgróf hitvese pedig, akiről az előző fejezetekben is szó esett, híres illatszerkészítőnek számított a saját korában.

Az alapvető tisztálkodási szokásokról kevés képi ábrázolás maradt fenn Itáliából vagy Franciaországból, a legtöbb ilyen témájú kép német területekről származik. Az egyik ilyen ritka alkotás Francois Clouet festménye Diane de Poitiers-ről, a francia II. Henrik király szeretőjéről, akinek idősebb korában is csodálatraméltó bőré volt, és állítólag ez a különleges fürdőinek volt köszönhető. Az a szokás, amit ezen a festményen, de egyéb, 1500 körüli faliszőnyegeken is láthatunk, hogy fürdőzés közben édességet vagy gyümölcsöket esznek vagy akár zenét is hallgatnak, egyfelől azt mutatja, hogy a fürdés luxusnak számított, sokkal inkább volt köze az élvezethez, mint a tisztálkodáshoz, és nyilván csak a magasabb társadalmi rétegek tagjai engedhették meg maguknak.

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Németalföldi területről Hans Memling  Bethsabét ábrázoló festményét hozza példának a szerző, ugyanis ennek az az érdekessége, hogy a kádat egy sátorszerű tető borítja:

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé,  1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé, 1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Sokkal több ábrázolás mutatja be a korabeli nyilvános fürdőéletet. Ezekből kiderül, hogy a nyilvános fürdőkben is ettek-ittak az emberek, hogy ismerték a gőzfürdőt, piócákat használtak és hogy sok helyen együtt fürödtek a nők a férfiakkal. Más metszeteken azt látjuk, hogy a nők el vannak különítve, viszont velük vannak a gyerekeik is. Ugyanakkor a legtöbb ilyen intézménynek a hírneve (még a gyógyfürdőké is) a bordélyházakéval vetekedett, ezért a reformáció idején sok helyen bezárták a fürdőket, úgyhogy a köznép számára maradt a dézsában való mosakodás, mert kádak csak a nemesek otthonaiban akadtak. Általánosságban elmondható, hogy a tisztálkodás nem foglalt el túl fontos helyet a reneszánsz kor embereinek életében. Hannelore Sachs egy vicces bizonyítékot hoz fel ennek alátámasztására: a prémgallért “bolhás bundának” nevezték Itáliában…

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546,  Gemäldegalerie, Berlin

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546, Gemäldegalerie, Berlin

Annak ellenére, hogy a higiénia alacsony szinten volt, a fogak és körmök ápolásával is foglalkoztak valamilyen szinten, de erre is inkább a tehetősebb polgárok és a nemesek fordítottak figyelmet. A fogport már ismerték ebben a korban, sőt levelekből kiderül, hogy egyes helyeken valamilyen fajta szájvizet is használtak. A körmöket levágták és kifényesítették, illetve szokás volt éjszakára kesztyűt hordani, hogy megőrizzék a kéz bőrének puhaságát. A XV-XVI. századi hölgyek gondot fordítottak a hajviseletre is. Amikor nagy ritkán  hajat mostak, természetesen illatos vízben, a szárítással együtt a művelet gyakran egy egész napot vett igénybe. Nem kevésbé időrabló volt a szőkítés. Gyakran használtak vendéghajat, hogy a divatos hajtornyokat fel tudják építeni. A szépségideálhoz hozzátartozott a szépen ívelt szemöldök és a magas homlok – ezért, amikor a szemöldököt kicsipkedték, sokszor a feleslegesnek tartott hajat is eltávolították a homlokról, hogy az minél magasabbnak tűnjön. Az arc, nyak és dekoltázs ápolására sok fajta kenőcsöt használtak, például ólomfehéret vagy higanytartalmút, amitől halovány lett a bőr színe és abban a korban ez rendkívül előkelőnek számított. Több ilyen kenőcsrecept maradt ránk, használati utasításokkal együtt, ugyanis bizonyos készítményekhez babonák is kapcsolódtak, és csak adott műveletek elvégzése mellett fejtették ki teljes mértékben hatásukat.

A parfümhasználat keletről terjedt el előbb Itáliában, majd az egész európai térségben. A XVI. században a parfümgyártás fő központja Firenze volt. Az illatszereket patikusok állították elő és ők is értékesítették a gyógyszerek mellett. A hölgyek nemcsak magukon használtak parfümöt, hanem gyakran illatosították lovaikat vagy postai küldeményeiket is, illetve szokás volt illatos kesztyűt ajándékozni.

Az öltözködés nagyon fontos helyet foglalt el a reneszánsz férfiak és nők életében egyaránt. Az utazó művészek terjesztették egyik helyről a másikra a különböző térségek divatját, és valóságos “kosztümkönyvek” keletkeztek utazásaik során. 1550 után a spanyol udvarban divatos merev és szigorú viselet lett az irányadó az egész európai térség számára. Állítólag az aranybrokátból készült nehéz menyegzői ruháknak akkora volt a súlya, hogy a spanyol hölgyeket vinni kellett az oltárhoz, mert maguktól nem tudtak megmozdulni öltözékükben. A divat változásait nagyon jól nyomon lehet követni a korabeli festményeken, hiszen eddigre már elterjedt volt a portrékészítés és a nemesek, illetve a gazdag polgárok mindig a legjobb és legszebb ruhájukban készíttettek magukról képmást. A szerző itt kiemeli Holbein képeit, melyen a bázeli nemes- és polgárlányokat láthatjuk hétköznapi vagy ünneplő viseletben, és Dürer képeit, amelyeken nürnbergi hölgyeket ábrázol különböző alkalmakra illő ruhákban.

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516,  Kunstmuseum Basel

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516, Kunstmuseum Basel

Ebben a korban rendeletek szabályozták a különböző társadalmi rétegek öltözködését. Ezek kitérnek például a felhasználható anyagokra is; így például csak a nemesek viselhettek bársonyt vagy selymet, a polgárasszonyok egyszínű – leggyakrabban fekete – posztóruhában jártak, de ezeket szabad volt bársony vagy prémszegéllyel díszíteni. Sokszor látjuk ábrázolásokon, hogy széles övet viselnek, melyről kulcscsomó, vagy egyéb, a háztartásban használatos kisebb tárgyak lógnak (például olló). Ezek egyfajta szimbólumok is, melyek a jogaikat és kötelességeiket jelzik. A hölgyek öltözetéhez még hozzá tartozott a főkötő is, mely számtalan változatban fordult elő. Az északi régiókban előírás volt, hogy a haj nem látszat ki a főkötő alól, délen ez nem volt ennyire szigorú. Sok festményen láthatunk hajhálót is, ami drága holminak számított, ugyanis arany- vagy ezüstszálból készült. Szintén a festmények tanúskodnak arról, hogy nagyon szerették ékszerekkel kiegészíteni a viseletüket.

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

 

Carpaccio festményén láthatunk a korabeli velencei divatnak megfelelő ruhákat, ékszereket és hajviseletet: bodorított, homlokba fésült fürtök, a fejtetőn pedig koszorúba font vendéghaj.

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be március 30, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: