RSS

Marten van Cleve címkéhez tartozó bejegyzések

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-2)

2. Fejezet: Házasság, családi élet, anyaság

A reneszánszban a korai házasság (15-16 évesen) egyszerre volt szabály és kívánatos cél is, hiszen a pártában maradt lányoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy kolostorba vonuljanak. A nemes- és patríciuscsaládból való lányok annyi kiváltsággal rendelkeztek, hogy a családjuk gondoskodott arról, hogy előkelőbb apácarendekhez kerüljenek, vagy a reformáció után “hölgy-alapítványokba”, ahol jobb körülményekre számíthattak. A reformáció idején voltak olyan törekvések, hogy a házassághoz szükséges korhatárt mind a lányok, mind a fiúk esetebén magasabbra emeljék (18 illetve 20 év).
A házasságokat rangnak megfelelően kötötték, a magasabb osztályokban a szülők politikai és családi érdekei határozták meg, milyen párt választottak a gyermeküknek; a polgárságnál is fontos volt a családi és vagyoni háttér, a céhbeliek pedig leggyakrabban csak céhen belül házasodtak, ezért sokszor a pénz és cím érdekében fiatal segédek feleségül vették a céhvezető sokkal idősebb, megözvegyült feleségét.
A nemesek és fejedelmek körében gyakori volt, sőt elnézték, ha szeretőket tartottak és törvénytelen gyermekeik születtek, akiket viszont tisztességesen neveltek fel, és címeket is kaptak.

Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum

A házasságkötés fontos része volt a hozomány, de emellett ranghoz illő kelengyét is össze kellett állítani a férjhez menő lányok részére. Ez elsősorban ágy-, és asztalneműből állt, illetve gyermekruhákból. A kelengyéhez láda is járt (cassone olaszul), ami a reneszánsz kor egyik legfontosabb bútordarabja. Ez sokszor pazarul díszített tárgy volt, gyakran felkértek híres festőket, hogy a láda belsejére szerelmi témájú jeleneteket fessenek.

XVI. századi firenzei cassone

A házassági szerződés egy másik lényeges eleme volt a pár egybekelésének. Ebben nemcsak azokat a javakat sorolták fel, amelyeket a férfi hozott magával a házasságba, hanem az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés és az esküvő között adtak egymásnak a párok. Magára a ceremóniára a templomban került sor, és felekezettől függetlenül a házasság felbonthatatlannak számított. Nagyon kivételes esetekben, pápai közbenjárással lehetett elválni, de ez is csak fejedelmeknél fordult elő.

Az esküvő után a következő fontos momentum a gyerekek születése volt. Kívánatosnak tartották a gazdag gyermekáldást, még akkor is, ha sok újszülött nem élte meg a felnőttkort és annak ellenére is, hogy a szülés komoly veszélyt jelentett az anya részére. A szülésről és a szülőszobai szokásokról több fennmaradt képen is láthatunk ábrázolásokat; ezek vallásos témájú képek (Mária vagy Keresztelő Szent János születése), de mivel korabeli környezetben  kerülnek megjelenítésre, sok részlet tanúsít arról, hogy pontosan hogyan is zajlott ez az esemény a reneszánsz kori családokban. Például azt is megtudhatjuk ezekből az ábrázolásokból, hogy akkoriban szülőszéken történt a szülés, nem feltétlenül ágyban. Több, a XVI. században megjelent írás, arról tanúskodik, hogy már akkor gondot fordítottak a bábák tanítására: “A terhes asszonyok és a bábák rózsáskertje” (1513); “Egyszerű és üdvös tanácsok terhes és szülő asszonyok, valamint minden betegségben sínylődők, kivált a falusiak számára”.
A gyermekágyas nők meglátogatása abban az időben fontos társadalmi esemény és kötelesség volt. Sok itáliai festményen feltűnik az ajándékozó tál (deso da porto) – eleinte az ajándékba hozott ételeket, leginkább gyümölcsöket rakták rá, később gyönyörű képekkel díszítve adták át.

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése, 1486, Santa Maria Novella, Firenze

A társadalom felsőbb rétegeiben az volt a szokás, hogy dajka táplálta az újszülöttet, de minden más családban az anya saját maga szoptatta gyermekét. Erről Madonna-képeken láthatunk korabeli ábrázolásokat.

A családon belül a nők dolga volt a konyhai feladatok ellátása, az ételek elkészítésében, illetve a munka irányításában a nemes hölgyek is részt vettek. A németalföldi festmények között több olyat is találunk, amelyik konyhai jeleneteket örökít meg. Az asszonyok más feladatokat is elláttak, mint például a gyertyaöntés, gyapjú- és lenszövés vagy hímzés. A legtöbben saját maguk varrták ruháikat, a tehetősebbek az ünneplőt – amely drágább anyagból készült – szabónál rendelték.

Francesco del Cossa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből

 
Hozzászólás

Szerző: be március 23, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: