RSS

reneszánsz címkéhez tartozó bejegyzések

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek – 3)

3. Fejezet: Test- és szépségápolás. öltözködés és ékszer

A reneszánszban a hölgyektől elvárták az ápolt külsőt, a jó ízlésről árulkodó öltözködést és hajviselet. Akkoriban az eszménykép a fiatal szépség volt, úgyhogy a nők társadalmi osztálytól függően minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy a fiatalságukat, vagy legalábbis annak a látszatát minél jobban megőrizzék. Ehhez az eszményképhez hozzá tartozott a szőke haj, és már abban az időben is ismertek olyan módszereket, melyek lehetővé tették a sötétebb árnyalatú haj kiszőkítését; az ideális bőr hófehér színét pedig hintőporral és egyéb szerekkel érték el. Többen saját maguk kísérleteztek a különböző kenőcsök kidolgozásával, melyeknek receptjeit azután vagy féltve óvták illetéktelen szemektől, vagy – szerencsénkre – levelekben megosztották a hozzájuk közel állókkal, így ma mi is megismerhetjük ezeket. Sőt, egy Caterina Sforza által írt “Experimenti” címet viselő, 1525-ben megjelent kódex másolata is fennmaradt. Isabella d’Esté, a mantovai őrgróf hitvese pedig, akiről az előző fejezetekben is szó esett, híres illatszerkészítőnek számított a saját korában.

Az alapvető tisztálkodási szokásokról kevés képi ábrázolás maradt fenn Itáliából vagy Franciaországból, a legtöbb ilyen témájú kép német területekről származik. Az egyik ilyen ritka alkotás Francois Clouet festménye Diane de Poitiers-ről, a francia II. Henrik király szeretőjéről, akinek idősebb korában is csodálatraméltó bőré volt, és állítólag ez a különleges fürdőinek volt köszönhető. Az a szokás, amit ezen a festményen, de egyéb, 1500 körüli faliszőnyegeken is láthatunk, hogy fürdőzés közben édességet vagy gyümölcsöket esznek vagy akár zenét is hallgatnak, egyfelől azt mutatja, hogy a fürdés luxusnak számított, sokkal inkább volt köze az élvezethez, mint a tisztálkodáshoz, és nyilván csak a magasabb társadalmi rétegek tagjai engedhették meg maguknak.

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Francois Clouet: Fürdőző nő portréja, 1560-1570, Musée des Arts Décoratifs, Párizs

Németalföldi területről Hans Memling  Bethsabét ábrázoló festményét hozza példának a szerző, ugyanis ennek az az érdekessége, hogy a kádat egy sátorszerű tető borítja:

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé,  1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Hans Memling: A fürdőző Bethsabé, 1480, Staatsgalerie, Stuttgart

Sokkal több ábrázolás mutatja be a korabeli nyilvános fürdőéletet. Ezekből kiderül, hogy a nyilvános fürdőkben is ettek-ittak az emberek, hogy ismerték a gőzfürdőt, piócákat használtak és hogy sok helyen együtt fürödtek a nők a férfiakkal. Más metszeteken azt látjuk, hogy a nők el vannak különítve, viszont velük vannak a gyerekeik is. Ugyanakkor a legtöbb ilyen intézménynek a hírneve (még a gyógyfürdőké is) a bordélyházakéval vetekedett, ezért a reformáció idején sok helyen bezárták a fürdőket, úgyhogy a köznép számára maradt a dézsában való mosakodás, mert kádak csak a nemesek otthonaiban akadtak. Általánosságban elmondható, hogy a tisztálkodás nem foglalt el túl fontos helyet a reneszánsz kor embereinek életében. Hannelore Sachs egy vicces bizonyítékot hoz fel ennek alátámasztására: a prémgallért “bolhás bundának” nevezték Itáliában…

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546,  Gemäldegalerie, Berlin

Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546, Gemäldegalerie, Berlin

Annak ellenére, hogy a higiénia alacsony szinten volt, a fogak és körmök ápolásával is foglalkoztak valamilyen szinten, de erre is inkább a tehetősebb polgárok és a nemesek fordítottak figyelmet. A fogport már ismerték ebben a korban, sőt levelekből kiderül, hogy egyes helyeken valamilyen fajta szájvizet is használtak. A körmöket levágták és kifényesítették, illetve szokás volt éjszakára kesztyűt hordani, hogy megőrizzék a kéz bőrének puhaságát. A XV-XVI. századi hölgyek gondot fordítottak a hajviseletre is. Amikor nagy ritkán  hajat mostak, természetesen illatos vízben, a szárítással együtt a művelet gyakran egy egész napot vett igénybe. Nem kevésbé időrabló volt a szőkítés. Gyakran használtak vendéghajat, hogy a divatos hajtornyokat fel tudják építeni. A szépségideálhoz hozzátartozott a szépen ívelt szemöldök és a magas homlok – ezért, amikor a szemöldököt kicsipkedték, sokszor a feleslegesnek tartott hajat is eltávolították a homlokról, hogy az minél magasabbnak tűnjön. Az arc, nyak és dekoltázs ápolására sok fajta kenőcsöt használtak, például ólomfehéret vagy higanytartalmút, amitől halovány lett a bőr színe és abban a korban ez rendkívül előkelőnek számított. Több ilyen kenőcsrecept maradt ránk, használati utasításokkal együtt, ugyanis bizonyos készítményekhez babonák is kapcsolódtak, és csak adott műveletek elvégzése mellett fejtették ki teljes mértékben hatásukat.

A parfümhasználat keletről terjedt el előbb Itáliában, majd az egész európai térségben. A XVI. században a parfümgyártás fő központja Firenze volt. Az illatszereket patikusok állították elő és ők is értékesítették a gyógyszerek mellett. A hölgyek nemcsak magukon használtak parfümöt, hanem gyakran illatosították lovaikat vagy postai küldeményeiket is, illetve szokás volt illatos kesztyűt ajándékozni.

Az öltözködés nagyon fontos helyet foglalt el a reneszánsz férfiak és nők életében egyaránt. Az utazó művészek terjesztették egyik helyről a másikra a különböző térségek divatját, és valóságos “kosztümkönyvek” keletkeztek utazásaik során. 1550 után a spanyol udvarban divatos merev és szigorú viselet lett az irányadó az egész európai térség számára. Állítólag az aranybrokátból készült nehéz menyegzői ruháknak akkora volt a súlya, hogy a spanyol hölgyeket vinni kellett az oltárhoz, mert maguktól nem tudtak megmozdulni öltözékükben. A divat változásait nagyon jól nyomon lehet követni a korabeli festményeken, hiszen eddigre már elterjedt volt a portrékészítés és a nemesek, illetve a gazdag polgárok mindig a legjobb és legszebb ruhájukban készíttettek magukról képmást. A szerző itt kiemeli Holbein képeit, melyen a bázeli nemes- és polgárlányokat láthatjuk hétköznapi vagy ünneplő viseletben, és Dürer képeit, amelyeken nürnbergi hölgyeket ábrázol különböző alkalmakra illő ruhákban.

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516,  Kunstmuseum Basel

Ifj. Hans Holbein: Dorothea Meyer portréja, 1516, Kunstmuseum Basel

Ebben a korban rendeletek szabályozták a különböző társadalmi rétegek öltözködését. Ezek kitérnek például a felhasználható anyagokra is; így például csak a nemesek viselhettek bársonyt vagy selymet, a polgárasszonyok egyszínű – leggyakrabban fekete – posztóruhában jártak, de ezeket szabad volt bársony vagy prémszegéllyel díszíteni. Sokszor látjuk ábrázolásokon, hogy széles övet viselnek, melyről kulcscsomó, vagy egyéb, a háztartásban használatos kisebb tárgyak lógnak (például olló). Ezek egyfajta szimbólumok is, melyek a jogaikat és kötelességeiket jelzik. A hölgyek öltözetéhez még hozzá tartozott a főkötő is, mely számtalan változatban fordult elő. Az északi régiókban előírás volt, hogy a haj nem látszat ki a főkötő alól, délen ez nem volt ennyire szigorú. Sok festményen láthatunk hajhálót is, ami drága holminak számított, ugyanis arany- vagy ezüstszálból készült. Szintén a festmények tanúskodnak arról, hogy nagyon szerették ékszerekkel kiegészíteni a viseletüket.

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

Vittore Carpaccio: Két velencei hölgy, 1490 k., Museo Correr, Velence

 

Carpaccio festményén láthatunk a korabeli velencei divatnak megfelelő ruhákat, ékszereket és hajviseletet: bodorított, homlokba fésült fürtök, a fejtetőn pedig koszorúba font vendéghaj.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 30, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , , ,

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-2)

2. Fejezet: Házasság, családi élet, anyaság

A reneszánszban a korai házasság (15-16 évesen) egyszerre volt szabály és kívánatos cél is, hiszen a pártában maradt lányoknak nem volt más lehetőségük, mint hogy kolostorba vonuljanak. A nemes- és patríciuscsaládból való lányok annyi kiváltsággal rendelkeztek, hogy a családjuk gondoskodott arról, hogy előkelőbb apácarendekhez kerüljenek, vagy a reformáció után “hölgy-alapítványokba”, ahol jobb körülményekre számíthattak. A reformáció idején voltak olyan törekvések, hogy a házassághoz szükséges korhatárt mind a lányok, mind a fiúk esetebén magasabbra emeljék (18 illetve 20 év).
A házasságokat rangnak megfelelően kötötték, a magasabb osztályokban a szülők politikai és családi érdekei határozták meg, milyen párt választottak a gyermeküknek; a polgárságnál is fontos volt a családi és vagyoni háttér, a céhbeliek pedig leggyakrabban csak céhen belül házasodtak, ezért sokszor a pénz és cím érdekében fiatal segédek feleségül vették a céhvezető sokkal idősebb, megözvegyült feleségét.
A nemesek és fejedelmek körében gyakori volt, sőt elnézték, ha szeretőket tartottak és törvénytelen gyermekeik születtek, akiket viszont tisztességesen neveltek fel, és címeket is kaptak.

Marten van Cleve: Parasztlakodalom, Budapest, Szépművészeti Múzeum

A házasságkötés fontos része volt a hozomány, de emellett ranghoz illő kelengyét is össze kellett állítani a férjhez menő lányok részére. Ez elsősorban ágy-, és asztalneműből állt, illetve gyermekruhákból. A kelengyéhez láda is járt (cassone olaszul), ami a reneszánsz kor egyik legfontosabb bútordarabja. Ez sokszor pazarul díszített tárgy volt, gyakran felkértek híres festőket, hogy a láda belsejére szerelmi témájú jeleneteket fessenek.

XVI. századi firenzei cassone

A házassági szerződés egy másik lényeges eleme volt a pár egybekelésének. Ebben nemcsak azokat a javakat sorolták fel, amelyeket a férfi hozott magával a házasságba, hanem az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés és az esküvő között adtak egymásnak a párok. Magára a ceremóniára a templomban került sor, és felekezettől függetlenül a házasság felbonthatatlannak számított. Nagyon kivételes esetekben, pápai közbenjárással lehetett elválni, de ez is csak fejedelmeknél fordult elő.

Az esküvő után a következő fontos momentum a gyerekek születése volt. Kívánatosnak tartották a gazdag gyermekáldást, még akkor is, ha sok újszülött nem élte meg a felnőttkort és annak ellenére is, hogy a szülés komoly veszélyt jelentett az anya részére. A szülésről és a szülőszobai szokásokról több fennmaradt képen is láthatunk ábrázolásokat; ezek vallásos témájú képek (Mária vagy Keresztelő Szent János születése), de mivel korabeli környezetben  kerülnek megjelenítésre, sok részlet tanúsít arról, hogy pontosan hogyan is zajlott ez az esemény a reneszánsz kori családokban. Például azt is megtudhatjuk ezekből az ábrázolásokból, hogy akkoriban szülőszéken történt a szülés, nem feltétlenül ágyban. Több, a XVI. században megjelent írás, arról tanúskodik, hogy már akkor gondot fordítottak a bábák tanítására: “A terhes asszonyok és a bábák rózsáskertje” (1513); “Egyszerű és üdvös tanácsok terhes és szülő asszonyok, valamint minden betegségben sínylődők, kivált a falusiak számára”.
A gyermekágyas nők meglátogatása abban az időben fontos társadalmi esemény és kötelesség volt. Sok itáliai festményen feltűnik az ajándékozó tál (deso da porto) – eleinte az ajándékba hozott ételeket, leginkább gyümölcsöket rakták rá, később gyönyörű képekkel díszítve adták át.

Domenico Ghirlandaio: Keresztelő Szent János születése, 1486, Santa Maria Novella, Firenze

A társadalom felsőbb rétegeiben az volt a szokás, hogy dajka táplálta az újszülöttet, de minden más családban az anya saját maga szoptatta gyermekét. Erről Madonna-képeken láthatunk korabeli ábrázolásokat.

A családon belül a nők dolga volt a konyhai feladatok ellátása, az ételek elkészítésében, illetve a munka irányításában a nemes hölgyek is részt vettek. A németalföldi festmények között több olyat is találunk, amelyik konyhai jeleneteket örökít meg. Az asszonyok más feladatokat is elláttak, mint például a gyertyaöntés, gyapjú- és lenszövés vagy hímzés. A legtöbben saját maguk varrták ruháikat, a tehetősebbek az ünneplőt – amely drágább anyagból készült – szabónál rendelték.

Francesco del Cossa: Kézimunkázó hölgyek, 1470, részlet a ferrarai Palazzo Schifanoia falfestményéből

 
Hozzászólás

Szerző: be március 23, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: , , , ,

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban (jegyzetek-1)

I. Fejezet: Leánynevelés és oktatás

A reneszánszban, a középkorhoz képest, sokat javult a lánynevelés helyzete Európa szerte a humanizmus elterjedésének köszönhetően. A humanisták azt vallották, hogy a nők a szellemiekben is egyenrangúak a férfiakkal, ezért egyformán kell oktatni a fiúkat és a lányokat is. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy egyfelől egyre több  lányiskolát létesítettek, másfelől pedig az udvarokban a fogadott humanista tanárok a lány gyermekeket is ugyanúgy nevelték, mint a fiúkat.

Itáliában elvárás volt, hogy a felső osztály asszonyai ismerjék a latin nyelvet és a klasszikus írókat, valamint jártasak legyenek a költészetben és ókori filozófiában: “A fiatal lány tanuljon latinul, mert ettől lesznek bájai a legelragadóbbak.” (Pietro Bembo – olasz humanista és költő). Ennek köszönhetően sok főrangú hölgy a kor híres költőinek vagy művészeinek egyenrangú beszélgetőtársa volt, sőt gyakran ők voltak egy-egy tudós kör középpontja, mint a híres mantovai Isabella d’Este. Az alábbi allegorikus képen a múzsák árkádiai udvarának kellős közepén láthatjuk őt, amint éppen megkoszorúzzák; így a képi ábrázolás is jelzi a művészetek patrónusaként elfoglalt helyét a mantovai udvarban.

Lorenzo Costa: Izabella d'Este allegóriája, 1505 k., Louvre, Párizs

Hasonlóan művelt nők Itália más városaiban is voltak, például Correggio úrnője, a költőként is ismert Veronica de Gambarra, vagy az urbinói Elisabetta Gonzaga.
A városi patricius családok is a XV századtól kezdve egyre inkább a fejedelmi udvarok életmódját követték, ennek ellenére az ilyen származással rendelkező nőknek sokkal kevesebb lehetőség adódott arra, hogy művelt egyéniségek legyenek, és ezen a téren legfeljebb az volt az elvárás, hogy tudjanak szépen felolvasni. Velük ellentétben a kurtizánok műveltsége felért a nemes hölgyekével. Leginkább Rómában és Velencében lehetett ilyen rendkívül kifinomult kurtizánokat találni.

Az alsó osztály rétegeiben a helyzet a reneszánszban is ugyanaz volt, mint  a középkorban: a nőknek semmilyen lehetőségük nem volt arra, hogy tanuljanak, és nem is vártak el tőlük mást, mint hogy a háztartással és a gyerekneveléssel foglalkozzanak.

Az itáliai humanista nevelési elvek a környékbeli királyságokban is elterjedtek, leginkább Spanyolországban és Franciaországban, de az Alpoktól északra is érezhető volt hatásuk. Itt a humanisták városokban éltek, eszményképük a sokoldalúan képzett polgár volt. Angliában Morus Tamás Utópia című könyvében a nemek teljes egyenjogúságát és tudományos oktatását követelte, és a maga három lányát is ennek az elvnek megfelelően igyekezett nevelni. Az angliai és németalföldi városokban általános volt az írni-olvasni tudás a nők körében – ezt sok korabeli festményen is láthatjuk, amelyeken olvasó vagy levelet író nőt ábrázoltak. Németalföldön még a parasztok is tudtak valamennyire írni és olvasni, a műveltség ezen a területen volt a legelterjedtebb az alsó osztályoknál is. A németeknél a legtöbb művelt nő a kolostorokban volt, bizonyos zárdákban még az új humanista tanításokat is bevezették. A zárdán kívül nem volt lehetőségük a tanulásra vagy a tudományok megismerésére. A reformáció lutheri tanokat követő vidékein pedig a nők legfontosabb elfoglaltságának újra a háztartás vezetését tartották, Luther Márton ugyanis a nők egyedüli értékeként az anyaságot és a jó háziasszonyi képességeket ismerte el. Az iskolákban ennek megfelelően a vallásoktatás foglalta el a legfontosabb helyet az írás és olvasás mellett, és a lányokat, a fiúkkal ellentétben, sokkal kevesebb ideig foglalkoztatták az iskolában. Természetesen kivételek itt is adódtak, annál is inkább, mivel akadt olyan fejedelemasszony, aki érdeklődött a leánynevelés iránt és akár odáig is elment, hogy iskolát alapítson.

Jan Gossaert (Mabuse): Kislány csillagászati műszerrel (vagy: Fiatal hercegnő), 1530 k., National Gallery, London

Arányaiban véve a reneszánszban sokkal több nőnek volt lehetősége tudományokkal és művészetekkel palléroznia elméjét, mint a középkorban, néhányan közülük hírnévre is szert tettek ezáltal, de még mindig jóval elmaradtak a férfiak mögött.

 
Hozzászólás

Szerző: be március 9, 2014 hüvelyk Hannelore Sachs, Tényirodalom

 

Címkék: ,

Raffaello: Három grácia – David Piper könyvében

Raffaello Sanzio: Három grácia, 1504, Musée Condé, Chantilly

“Raffaello akkor festette meg Három gráciáját – mely ugyanazt a női testet három különböző nézetből ábrázolja – amikor még korántsem volt megengedett, hogy mezítelen nő álljon modellt. A festmény a klasszikus mintaképek alapján a testi tökély eszményitettt, mégis érzéki ábrázolása, ez a harmónia mentes a kiszámítottságtól: tökéletes és életszerű. A három mezítelen női alak könnyed testtartásának köszönhetően is életszerű, az ívelt formák, a karok hullámvonalú mozgása,a testek elrendezésének ritmusa elevenné teszi a kompozíciót.” (David Piper (szerk.), 1988: A művészet élvezete)

 
Hozzászólás

Szerző: be február 8, 2014 hüvelyk David Piper, Raffaello Santi

 

Címkék: , , ,

Láng György: Primavera – Sandro Botticelli élete

Láng György: Primavera  - Sandro Botticelli életeFülszöveg: Láng György az 1930-as években hosszú időt töltött Botticelli hazájában, Firenze városában, s valósággal lenyűgözte őt a korai reneszánsz, a quattrocento kiemelkedő festőjének és grafikusának élettörténete, mélyen filozofikus lelkülete és páratlan szépségű művészete. Szenvedélyesen kutatta, majd nagy írói és képzőművészi tehetséggel e könyv lapjain megelevenítette Botticelli egyéniségét, életének eseményeit, a kortársaihoz fűződő kapcsolatát. Nagy hozzáértéssel avatja be az olvasót műveinek titkaiba, megtanít képei élvezetére. A kötet ráhangolhatja az olvasót, hogy elképzelje Mátyás király nagy hatalmú Magyarországának művészi és gazdasági vonzó erejét, amely elvezette a húszéves Botticellit Vitéz János prímás-érsek, királyi kancellár fényes esztergomi palotájába, ahol az ifjú festő lehetőséget kapott rá, hogy művészi tehetségét bemutassa. 1467. június 20-án fényes európai ünnepséggel megnyílt a Vitéz János prímás által szervezett nagyhírű, nemzetközi egyetem, az Academia Istropolitana. Erre az alkalomra készült el, minden bizonnyal, az érsek dolgozószobájának pompás freskódísze, amelynek része volt a négy kardinális erény allegóriája, amely minden jel szerint Botticelli első alkotásainak egyike.

“Különös törvényszerűsége a művészetnek, a művészet hatalmas színes históriájának, hogy többnyire azok az egekre növekvő lángelmék, akik a szépséget, harmóniát, a remekművek boldogító sorát ajándékozták az emberiségnek, akik nemesebbé, jobbá tették a világot – legtöbbször ők, éppen ők magányosak.”

Értékelésem: 

Láng György könyve igazi kincs, és nem csak azok számára, akik – hozzám hasonlóan – mindent fogyasztanak, ami festészettel kapcsolatos. Botticelli életének a regénye tökéletesen le tud kötni bárkit, aki szeret olvasni életrajzokat; kis csúsztatással történelmi regénynek is megfelel, hiszen Firenze politikai, társadalmi és kulturális változásait követjük végig nagyon közelről a könyv folyamán; a festészet iránt rajongók pedig lubickolhatnak a számtalan rendkívül részletes, alapos, ugyanakkor gyönyörű és magával ragadó nyelvezettel megírt festményelemzésekben.
Bár az elején csak úgy belecsöppenünk Botticelli életének egy éppen zajló zűrös jelenetébe – ami hatásosan felkelti az olvasó érdeklődését – az író utólag szépen visszakanyarodik a gyerekkori évekhez, és onnan kronológiai sorrendben következnek egymásután a fejezetek. A festményeit, alkotói jellemének és képességeinek alakulását is időrendben ismerjük meg, így az író ügyesen tudja bizonyos helyeken adott életeseményekkel magyarázni a születendő műveket, vagy olyan összefüggését is keresni, amelyek kizárólag egy regényben fordulhatnak elő. Ilyen például az a már-már meseszerű jelenet, ami a Primavera megfestésének a hátterében áll.

Mesterien rajzolódik ki a regényből Firenze mindennapi élete a Mediciek korában, mind az udvari élet, mind az egyszerű emberek élete, és természetesen a művészeké. Számtalan korabeli hírességnek a neve bukkan fel: elkezdve olyan festőktől, akik Botticelli pályájának a kezdetén már a sajátjuk végén vannak (Fra Angelico), olyanok akiktől ő tanult, illetve akik egy generációbeli kortársai voltak (Fra Filippo Lippi, a Pollaiuolo testvérek, Andrea Mantegna), vagy akik akkor érték el karrierjük csúcsát, amikor ő már öreg volt (Michelangelo, Leonardo da Vinci, Boltrafio); aztán ott van a Medici család, mellyel szoros kapcsolatban állt (udvari festőjük volt), egy darabig ott is lakott az egyik palotájukban, ahol alkalma volt megismerni a kor nagy humanista gondolkodóit (Marsilio Ficino, Angelo Poliziano), és olyan sorsdöntő személyiségeket, mint Machiavellit, akit nem különösebben kedvelt.

Amikor Botticelli festményeit elemzi, Láng György nagyon körültekintően jár el. Mindig tudjuk, hogy éppen milyen fontos esemény történt a festő életében, vagy a környezetében, ki a megrendelő, és milyen céllal rendelte meg. A festményeket rendszerint izgalmasan írja le, és olyan sok és változatos jelzőt ismer és használ szinte minden egyes hangulatra, hatásra, kompozícióra, színhasználatra vagy akár vonalvezetésre, hogy nemegyszer éreztem komoly késztetést, hogy kigyűjtsem ezeket. Nyilván engem ezek a részek kötöttek le leginkább. Mivel nem csak irodalmilag szépek, hanem rengeteg információt is tartalmaznak, amiből sok mindent lehet tanulni, több ilyen elemzést kijegyzeteltem magamnak a blogra. Sokszor a festmény korabeli megítéléséről is ír egy-egy bekezdést, vagy elmeséli, mi lett az utólagos sorsa, így egy teljes képet kapunk az adott alkotásról.
Láng György szeretettel – talán odáig is merészkednék, hogy áhítattal – írta meg ezt a regényt. Ez óhatatlanul átragad az olvasóra is, és mire a végére ér addigra érzelmek kavalkádjával kell szembenéznie és azzal a nagyon erős kísértéssel, hogy csak azért, mert most már „ismeri” Botticellit ne nyilvánítsa ki azonnal „kedvenc festőnek”, ahogy Dallos Sándor regénye után tette Munkácsyval. Hisz olyan sokan festettek még olyan sok mindent, amiről még nem is tudni, hogyan és mennyire fog megérinteni…

“A művész olyan, mint a tenger. Hátán ringatja az eget és a földet, visszasugározza a napfényt és éjszakát: tükröz mindent, az egész való életet, és mindenkor a mát mutatja, a jelen időt, amely éppen zajlik körülötte, még akkor is, ha régi időkről szól. Kifejezésmódja, formanyelve és alkotó módszere mindig korabeli. A mű mindenkor vallomás a korról.”

Az íróról:
Láng GyörgyLáng György (Bp., 1908. ápr. 4. – Bp., 1976. ápr. 3.): zeneszerző, író, karnagy és grafikus. A Zeneakadémián zeneszerzői diplomát szerzett. Egyidejűleg a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. Szimfonikus, kamara- és kórusműveket komponált. Zenei kritikái a 30-as években több lapban is megjelentek. A hatvanas években a Művészeti Szakszervezetek továbbképző studiójának tanára volt. Három színművét is bemutatták: Katz bácsi (zenés játék, Bethlen téri színpad, 1935); Akik túlélték (Belvárosi Színház, 1946); Két férfi az ágy alatt (Dosztojevszkij témája nyomán, Vígszínház, 1949–50). Nevét mindenekelőtt nagy sikerű zenei tárgyú könyvei tették ismertté. Hajdu György rendezésében készült róla egy portréfilm: Láng György emlékére címmel.

 

Címkék: , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: