RSS

Jodi Picoult címkéhez tartozó bejegyzések

Jodi Picoult: Gyere haza

Jodi Picoult: Gyere hazaFülszöveg: Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

Értékelésem: Az összes Picoult könyv közül, számomra ez volt a leggyengébb. Pedig a téma eléggé vitatott és megosztó ahhoz, hogy ebből sokkal több feszültséget ki lehessen hozni, és sokkal jobban felrázza a kedélyeket. Ismét ugyanaz az érzésem volt, mint a „Házirend”-nél: Picoult lassan, de biztosan, apró dolgokban, de meghunyászkodik, már nem vállal be akkora meccseket, mint azelőtt. Nagy kár, mert végre volt egy bestseller író, aki mert szembemenni a társadalom megrögzött ostobaságaival, és mert olyat írni, amitől az ember saját magával is farkasszemet néz. Egy ideig most hanyagolni fogom az írónőt, ebben az évben megvolt a Picoult adagom, majd figyelem, és remélem, később megint fogok tudni olyat olvasni tőle, amitől farkassá leszek…

 
Hozzászólás

Szerző: be április 13, 2014 hüvelyk Jodi Picoult

 

Címkék:

Jodi Picoult: Házirend

Jodi Picoult: HázirendFülszöveg: Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.
Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.
A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

“Életem tizennyolc évének legnagyobb része azzal telt, hogy megtanuljak élni ebben a néha narancssárgává, pontatlanná és zajossá váló világban.”

Értékelésem: Ez volt a harmadik Picoult könyv, amit olvastam, és az eddigiek után számomra ez volt a legkevésbé izgalmas. Egyfelől egy adott ponton a sok lehetséges kimenetel között az is felmerült, amit ténylegesen választott a szerző, de akkor elvetettem, mint túlságosan egyszerűnek, amiben nincs semmi különleges. Majd amikor a regény végére jutottam és kiderült, hogy márpedig ez a vége, akkor egy kis csalódás ért. Nem elég, hogy a vége nem volt olyan igazán „picoultszerű”, de közben is sokszor éreztem, hogy nyilvánvaló és természetes dolgokat erőltetetten kerülget, az ésszerűséget feláldozva a titokzatosság kedvéért – viszont ez így nem volt jó megoldás, mert egyfelől nem volt titokzatos, amit annak szánt, másfelől rossz érezni, amikor az írónak izzadnia kell, hogy elérjen egy adott hatást.
Továbbá határozottan azt éreztem, azért is kevésbé átütő erejű, mint a Nővérem húga vagy a Tizenkilenc perc, mert valahogy visszafogottabb, nem ráncigálja olyan hirtelen és durván a lelket, mint a másik kettő, nem hajít olyan végeláthatatlan mélységekbe… Én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy „jó kislány” akart lenni, mintha elnézést kérne az előző könyveiben elkövetett szókimondásért, kegyetlenül hangoztatott igazságokért, az emberi való meztelen megmutatásáért, a szembesítésért, amire kényszerítette az olvasóit. Pedig tudom, hogy tudja, hogy tudjuk…
A fentiek ellenére izgatottan olvastam egyik fejezetet a másik után, hiszen Picoult annak nagy mestere, hogy berántson egy történetbe, és aztán ott is tartson. Most is egy számomra ismeretlen világot tárt fel, különleges személyiségekkel, akiknek a sajátos sorsa mindenképpen elgondolkoztatja az olvasókat.
Jó olvasmány és lehet, ha ez lett volna az első találkozásom vele, akkor ez hatott volna úgy, mint a másik két könyve.

“Nem vagyok autista. Csak autizmussal élek. Lúdtalpas is vagyok, meg magas is. Nem értem, miért éppen az autizmusomról jegyeznek meg.”

Részlet a könyvből: itt olvasható.
Recenzió: itt olvasható.

 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2014 hüvelyk Jodi Picoult, Szépirodalom/egyéb

 

Címkék:

 
%d blogger ezt kedveli: